Sziasztok Lányok!
Nagyon sajnálom, hogy Nektek is ilyen fájdalmas emlékeket kell őriznetek...
Első pillanattól kezdve olvaslak Benneteket, augusztus 13-án vesztettük el a második Babánkat... a tizedik héten. Belehaltam.
Sosem leszek túl rajta. Gyötör a lelkiismeretfurdalás, mert voltak kétségeim: mit fogok csinlálni két pici Babával, segítség nélkül... Szegény érezte, hogy mennyire félek, és meggondolta magát. Ne értsétek félre, nagyon örültünk Neki, vártuk, "terveztük", csak nem gondoltuk, hogy ilyen hamar sikerül.
Én utána szedtem nyugtatót, mivel már halucináltam is többször. Rémísztő voltam. most már nem szedek...
És beindult a tejem a műtét után, gondoltam szoptatom a nagyot, de már nem fogadta el
Az ötödik házassági évfordulónk estéjén kezdtem el vérezni. Tudtam, éreztem, hogy baj van. Először azt mondták, uh nélkül, hogy pihenjek.(nem uh-tak, mert akkor épp nem véreztem) Aztán hétfőn láttuk az uh-n, hogy két hét alatt nem nőtt semmit, és már szívhangja sincs.Szerdán délben műtöttek.
Jó volt mindig olvasni a soraitokat, mivel a barátnőim közül senki nem vesztette el a Babáját. A legjobb barátnőm 1,5 hónappal korábbra van kiírva, mint én lettem volna. Sokszor eljönnek hozzánk, mindig sírok utána. Nagyon szeretem őt, azért "kínzom" magam. Senki nem értette meg miért sírok rengetget. Volt egy szomszédom, aki 10 nappal a műtét után közölte velem, hogy minden fejben dől el!!!! Hát, majdnem eldöntöttem az ő fejét!!! És hallgattam még hasonló baromságokat.
Még most sem múlik el nap, hogy ne sírjak.