Csatlakozom Bobókához és Haslihoz: Tünci, nagyon szépet írtál!
Hasli, Lyly, Bencus, Tünci gyógyuljatok!
Lyly: hátha meglesz az az állás...
Bobóka: szépeket tessék álmodni, ne ijesztőeket! Napsütötte, illatos, virágzó rétet, ahol Nikivel kergetőztök, és kacag, és kacag...
Tünci, örülök, hogy továbbra is olvasod a malacot...
meg annak is, hogy szépet álmodsz!
Az eső mostanra ide is elért. De nem baj, kell a sok friss zöldnek! Olyan szép minden!
Köszönöm, ha elküldöd, de a cikk ráér ám, pihengess, amíg teheted!
Bende: nagyon megható búcsúzást rendeztetek kicsi angyalkátoknak.
[quote="Tünci28"]. írta:Tünci28..az anyai viselkedése most olyan, mintha könyvből olvasná. Érted? sosem szívbéli, hanem:Vajon most mit kellene tennem??...
Vannak olyan emberek, akiknek ez a "szívből" dolog egyszerűen nem megy. Nem azért mert gonoszak, hanem mert valamiért "nem lett beléjük kódolva" (talán az ő gyerekkorukban is találni szomorú dolgokat) , és a későbbiekben nem volt bennük elég energia ahhoz, hogy ezt a hiányt maguk küszöböljék ki.
És a másik: hogy nagykorú gyerekeinkkel kapcsolatban az ember fejében néha tényleg "kattognak a kerekek", hogy mit is mondhat/tehet, hogy meg ne bántsa ivadéka "felnőtti önérzetét". És akkor máris oda a spontaneitás! Mert ahogyan az ember a tizenéves (vagy kisebb) gyerekével viselkedik, ha ezt tíz évvel később próbálja alkalmazni, esetleg igen hülye helyzetekbe keveredhet. Szóval ezt is tanulni, gyakorolni kell, mint a csecsemőgondozást kellett, két évtizeddel korábban.
És azt is tapasztaltam már, hogy szülő és gyereke egyszerűen "nem illenek össze", hiába van közös genetikai készlet. Tűz és víz, ég és föld..., és szeretni persze akkor is lehet, mert "a miénk", de felnőttként nem lesz olyan meghitt és baráti a viszony.
Hogy valaki hogyan képes megtagadni, kitagadni a gyerekét, azt az érzést el nem tudom képzelni, bár ilyent is láttam már. De hát ez mindenképpen
a szülőről szól, és nem a gyerekről.