Sziasztok!
Kicsit átpörgettem, de reagálni, bocsi nem megy...
Nos. Császár.
Pénteken reggel viziten eldöntötték, hogy nézzék meg uh-n, mekkora a gyermek, és az áramlást, hogy bírja-e még a méhlepény. Mentem is, mint a kisangyalok. Akkor ijesztettek meg a 3875 g-os babával. Csak reméltem, hogy kisebb lesz. Uh-n kiderült, hogy a lepény bizony kiszolgálta idejét, kezd a pici keringése centralizálódni, így jó lenne, minél rövidebb időn belül befejezni a terhességet. Ha tudták volna, hogy szerda óta én is azon voltam?! Szóval utána még elzavartak egy kósza nst-re is. Felmentem a szobába utána és rábuktam egy üveg vízre. Jött az ügyletes nővér, hogy lassan felejtsem el az ivást, mivel az elmúlt félórában az okosok eldöntötték, hogy a baba épsége miatt szülök, és kész. Na, mondom, ez jó, akkor szüljünk. Hívtam apát, de csak apát, hogy ma találkozunk Lukáccsal. Levonultam szülőszobára, megkaptam a kellő előkészítést. Juhéj.. majd bekötötték az oxitocint. Apa is odaért végre, és vártuk a hatást. Szerda este szépen begyakoroltuk a fájásokat, így az legalább nem lepett meg. Majd egy másik baba miatt összerántották a császáros teamet. Közben a dokim megvizsgált, és több órai küzdés után sem tágultam semmit, Lukács sem akart leereszkedni. Így ha már együtt volt a csapat, előmelegített műtőbe mehettünk.
Időm nem volt izgulni, vagy megijedni sem. Inkább az volt bennem, hogy jaj, milyen lesz. A műtét közben ébren voltam, nagyon jó volt a hangulat. Kicsit beszélgettünk, és sokat nevettünk. Még én is. Sőt, azért voltak jó poénok, amiket nekem sikerült a paraván mögül leosztani. Apa a műtő előtt toporgott és nem értette, mi a nagy röhögések tárgya.
Aztán egyszer csak meghallottam Lukács hangját. És minden megváltozott. Az egész életünk...
Megszülettem..
Kórházban, de jóllakottan.
Tele a pocim..
Csibészke vagyok..
Majd még jövök, most ennyire futotta.