Sziasztok
Írok akkor egy megkésett szüléstörténetet.
Kedden voltam ctg-n, ahol úgy tűnt bébi még nem akar útra kelni. Doki sok sétát "írt fel", úgyhogy elmentem vásárolgatni délután. Hát ez tényleg használhatott, mert végül éjjel fájásokra ébredtem, már ha egyáltalán aludtam előtte, mert ezt nem sikerült eldöntenem.
Aztán kimentem pisilni és elment a nyákdugó is. Na akkor elkezdtem méregetni az időt. Olyan 15-20 perces fájások voltak. Artúr közben felébredt és elkezdett sürgetni, hogy akkor kezdjünk pakolni. Én még vártam, hogy egész biztosan ne vaklárma legyen. Végül 10 perces fájásokkal indultunk el. Szerencsére anyu itt volt, úgyhogy a lányokkal nem volt gond. Út közben felhívtam a szülésznőt. Mondta, hogy indul ő is, megnéz, aztán látjuk, hogy az orvost mikor kell hívni. A kórházba már majdnem világosban értünk be. Az ügyeletes megvizsgált. Na ez eléggé fájt, és sajna csak egy ujjnyira voltam nyitva. Mire beért a szülésznő ő már két ujjnyit mondott. De itt aztán meg is rekedt a dolog. Éppen elég volt a hely egy burokrepesztéshez, de hiába voltak két-három perces fájásaim, semmit nem tágultam. A szülésznő mondta, hogy még várnak fél háromig, mert akkor jött valami váltás és az új orvossal is meg akarták beszélni a műtétet, de nem történt érdemi változás, úgyhogy mehettem a műtőbe. Na eddigre már nagyon úgy éreztem, hogy nem is olyan nagyon bánom a csaszit, pedig hol voltam még az igazán kemény részétől a hüvelyi szülésnek!!! (Legalábbis gondolom.
) Szóval végül a döntés megszületett. Anesztes orvos jött beszélgetni. Voltam-e már altatva, problémák, stb. Mondtam, hogy már volt egy spinális érzéstelenítésem, nem volt gond, csak annyi, hogy remegtem. Meg mondtam, hogy kicsit féltem, hogy felvágnak mielőtt hatna az érzéstelenítés. És hozzátettem, hogy "persze tudom, hogy ilyet nem csinálnak". Hát hatalmasat tévedtem.
Szóval háromkor betoltak a műtőbe. Megszúrtak, aztán kezdték a kérdezgetést, hogy ezt, meg azt érzem-e. Nem tudom miért, de rögtön beugratós kérdésekkel kezdték. Hideg vagy meleg? Sztem szúrás volt. Aztán, ezt érzem-e? A simogatást?? Igen! Hát-hát, akkor még nem állok készen, várjunk!! Vártak még kb. két percet aztám vágtak. Nem különösebben zavarta őket, hogy szóltam, hogy ezt én azért érzem!! Persze nem volt elviselhetetlen, de az előző csaszinál nem éreztem semmit. Aztán rángattak, húzigáltak, majdnem kitépték a beleimet, legalábbis is ilyen érzés volt. Közben kaptam még plusz érzéstelenítést, egyszer pár pillanatra be is aludtam, de végül megszületett manócska!!! Tökéletes volt, 10/10-es apgar, nem is volt olyan kicsi, mint amivel ijesztgettek. A nagytakarítás után rögtön odatette a szülésznő a fejemhez, megsimogathattam a kis gyapjas fejét, aztán persze elvitték felöltöztetni, meg mint kiderült apához babázni. Engem meg összeraktak. Mehettem az őrzőbe. Na innen jött a neheze. 24 óra tömény szenvedés. Az altatódoki kiosztott némi plusz fájdalomcsillapítót, mondván, hogy nem sikerült igazán jól a spinál. (Na persze nem nekem mondta, hanem a viziten a többieknek.) De kb. annyit használt, mint halottnak a csók. Fájtam mindenhol. Nem csak a hasam, hanem végig az egész felsőtestem és a vállam. Ilyen hosszú éjszakám nem volt még életemben, de sztem nem is lesz. Kb. ötpercenként görcsbe rángult az egész testem. Nem aludtam semmit. És minden összehúzódásra szúrt a vállam rettenetesen. Reggelre hulla voltam. És ehhez jött még, hogy közben időnként jöttek paszírozni a hasamat. Kutyául szenvedtem. Le akartam fogni a kínzóim kezét, akik erre veszekedtek velem és az egyik hozzátette, hogy "aki ennyi gyereket szül!" Meg, hogy lazítsam el a hasam. Hát én nemhogy hasamat, de semmimet nem tudtam ellazítani. Tényleg majd meghaltam. Később persze kiderült, hogy miért. Sokkal rosszabb volt minden, mint az ikrekkel. És ezen kívül még izgulhattam a pisi miatt. Hallottam, ahogy megbeszélték a nővérek, hogy ha reggelre nem termelek egy adott mennyiségű pisit, akkor még arra is kapok valamit. Ehhez tudni kell, hogy a műtét lehetősége miatt a fájások megindulása óta nem ittam csak egy pár korty vizet. Hogy honnan lett volna bennem folyadék, az rejtély. Mindenesetre ezzel is paráztattak, úgyhogy eldöntöttem, nekem nem adnak plusz gyógyszereket, én produkálni fogok. Úgyhogy kihasználva, hogy aludni úgysem tudtam bevedeltem vagy másfél üveg ásványvizet éjszaka. Szerencsére ez használt. Legalább ezt a kérdést sikerült megoldanom. Reggel aztán felkelés, mosdás. Én azt hittem rémes izomlázam van, mert tényleg mindenem fájt. De még kellett "reggeli tornázni" is.
A nyújtózkodásra gyakorlatilag rosszul lettem a fájdalomtól, épp csak el nem hánytam magam. Kaptam is gyorsan valamit a karomba. De már közel volt a szabadulás. Csupán fél órácska és mehettem a szobámba. Szerencsére volt hely a fizetősben. A őrzőben egyetlen pozitív élményem volt. Estefelé behozták a babákat és Eme olyan ügyes volt, hogy minden segítség nélkül rácuppant a cicire. Fantasztikus volt!!
A szobában aztán próbáltam pihenni, de sehogy nem tudtam úgy elhelyezkedni, hogy ne fájjon. Majdnem sírtam a fájdalomtól (sőt, ha jobban belegondolok sírtam is). Se fekve, se ülve, se állva. És nem ám a sebem fájt, hanem a vállam. A vágást ahhoz képest nem is éreztem. Még állva volt a legjobb, de mivel már másfél napja nem aludtam, ez sem volt a legjobb megoldás. Elindultam babázni. Felhoztam a bébit, a vállam miatt kínlódva szoptattam és gyönyörködtem. Artúr próbált segíteni elhelyezkedni, hogy ne fájjon annyira, de hiába, borzalmas volt. A gyógytornász a párna nélküli fekvő pozíciót ajánlotta, de mikor megpróbáltam üvöltöttem, hogy gyorsan ültessen fel, mert nagyon-nagyon fájt. Annyira volt jó a segítség, hogy legalább a sebemet nem annyira terheltem, sőt szinte észre sem vettem a többi fájdalom hátterében. Végül győzött a fáradtság. Délután sikerült ülve aludnom másfél órát. Innentől kicsit könnyebb lett. Az esti viziten aztán kiderült, hogy azért szenvedek ilyen veszettül, mert beszorult a levegő a rekeszizom alá (?) és az sugárzik ki a vállam felé. De legalább megtudtam, hogy mi van. Egy kedves kis szövődmény. A saját dokim azzal bíztatott, hogy csak az első pár nap szokott szörnyű lenni. Na én úgy éreztem, hogy még három ilyen nap és én bedobom a törölközőt. És hogy szülök-e még egyszer??? Soha!!! Azért fokozatosan javult a helyzet. A szúrás már nem volt olyan vészes, aludni is tudtam, igaz, hogy még csak ülve. Másnapra aztán belilult a hasam, de a hálós bugyi alatt valahogy nem látszott olyan vészesnek. Ezzel csak itthon kezdtem foglalkozni, mert akkor láttam meg a tükörben teljes valójában. Végül vasárnap reggel hazajöhettünk. Manócska gyönyörűen szopizott, én is kezdtem újra embernek érezni magam. Onnantól már ténylegesen csak a vágás fájt és kőkemény volt a hasam a véraláfutástól, de az legalább nem fájt. Egy hét múlva aztán kijött az aranyerem. Újabb egy hét szenvedés. Ülni nem tudtam, állva és fekve is fájt. Egész nap feküdtem, mert még úgy volt a legjobb, de éjjelre már általában sírdogáltam, úgy szenvedtem. Állva ettem, és fekve szoptattam. Szerencsére Emese szépen tudott fekve is szopizni. Anyu rengeteget segített. Hála Ditke szerének végül ennek is vége lett. Két és fél hétig tartott, de túléltem. Mostanra már megszépült még az elviselhetetlen fájdalom is. Újra belevágnék.
Hát "röviden" ennyi.
Ma már többet nem írok.
JÓ éjt!
hiányoztál nekünk.
Majd ha már inkább különbözni szeretnének mint hasonlítani, akkor Nikié visszamegy szeptemberre.
