Zaha, a mi kisfiunk tavaly június végén született. Csak azért mentünk be a kórházba a 31. héten, mert aznap nem éreztem a mozgását. Szívhangot néztek, monitoroztak, aztán, mivel a mozgása nem volt elég intenzív, estére bent tartottak.
Másnap reggel elküldtek megint mozgást nézni, utána ultrahangra, majd egy nővérkétől megtudtam, hogy 99 % van rá, hogy császározni fognak. Senki nem mondott semmi többet, csak ennyit, hogy így van esélye a babának. De azt, hogy mi baja nem tudtam.
Megcsászároztak, addigra már ott volt a koraszülött mentő, és átvitte Lackómat a gyermekklinikára. Ott három napig csak férjem láthatta meg anyukám, én addig a kórházban voltam. A negyedik nap megműtötték, kiderült, hogy a kis nyelőcsöve nem ért össze a gyomrával, emiatt nem tudott elég magzatvizet nyelni, és nem tudott kellőképpen fejlődni.
A műtét tökéletesen sikerült, két napig altatásban volt illetve lélegeztették, utána szépen lekerült a gépekről és önállóan lélegzett. Majd agyvérzést kapott, amit nekünk csak napokkal később mondtak meg, persze mi láttunk rá utaló jeleket, de mindenki nyugtatott, hogy örüljünk annak, hogy önállóan lélegzik. Majd rá pár napra egy röntgen után közölték, hogy agyvérzést kapott napokkal ezelőtt Lackó, majd erre négy napra felborult a keringése, szeptikus sokkot kapott, és már nem tudtak / tudtunk rajta segíteni. 13 napot volt velünk.
Amikor már láttuk, milyen nagyon rossz állapotban van, akkor elbúcsúztunk tőle, mert lehetett látni, hogy neki itt már nagyon nem jó
Egy versben van nagyon jól megfogalmazva: a jó Isten megfogta a kis kezét és magával vitte, hogy itt már ne szenvedjen
Végig így próbáltuk / próbáljuk felfogni, és ez sokat segített abban, hogy kicsit könnyebben felépüljünk. Ő már nem szenved itt, és ez a legfontosabb.
Na, jó hosszú lettem