Hello Mindenki!
Jól eltűntem - pedig itt vagyok ám
csak folyton tele van minimum egy kezem, úgy meg nagyon strapás írni.
Most gyorsan.
Kislilla: jó a kérdésfelvetés. Egyszer nagyon-nagyon régen, még az ősidőkben mintha érintettük volna a témát, de nem árt összerakni a közös bölcsességet.
Én megmondom őszintén a "vadabb" verzió felé hajlok magamban, de azért nem ilyen keményen. Vagyis nem hiszem, hogy önmagában a császár, mint beavatkozási forma kötődési nehézségeket okoz. Arra inkább hajlok, hogy bizonyos lelki elsimulatlanságok közrejátszhatnak abban, hogy egy baba minden egyéb orvosi ok nélkül sem tud simán megszületni. Én magam így éltem meg az első szülést: egy tök sima, minden teljesen rendben-terhesség után, simának induló szülésből toltak a műtőbe, mert valamiért nem ment tovább... elakadtunk. És utólag sem tudta senki, hogy miért. Az orvosibb jellegű okok (kifáradás, túl sok oxytocin miatti túlterhelődés, stb.) mellett talán a lelki oldalnak lehetett ebben a legnagyobb szerepe. Nem is olyan könnyű anyává válni... egy első fiút adni az apának, a világnak, magamnak... megmutatni, hogy tessék, ezt (ennyit?) tudom, tudok én, ez lett belőlem és valaki másból, ilyen kicsi/nagy, ilyen piros/lila, ilyen sivalkodó/kuka... Tudom, normális, hogy az emberben szorongások vannak a születendő gyerekével kapcsolatban, sokan álmodnak is róla, hogy milyen szép/szörnyű lesz (ld. népmeséket, amikor a királynő kiskutyákat szül, meg ilyenek), de megélni azért vacak, pláne, ha nem múlik el a szülésig. És ezen nem segít a tudat, hogy ez így normális.
Abban már inkább hiszek, hogy amikor az ember elképzeli, hogy milyen szép történet lesz ez a szülés (pihe-puha, csipke, báj, meghittség és büszke elégedettség), akkor durva csalódás egy császár. Önmagamban, és titokban talán a babában is. Milyen selejt gyerek az, amelyik megszületni se bír, mint a többi 25 az osztályon, és belőlem ilyen rokkant, alsóbbrendű (tuuuudom, ettől nem vagyok az....
), magyarázkodásra kényszerülő nőt csinál? Igazán nem szép tőle. Vagy mégis én rontottam el, és szegény gyerekemet, és örök életére megfosztottam valami visszaadhatatlantól? Talán egyszer ezért még mérges is lesz rám...??? Talán már most is azért sír???
Na, most csak játszottam a gondolatokkal. De ilyesmit gondolok.
Ebbe nekem jól beleillik az, amit Geréb Ági mondott, hogy az indokolatlan(nak megélt?) császár után nehezebb a helyzet. Amikor az ember azzal a tudattal zárja le első körben a kérdést, hogy nagy veszedelemtől menekült meg ő és a babája a császárral, akkor biztos könnyebb "elgyászolni" az elveszett illúziókat.
Én pl. így jártam. Talán jobb is, így időt kaptam, hogy a kicsivel foglalkozzak, később jött csak el az ideje, hogy a szülést is "feldolgozzam". Andrissal inkább extra erős a kötődés köztünk, kezdetektől. Néha szinte túlzásnak érzem, amennyire vigyázni akarok a kis lelkére és minden rezdülésére figyelek, és feltűnő, hogy a lányommal kapcsolatban mennyivel kevesebb bennem az aggodalom például. (Nem a figyelem!)
Szóval az én tanulságom: a császár után adott esetben gyengébb lesz a kezdeti kötődés. Máshogy adott esetekben meg erősebb.