Sziasztok!
Hát, olvasgattam már itt pár napja a leveleket.
Baliapu! Nekem erösen úgy tünik, hogy Chrisnek igaza van és az elhagyott nö tipikus bosszújával állsz szemben. Erre pedig tényleg csak az a agyógyír, hogy - ha már neki nem sikerül - te vedd elö a józan eszedet és próbálj meg nyugodt maradni. Továbbmegyek... Mi lenne, ha tagadhatatlanul KEDVES lennél vele? Félre ne érts, nem a pártját fogom, csak taktikaváltást javaslok. Ha arra nyitna ajtót, hogy te kedvesen rámosolyogsz és megkérded, hogy van, lehet, hogy köpni-nyelni nem tudna és ez egy pont ide már. Aztán lehet, hogy nem is kellene neki olyan sok és már normálisabb tudna lenni veled is. Talán nektek sem ártana leülni egy semleges helyen, KETTESBEN megbeszélni a dolgokat, átbeszélni normális hangnemben a sérelmeket. Akár meghívhatnád vacsorázni is. Nem hiszem, hogy az embereket ennyire félre lehet ismerni, azt sem, hogy x év alatt az ember személyisége 180 fokos fordulatot tudna venni, sokkal inkább hiszem, hogy minden embernek van egy irtó jó, egy átlagos és egy nagyon rossz személyiségrésze, és az adott helyzetekre adott személyiség szerint reagál...
Csak gondoljatok bele, már biztos veletek is volt olyan, hogy valakivel veszekedtetek, vérre menöen, k.rvaanyázás, miegymás. Hogy csak úgy forr az emberben a gyülölet, meg a másikban is. Aztán ránézel az arcára, ami annyira eltorzult, hogy már vicces, és elkezdesz nevetni... Ilyenkor a másik vagy megsértödik egy kicsit, de aztán már ö is nevet, vagy közös nevetésbe fullad az egész. Legalábbis engem már egy csomó válságon átsegített a humor és a nevetés. (Még ha néha kínomban röhögtem is)
Baliapu, ha az exed nem hajlandó, próbálj meg te változtatni ilyen irányba, már ha másért nem is, akkor a gyerköcért, mert nem hiszem, hogy akármennyire nem mondod, ne érezné ki az igazi érzelmeidet a viselkedésedböl. És szerintem, bár nem maradtatok házasok, most is szenvedhet úgy, mint egy rossz házasságban élö szülök gyermeke.
Szóval fel a fejjel, én drukkolok neked, hogy sikerüljön zöld ágra vergödnöd azzal a fránya asszonnyal.
Gabi!
Ne add fel!!! A párommal mi is most vagyunk túl egy hasonló válságon... Teljesen bezárkózott magába, és minden tettére irányuló mondandómat támadásnak és kritikának vélte. Egyre nagyobb ür és szakadék volt köztünk. Lassan már beszélgetni se volt kedvem vele, és nem vártam, hogy hazajöjjön.
Aztán arra gondoltam, hogy talán csak arra lenne szüksége, hogy érezze, kell nekem, társam, stb. És elmondta neki, hogy szükségem van rá. Hogy régebben müködött ez a dolog, mi voltunk a világ ellen, ketten mindennel meg bírtunk bírkózni, hogy mindent meg tudtunk beszélni, de ma már nem. És hogy remélem, ezt ö is érzi. Aztán elmondtam neki azt is, hogy nekem ahhoz nincs eröm, hogy állandóan azt bizonygassam neki, hogy szeretem és nem bámntani akarom. Hogyha mondok neki valamit, akkor nem támadom. Hogy én - ha más nem is - mellette vagyok, és szeretnék kitartani mellette, ha hagyná, hogy szeressem. És hogy nem engedheti meg magának, hogy csak úgy hagyja veszni a dolgot, mert már nemcsak a saját kis életünkkel szórakozunk, hanem egy közösen akart, vágyott és vállalt gyerekével is. Akinek nemcsak rám, de az apjára is szüksége van, és akinek majd felnött korában rengeteg pluszt tud adni az a tudat, hogy egy biztos szülöi kettös áll mögötte. Látni azt, hogy bár rengeteg dolog tönkremehet a világon, a szülei hajlandóak küzdeni, dolgozni egymásért és öérte. Utána konkrétan átbeszéltük, kinek milyen igényei és bántalmai vannak, a koszos zokniktól elkezdve egész addig, hogy a papírzsebkendöimet szedjem össze magam után. Hogy én miben szeretném, ha segítene nekem és ö miben vár nagyobb támaszt tölem.
Azóta, a párom elkezdte aktivizálni magát, mintha egy Csipkejózsika (
) álomból ébredezne. És bár még nem tökéletes minden, azért már újra egy élö kapcsolat egyik tagjának érzem magam. Megint jó érzés odabújni hozzá, hazavárni, és megdicsérni a főztjét... Látni, hogy csillogó szemmel azt mondja a lányunkra, hogy tündér és hogy apja lánya.
Szerintem te se hagyd annyiban! Ha van még egy szikrányi reményed is, hogy helyre hozzátok, cselekedj, ne várj. Nem csak a gyerekért, de igenis MAGADÉRT is!!! És persze a párodért, akinek valószínüleg ugyanolyan rossz a mostani helyzet, mint neked, csak esetleg nem képes konkrétan megfogalmazni a nyügjeit. Szedd ki belöle, mi baja van, és próbáljátok megoldani.
Na, abbahagytam az ömlengést. Mindenkinek sok szerencsét, és szebb, békésebb napokat kíván:
Dia