Melcsike, többiek,
rettenetes ez nagyon. Én tudom, hogy augusztus 8-án halt meg a baba, ezt még a férjemen kívül nem osztottam meg senkivel.
Aznap délelőtt a gépnél ültem, és dolgoztam, amikor hirtelen iszonyatos dúlás,mozgás támadt a pocakomban, kb. 1 percen keresztül, aztán hirtelen semmi. Akkor fulladhatott meg szegény, és iszonyatosan küzdött, vergődött.. Onnantól nem éreztem a mozgásait, de azt akartam hinni, hogy csak hirtelen szégyenlős lett, pedig az eszem már tudta, hogy vége... Hát milyen anya vagyok én, hogy a testem megölte őt, aki jönni akart??!!!
Ezt soha nem bocsátom meg magamnak, hiába mondják, hogy nem az én hibám. Hát kié??? Kinek a pocakjában volt???
Amikor Bencus megszületett, nagyon megszerettem a testem. Addig is jóba voltam vele, de valahogy sokkal jobban elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok, mert tudtam, hogy a testemben felnőtt és világra jött egészségesen egy 4 kilós, 60 centis baba, a gyermekünk. Én ezt nagy csodánal élem meg a mai napig. Most pedig cserbenhagyott a testem... lehet, öregszem, és talán ezért is. Hát sírok én is eleget, és szenvedek, szenvedek...
Melcsike,
én is csak erre gondolok, hogy mit érezhetett szegény, anya adj levegőt...
És nem tudtam adni, segíteni... Nem is kérem a bocsánatát, csak azt tudtam neki mondani, nagyon vártuk és akartuk őt...
Nem tudtam megnézni szüléskor, mert sajnos, két darabban tudtam csak megszülni, olyan régen halott volt bennem. És akkor biztos, hogy meghalok, nem a látványtól, hanem attól, hogy arra emlékeztet, mennyit szenvedhetett...
Ne haragudjatok, hogy megírtam ezt nektek. Nem is tudok most mást írni...