Sziasztok!
KISJANKÓ! ISTEN ÉLTESSE AZT A SZÖSZI FEJEDET!
Orsikám!, hát hadd gratuláljak neked is az ikreidhez...
Kiscsillag sztem sem veszekedés. Egyszerűen mindenkiből mást hoz elő egy ilyen dolog, mert maguk a családok is másképp reagálják le. Próbáljuk átrágni magunkban, mert látom, mindenkiben érzékeny húrokat penget meg.
Én még egyszer hadd mondjam el: én nem az elmondás-nem elmondás VAGY-VAGY-ját szerettem volna nagyító alá tenni. Hanem azt, hogy "két hét". És itt egy kissé elvonatkoztattam Andiéktól, de persze nem teljesen igaz, mert nem tudok nem rájuk gondolni. Én azt gondolom - és ha saját családtagommal fordulna elő, úgyis alakítanám a helyzetet - , hogy egyrészt: lehetőség szerint beszélni kell arról, hogy mi várható, mert akár tudomást vesznek/veszünk róla akár nem, valamilyen szinten a beteg érzi, hogy "hol tart". Nyilván, ha látjuk, hogy csak rosszabbodna az állapota, ha erőltetjük a dolgot, akkor hagyni kell.
Másrészt viszont az ilyen "pontos" időtartamok kilátásba helyezése (akár úgy van, akár nincs) esetleg nagyobb kárt tud tenni mindenkiben, mint az, ha ugyan nyíltan beszélünk róla, de nem adjuk meg, hogy eddig és eddig tart az élet.
Van Kosztolányinak erről egy szép novellája, Horoszkóp a címe.
A külső segítő: szerintem is sokat tud tenni. A párom nagypapája - daganattal a tüdejében - a családjának megtiltotta, hogy beszéljenek a betegségről (nem is nagyon kellett tiltani, hagyomány ott az elhallgatás), egyedül küszködött, a gyógyítás alternatív lehetőségeiről sem lehetett beszélni vele-
a családtagoknak. De amikor négyszemközt maradtam vele, megeredt a nyelve, nekem a könnyem, de ez nem volt gond. Mert
nekem nem kellett azt mutatnia, hogy ő a patriarcha. Én csak hallgattam, nem tehettem semmit, nem is akartam. A puszta meghallgatás kellett neki. Amint valaki belépett, rögtön mintha elvágták volna.
Ezért próbáltuk a párommal javasolni, hogy mással, nem a családból valóval, egy erre hivatott személlyel kéne esetleg összehozni a papát. Vannak ma már ilyenek. Nem könnyű, de valahogy, indirekt módon. Erre már nem maradt idő.
Én tudtam húsvét előtt hetekkel, hogy el fog menni. Ezért kértem a páromat, hogy vigyük el a lányokat hozzá, mert Esztert még nem látta a nagypapi. Így is lett. Eszter a maga három hónapjával még nem fogta (?), de Melinda, akivel addig pajtások voltak, ezúttal nem ült az ölébe, sírt, le sem lehetett tenni. Világos volt a helyzet mindenki számára, de mindenki cipelte magában. Itt sem arra gondolok, hogy agyon kellett volna lelkizni, hogy mi van, de mondjuk ne számítson kínosnak, ha valaki sír. Ne kelljen elnyomni.
Karácsonykor nem lehetett a nagypapit szóba hozni - bár nagymami mindig szívesen beszélt róla - de a család többi tagja azzal hárította a hiányán érzett fájdalmat, hogy agyonhallgatta.
Ez érhető, csak így nagyon nehéz. Egyébként sem könnyű, a gyász nehéz dolog. Senki sem csinálja végig helyettünk, a beteg helyett meg végképp nem járja senki végig az utat. De
ebben az esetben úgy éreztem, a papi egyedül csinálta végig.
Azért írtam, hogy
ebben az esetben ez így volt, mert nyilván mindannyiótok tud mesélni másfélét. Ők így élték meg, és rossz volt végignézni.
Szóval nagyon remélem, hogy nem sértettem meg senki érzékenységét,
Andi, ahogy látom (látni vélem), te nagyon erős vagy, magában az a tény, hogy megosztod ezt velünk, nekem ezt jelenti.