Sziasztok Lányok!
Láttom és tudtam eddig is hogy nem vagyok egyedül.
Az én történetem:
1996. februárjában (javában készültünk az esküvőkre, mivel a baba nem jött össze és akkor nem foglalkozom egy darabig a bébivel) kiderült, hogy terhes vagyok. Nagyon nagy volt az öröm!!!! Szivem mélyén kislányt szeretem volna, de igazából mindegy csak egészséges legyen!!!!! Az egész kilenc hónapot nagyon jól viseltem, nem tudtam meg és nem is akartam tudni, meglepi legyen a neme
November elejére voltam kiírva, de sehol semmi, így befeküdtem a kórházba és 42. hétre szülésindítással szültem meg kisfiamat
Reggel hatkor indították és fél háromra lett meg, de közben hánytam, egyfolytában fájásaim voltak és nem akart kibújni. A fejecskéje már érezhető volt és közölték az orvosok (mert több orvos is volt bent
) beszorolt a fejecskéje és már meg is duzzadt.
Végén vákummal szedték ki
Rögtön átszállították a II. klinikára, ahol a férjemmel azt közölték, hogy kb. 10 percig nem kapott levegőt és ha életbe marad akkor se vihetjük soha haza
Picikénk egy hétig volt életben, persze azt is gépekkel.
A férjem a folyosón várt és valahol érezte, hogy itt nagyon nagy gondok vannak. Sajnos tényleg igy lett.
Hát én is ki voltam rendesen bukva, enni, inni se birtam csak sírtam napokon keresztül. (persze a férjem is) Nagyon nehezen tettem túl magam én is, de tényleg csak az idő segített. Nagyon sokat gondolok azóta is rá.
Ezek után 1998. júliusában megszületett kislányom, aki szerencsére makk egészséges és már 10 éves. De egész terhességemet végig izgultam, hogy mi lesz vele. Őt az előzmények miatt császárral szültem (rendes szülésnek indult,de ő sem akart kibújni anya pocijából, úgy látszik ott a legjobb nekik
)
És most 2007. november 10-én jött meg utoljára, nagyon de nagyon örültük neki (főleg mert a férjem nem nagyon akarta a lányomat se, utólag kiderült, hogy csak azért nem akarta mert nagyon félt és féltet engem meg a kicsit). De most ő is nagyon örült, de sajnos itt is gond volt. Elmentem a saját megnyugtatásomra vérvételre és genetikai uh-ra és ott rögtön kiderült, hogy 1:32 az esély a down-kóra. Ezek után méhlepényből akartak venni mintát, de mivel az egész méhszájamat fedte a lepény nem kockáztatak és ki kellett várni a 16. magazaviz vételre. Gondolhatjátok az a négy hét volt maga a rémálom. És sajnos beigazolodott beteg a KISFIAM
20 hetes voltam amikor befektettek a kórházba és meg kell szülni. Nekem is szörnyű volt a pálcikák, a folyadék és tabletta felhelyezése és a tudat, hogy megint el kell veszitenem egy gyermekemet (egy nem volt elég)
Másnap szülőszoba egész nap de semmi, se fájás, se tágulás csak vérezgetés. Ekkor közölték, hogy holnap akkor újra feltöltés (én magamba gondoltam, na ne én ezt még egyszer nem élem túl)Ekkor közlöm az ügyeletes dokival, hogy ugyebár a méhlepény a méhszájat fedi, ekkor összeültek és mondták nincs más választás császárral kell elvenni. Császár előtt közölte az orvos, hogy vagy a méhemet kell kivenni, mert lehet hogy összenőt a méhfalal, vagy pedig két artéria el fog szakadni, de ezt el tudják kötni. Szerencsére a méhem megmaradt, de a két artéria elszakadt, majdnem ottmaradtam az asztalon.
Utána kaptam vagy 5 zacskó vért és 3 plazmát.
Hát lányok velem ez történt, sajnos.
Én teljes mértékben át tudom érzeni amit ti is átéltek. Tényleg csak az idő segít.