Elmondanám, hogy engem anyukám elég sokszor elvert gyerekkoromban, mégsem jut eszembe, hogy bántalmazott gyerek voltam, vagy rossz anya lett volna - pedig állítom, a mai mérce szerint már gyerekbántalmazásnak minősülne az, ahogy akkor bánt velem.
Nem lett semmi bajom, felnőttem szépen, és merem állítani, hogy elég jól kezelem a problémáimat, nem szenvedtem semmiféle komoly lelki sérülést, a mai napig jó viszonyt ápolok anyámmal - na jó, nem laknék vele egy fedél alatt, de az más kérdés. 
Szóval nem itt kezdődik a rossz anyaság, én állítom, hogy egész más ember lettem volna, ha mindentől óvtak volna, biztos, hogy nehezebben küzdenék meg az élet nehézségeivel.
Én már tudatosan próbálom önállóságra nevelni a gyerekemet, úgy, hogy közben nem hagyom a fejemre nőni - mert hiszem azt, hogy ha most nem állok a sarkamra, akkor később már nem fogom tudni megváltoztatni!
Mondják, hogy a kisgyermekkor lelki folyamatai megismétlődnek a kamaszkorban, csak felerősödve, és ezt tapasztaltam is: a kamaszok ugyanúgy bepróbálkoznak mindenkinél, hogy meddig mehetnek el, feszegetik a határokat. Hiszem, hogy a most felállított határok évtizedekre meg fogják határozni a kapcsolatomat a gyerekemmel, úgyhogy muszáj egy kicsit keménynek lenni néha!
De a zsivány megint bepróbálkozott, az apját meg akarta karmolni és mondtam neki, hogy az fáj neki, olyan, mint az övé az arcán, erre úgy csinált, mint aki sír és újra meg akarta karmolni az apját. Aztán a sokadik után az apja bevitte a szobájába és rácsukta az ajtót, úgyhogy nagy sírás-rívás volt. Szóval mégsem volt elég hatékony...
És amikor a doki mondta neki, hogy dehát 1 havit kértem, még neki állt feljebb. Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne szóljak be neki semmit. 
Szóval nem nagyon szoktunk egykorúakkal játszani, pedig tök jó lenne...
