Sziasztok!
Köszönöm mindenkinek a jókívánságokat!
Hát itt vagyok...
Nem mondanám,hogy az első napok zökkenőmentesek,de remélhetőleg ez pozitív irányba fog változni.
Visszatekintve az elmúlt napokra, mondhatom: zsúfolt hetünk volt!
Úgy kezdődött, hogy:
20.-án, kedden a szokásos ctg vizsgálat után meg kellett keresni a doktor urat bemutatni neki a friss eredményeket.Ctg rendben, vizsgálat után megbeszéltük, hogy ha nem történik semmi, szerdán újabb ctg és újabb vizsgálat, mert jelenleg olyan magasan van a baba, hogy még a méhszájat sem éri el. Tudatta velem, hogy a betöltött terminus után társbetegséggel párosuló (diabétesz) terhességgel nem tanácsos sokat várni, így ha nem lesz lehetőség a burokrepesztésre, császározni fog, döntsem el: csütörtök,vagy péntek.Csütörtököt mondtam.
Másnap szintén zenész.Ekkor már azt mondta a doktor bácsink, hogy referálnia kell erről a prof-ot, úgyhogy megyünk hozzá. (rögtön átfutott az agyamon a kellemetlen vizsgálat ténye, mondtam is neki, hogy én részemről nem tartok rá igényt és én nem szeretnék a "tanár úrral" találkozni, mert rossz híre van a kezének! És ő csak vigyorgott) Akár tetszett,akár nem, 2 perc múlva már a prof színe előtt voltam,aki így kezdte maga mögé mutatva: "akkor én most megvizsgálnám" Mondtam neki, hogy:"Köszönöm, de épp most estem túl a vizsgálaton Spánik doktor úr jóvoltából, úgyhogy ha lehet, én ezt most kihagynám!"
Mire ő mosolyogva: "Akkor nem vizsgálom meg"
De azért megmérték a csípőmet, konzultáltak a császár tényéről, majd utunkra bocsátott dokinkkal karöltve.
Végül pontot tettünk az ügy végére, megírta a felvételemet, néhány adatot rögzített, majd avval búcsúztunk el,hogy csütörtökön legkésőbb 7-kor találkozunk a szülőszobán.
Hát azt a két, idegeskedéssel, félelemmel eltelt napot nem kívánom az ellenségemnek sem! Tiszta lelkibeteg voltam. Szerda este, sőt hajnali 3 kor már nem aludtam,vártam a sorsom.És a percek olyan gyorsan peregtek, hogy azon kaptam magam, hogy már a szülőszoba előtt csücsülünk. Nyugtatónak jött velünk a barátnőm, nehogy a férjem rosszul legyen.
Bent már fél óra elteltével jött egy szülésznő,hogy akkor most ő előkészít.Hallottam,hogy beszél hozzám, követtem is,mint egy alvajáró, de lélekben teljesen máshol jártam.
Mire kijöttem a zuhanyzóból már mindenki engem keresett, legfőképp az anesztesek királya: George. Mire előkerült a brigád, addigra már ez a kedves kis szülésznő felrakott a ctg-re, bekötötte az infúziót. George-al váltottunk pár szót, még műtét előtt kiakasztottam a kérdéseimmel: "és biztos, hogy még egyszer sem szúrtál mellé?"
és hasonlók, amitől érezhetően megsértődött. Nem tehetek róla, úgy paráztam,hogy szavakkal ki sem lehet fejezni!
Nemsokkal később megláttam doktorbácsinkat, aki mosolyogva kérdezte: "Mi újság?" Mondtam, hogy éhes vagyok,mire ő: "Mindjárt hozzák a reggelijét" és így is lett. 2percen belül már a harmadik infúzió is folydogált.
Megmérték a cukromat, majd megjelent George és közölte a lesújtó tényeket: "Mindjárt indulunk, Detti!" Jött is a "zöld" fiú nyomban, hogy ölelkezzünk egyet, mert áttenne a gurulós ágyra....
És innen már nem volt visszaút. Amint megláttam mindenkit zöldben, maszkkal eltakart fejjel, rámtört a pánik. Annyira reszkettem, hogy amíg George a hátamat betadinozta, addig a hordár fiú fogta meg a vállam,hogy ne reszkessek annyira, nem történhet semmi baj! (milyen könnyű ezt mondani a túlvégről!!!)
Aztán elhangzott a "Detty, most egy kisebb fájdalmasabb szúrást fogsz érezni, ami csíp,feszít, csíp és még mindíg feszít" (úgy is volt) majd kisvártatva ezt:"lassan érzéketlen kezd lenni a feneked, a talpad..." és mire végigment az a gondolat a fejemen,hogy nem fog hatni, addigra már fokozatosan le is merevedtem. Felfektettek az ágyra, rámtették a csipogókat, vérnyomásmérőt, még megnézték a cukromat, ismét pánikroham kapott el, amikor a paravánt tekerték elém és iszonyat szar érzés volt az a zsibbadás. De George referált nekem folyamatosan:"már fel is vagy nyitva!" Húúú, gondoltam,tök jó, nem is éreztem semmit! Fel voltam készülve a hányingerre, vérnyomásleesésre+ a fulladásra, ehelyett azt éreztem, mint aki boxmeccsen van és még K.O előtt megsorozzák a gyomrát. Aztán meg rángattak. El sem tudtam képzelni, mit csinálnak velem, csak egy szó zakatolt a fejemben:"TÚLÉLNI,TÚLÉLNI,TÚLÉLNI!" Aztán egyszer csak a semmiből előtörő, határozott, erőteljes sírást- mit sírást- ORDÍTÁST hallottam, de annak is a "Ne basztassatok máááá!" fajtáját! Mire elért a tudatomig, George már közölte is a tényeket:"NNNa, ez a te gyereked!" Abban a pillanatban olyan elementális erővel tört elő belőlem a sírás, (amit persze próbáltam visszafolytani, mert hát mégiscsak ciki ennyi férfi előtt sírni) hogy csak néztem a lecsöpögő infúziók lejárati idejét és csak folyt a könnyem megállíthatatlanul! Ekkor George megkopogtatta a vállam és mutatott az ellenkező irányba, ahol volt szerencsém megpillantani az üvegajtó mögött "büszke vagyok rád" tekintetű férjemet és mosolygós barátnőmet. Férjem egy négyest formált ujjaival, és tátogott is hozzá, de nem értettem semmit, mire George: "4120g a fiad!" Jah, kérem és az Uh csak 3500g -ra saccolta!
Majd dokink is bekukkantott a paraván mögé: "mondtam én,hogy lesz akkora mint az első" mondattal.
Azt hittem, evvel oké, végeztünk, puszi-puszi, mindenki megy arra, amerre lát, de valami kínkeserves, -számomra órákig tartó- időbe telt a varrás, már nagyon untam!
De eljött az a várva várt perc is, amikor George odatette mellém a gyönyörű, kelt tészta puhaságú, illatos fiamat, akit úgy puszilgattam és áztattam el a könnyeimmel, mint egy szerelmes, aki soha nem akar megválni imádata tárgyától!
Nemsokkal később levették a paravánt, majd egyszerre gratulált a műtősnő és a doktor bácsink, akik csupa vér kötényükben úgy pompáztak előttem, mint két hentes!:) Megköszöntem munkájukat és hagytam magam kitolni az őrzőbe,hogy helyet adhassak az utánam következő császárosnak.
Hát ez lenne az én szüléstörténetem.
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára damara 2009.01.31 22:03-kor.