Az utóbbi hónapokban az alábbi "harci helyzettel" kell megküzdenünk, melyhez kérjük tanácsaitokat, észrevételeiteket:
14 hónapja született az akkor 3 éves Máténknak egy kisöccse. A kezdeti apróbb féltékenység (erősebb anyai ragaszkodás, figyelemfelkeltő technikák) hamar elmúlt, sőt, kedves és elfogadó volt a Máté. Ám amikor Marci totyogó korba lépett, Máté durva és ellenkező lett, elsősorban az öccsével szemben. A mi addig kifejezetten szófogadó, csendes, roppant nyugodt gyerekünk szabályosan félelmet keltően viselkedik. Amikor a pici az általa épített játékot szétrombolja, ha az ő autóvial játszana, ha ugyanazt akarja csinálni, mint ő, vagy ha egyszerűen nem az ő elképzelései szerint történnek a dolgok, agresszív lesz. Nekidobja az öccsének a kismotort, megüti, kicsavarja a csuklóját stb. Megpróbáltuk ész érvekkel, humánusan megnyugtatni, de nem ment. Mi is egyre erélyesebbek lettünk, a türelmünk pedig elfogyott. Minél inkább rászólunk, annál jobban tiltakozik, szinte nem lehet ilyenkor vele beszélni. Nem ismerünk rá a gyerekünkre. Még azt sem lehet elmondani, hogy nem kiegyensúlyozott, szerető családban nevelkedik. Sőt. Nem győzzük hangsúlyozni, mennyire szeretjük őt is, hogy ugyanúgy, mint a testvérét. Ha egyedül játszik vagy a nagyszülőknél vagyunk, aranygerek. A feszültséget bizonyára az is tetézi, hogy pár hónapja lett ovis, a pici bölcsis. Biztos nem könnyű beszoknia egy összekovácsolódott közösségbe, még ha jól is érzi magát ott. Az óvó nénik gyöngyszeme, ő a "klasszikus kiscsoportos", aki mindig szót fogad, az élet apró örömeire is rá tud csodálkozni. Így neveltük. Most pedig megállt a tudományunk. Otthon nem győzi kiengedni a gőzt, mi pedig tanácstalanok lettünk. Bízunk benne, hogy egy év múlva mindketten okosodnak egy kicsit.
A probléma kezelésére várom reakcióitokat. Köszönöm.