Kiemelt témák

Sziasztok!
Nem tudom, érdekel-e valakit ez a téma, engem már régóta foglalkoztat. Lehet, hogy egyedül vagyok vele, nem tudom.
A topik címe nem túl találó, de valami olyasmit akar jelenteni, hogy vannak az életben olyan érzelmek, amelyeket "nem szabad" érezni, és vannak, amelyeket meg "illik" érezni. De hát érzelem az egyáltalán, amit egy társadalmi elvárás alakít?

Példa. Az anyósomat szeretni kéne, mert egy jólelkű, jámbor asszony, sose bánt senkit, stb. Soha rosszabb anyóst. De mégsem tudom igazán szeretni, mert olyan idegen. Teljesen más az értékrendje, mint nekem, nem rosszabb az övé, csak számomra iszonyúan idegen. Ugyanakkor több közöm van hozzá, mint egy "idegen"-hez, ráadásul olyan kedes, hogy egyszerűen muszáj lenne szeretni, de mégsem megy, legalábbis belül nem. Minél kedvesebb, annál idegesítőbb az egész, mert persze lelkifurdalásom van, amiért nem annyira szeretem. Ráadásul van egy olyan része is a dolognak, hogy fizikailag taszít egy kicsit, bármennyire is "tilos" ilyet érezni. Egyszerűen nem bírom sem a szagát, sem a megjelenését, de főleg a lakásában uralkodó koszt. Ettől ő még nem rossz ember, csak én érzem magam rosszul a közelében. Akármennyire is nem akarom hogy így legyen.

Másik példa az, ha valakit nem kéne kedvelni, és mégis kedvelem. Ilyen régen volt főleg, de akkor se tudtam kezelni. Mások például hogy oldják meg azt, hogy becsületesen leéljék az életüket úgy hogy soha senki más nem tetszik meg nekik? Vagy másoknak is megakad néha a szemük a párjukon kívül valakin, csak ők is ugyanúgy eltitkolják, ahogy én. Mert természetes, hogy nem mondom el az ilyesmit senkinek, de attól még érzem, és lelkifurdalásom van, mert ez hűtlenség. De ugyanakkor nem tudom parancsszóra kikapcsolni az ösztöneimet mondjuk az eskülvő napján, vagy előbb annál.
A gyereknevelésben is vannak ilyenek. Például mikor a hatodik éjszakai ugrasztásnál már haragszom a gyerekre, holott valszeg neki épp olyan rossz, ha nem tud aludni, mint nekem. De akkor már általában annyira fáradt vagyok, és frusztrált a sikertelen elalvási kísérletektől, hogy nem tudok rá nem haragudni. És akkor a férjem lecsesz, és lelkifurdalásom lesz, mert igaza van. És utálom magam ilyenkor, és egész napra elromlik a kedvem.

Az egyik legnagyobb baj az, hogy amióta felnőttem körül vagyok véve olyan emberekkel, akik valahogy mindig azt érzik, amit kell. A férjem például tipikusan lelkiismeretes ember, aki mindig erőlködés nélkül úgy cselekszik, úgy érez, ahogyan kell, illik. Vagy a tesóm felesége, aki szintén nem kell hogy különféle lelkifurcsikkal küzdjön, hisz nincsen benne tiltott harag, tiltott vonzalom, stb. Én nem értem, hogy csinálják. A férjem teljesen érthetetlen számomra, sokszor úgy tűnt, hogy érzelmei nincsenek is belülről, csak a kötelezők. De már ezt sem hiszem, mert az utóbbi időben igazi, őszinte érzelmeket látok rajta, mégpedig a gyermekünk iránt. Az anyósom meg mindig azt mondja, hogy ő még sosem haragudott senkire. És való igaz, hogy a férjén kívül még tényleg nem, ami hihetetlen, de hát látom. Hogy lehet úgy élni, hogy sose haragszik? Hogy tudják valakinek az érzelmeit az elvárások alakítani?

Ha van valakinek véleménye vagy legalább meg tud vigasztalni hasonló példákkal, nagy megkönnyebbülés lenne. Már az is, ha látnám, hogy nem mindenkinek megy ez a mintagyerekség olyan tökéletesen, mint azoknak, akiket mostanában magam körül látok.

Szia Adrienn,
persze, nem vagy egyedül.
Én rájöttem, hogy nem tudok mindenkit szeretni, pedig ezt kéne, így félre is raktam ezt az elvárásomat egy kicsit.
Most azon dolgozok, hogy legalább elfogadni tujak mindenkit. Úgy, ahogy vannak. Akár rokon, akár szülőtárs. Akárhogy szavaz, akár adót csal, akár kihasználja az embertársait. Borzasztó nehéz. Igen, az értékrend miatt. Mert hogy ne "nézzem le" azt a barom állatok, aki a Jeep-jével a csúcsforgalomban a járdán(!) előzi a sort? És röhögve meséli, hogy a többi ember milyen birka...

Szóval kicsit más téma, most veszem észre, de nekem a nem itélkezés jelent most kihívást. De a "nem szeretem akit kéne" beleillik azért ebbe.

Engem a saját anyám tud kihozni a sodromból, pillanatok alatt. És ez borzasztó rossz, mert ahelyett, hogy megbeszélném vele a problémámat, lehurrogom és téma lezárva. Ebből nem fog tanulni. Mondjuk én meg azt érzem, hogy hiába mondom neki el 100szor, legközelebb megint jön ugyanaz. Pedig az anyám, és gyerekkoromban ugyanúgy szerett, mint most én a gyerekeket, de ebbe a helyzetbe olyan nehéz belehelyezkednem.

Viszont eljutottam már oda, hogy nem BIROK rosszat kívánni senkinek. Ide nekem el kellett jutnom.

Jó topik, gyertek lányok!
szilvi

Adrieen,
ha megnyugtat, itt vagyok!
Sajnos.

Szilvi,
hogy tudsz elfogadni vkit, aki ennyire felelőtlen másokkal szeben? Mert a sok birka, mint én is, ott közlekedik azon a járdán. Ha netán elütne valakit és az halálosan megsebesülne egy ilyen előzésben, akkor is el tudnád fogadni? És ha a Te szeretteid közül érné vkit ez a baleset?

Én nem tudom az ilyen barmokat elfogadni, megérteni. Egyszerűen nem tudok eljutni addig, hogy belehelyezkedjek a gondolataiba, mit miért csinál? És akkor nem tudom elfogadni. Mert az ilyen embernek nincs érve. Abszolút öszztönből cselekszik. Én nem nézem le, csak egyszerűen értetlenl állok az eset előtt.

A "nem szeretem akit kéne" szerintem elég jól kibeszéltük a szeretet c. topicban, ill. azt is hogy ki "érdemli meg" a szeretetet, vagy egyáltalán meg kell-e érdemelni. Ha van időtök, olvassátok át!

Mennem kell főzni.

Sziasztok!

Adrienn nem vagy egyedül. Én pl. nem tudom eltakargatni az érzéseimet, szóval egyből látszik az arcomon, ha valami nem tetszik, és persze az is, ha valaminek nagyon örvendek.
Az anyósommal úgy vagyok, hogy még a legelején egy kijelentésével megbántott, azt hitte, hogy az elvált fiát csak ki akarom használni, persze azóta ezerszer megbánta, és végtelenül kedves velem. Nagyon messze lakunk egymástól, ritkán találkozunk, de azért vannak idegesítő dolgai. A legjobban az zavar, hogy nem mondja el ha valami bántja, vagy nem hajlandó az egészségi állapotáról nyilatkozni, rendkívül makacs. Mindezt telefonon nem mondja el. Ő mindig jól van, nincs soha semmire szüksége. Érdekes... Mástól meg azt halljuk, hogy az utcán összeesett, elvitte a mentő, stb. Ha itt van nálunk, akkor nem tud egy helyben ülni, állandóan unatkozik...az igazság az, hogy én nem szeretem, ha más elkezd takarítani az én lakásomban, vagy főz, mosogat, stb. Ti hogy vagytok ezzel? Jobban szeretem magam megcsinálni.

Most egyszerre ennyi. Szerintem jövök még

Üdv,
P.

Solya,
hát ez az, nem megy!
sz

Szilvi,
de biztos, hogy el KELL fogadni? Különben hol a kontroll? Hol a társadalmi összefogás? Hol a lehetőség, az esély arra, hogy kiveti magából a szemetét? (Ezt akár a többi topicban párhuzamosan folyó vitákra is érthetnénk.)

Sziasztok!
Nálam ez az elfogadás téma nem ennyire bonyolult. Elfogadni el tudok mindenkit, aki belefér az értékrendembe, ha viszont nem fér bele (lop, csal, felelőtlenkedik, veszélyeztet másokat, vagy megkárosít másokat merő önzésből, stb), akkor meg nem is akarom elfogadni, mert szerintem nem kell, sőt nem is szabad elfogadni azt, ha valaki árt másoknak (azoknak a jámboroknak, akik nem lépnek fel ellenük - mellesleg nekik sem lenne szabad elfogadniuk az ilyet.)
Nálam a gondot az jelenti, hogy mikor valaki tkp. nagyon rendes, sőt, és mégsem bírom szeretni, pedig kéne. De nem megy, mert valami taszít benne. Pl. az anyósom. VAgy ha valakiről tudom, hogy csúf disznó, és hogy ronda tulajdonságai vannak, de mégis vonzódom hozzá. Vagy ha azért nem lenne szabad vonzódni, mert másé. Vagy mert nekem már örökre a férjemhez kell vonzódni. Ilyenkor magamra parancsolok, de ettől a lelkiismeretem nem lesz tisztább.
Nos, megnézem, miket írtatok erről a szeretet topikban, hátha okosabb leszek tőle. Vagy legalább a lelkifurdalásom elül. Most egyébként a konkrét eset az életemben az, hogy anyósom iránt hirtelen kijött belőlem minden eddigi visszafojtott ellenérzés, amelyet illendőségből magam előtt is tagadtam. De valahogy a fizikai undort (hogy olyan piszok van náluk, hogy a gyereket mindig kosz-szagúan hozom haza, ha bevállalják) nem tudom leküzdeni. Pedig le kéne, mert amúgy meg egy jó lélek. De hiába küzdök magammal, már egy hónapja nem bírom magam rávenni, hogy huzamosabb időt náluk töltsek. És ezt nagyon szégyellem. Mert nem ezt érdemlik, és a férjem se ezt érdemli.

Es a ferjed tud errol a a lelkiismeretfurdalasodrol, amit az Anyosod irant erzel?
O nem latja, erzi, hogy ott kosz-budos-rendetlenseg van? Azert csak nem annyira elfogult!

Adrienn,
amit anyósoddal kapcsolatban érzel, az nem lehetmélyebb eredetű? Úgy értem, hogy nem is a kosszal van bajod, csak muszáj találnod valami indokot?
Mi lenne, ha egyszer tavasszal összefognátok a pároddal és segítenétek neki egy nagytakarításban? Lehet, hogy csak fizikailag nem bírja?
Abban az esetben pedig, amikor nem tudok szeretni vkit, aki pedig szeretetné, mindig mérlegre teszem. Megkeresem azt, ami számomra vonzó benne, és azt, ami taszít. Egy idő után ált. el tudom fogadni a negatívumokat is.

És nincs bajod a véglegességgel? Nem lehet, hogy "csak" ez a "baj"?

A vonzódást miért kell kontrollálni? Szerethesz vkit akkor is, ha az egyébként egy tuskó. Velem már előfordult! Aztán helyrebillentem

Jóéjt!

Adrienn, ebben az utolsó dologban annyira megértelek! Nem merek a nicknevemen írni a névtelen beszólók miatt, meg mert szégyellem, de nálunk az én szüleimnél van ugyanez. Olyan kosz és büdös (=dohányszag) van, mióta nem lakom ott, hogy képtelen vagyok elmenni hozzájuk, és a gyerekeket sem engedem oda! Ezen állandóan megsértődnek, iszonyú kínos. Azzal jönnek, hogy bezzeg anyósomékhoz mehetnek, és akkor mindenféle ürügyeket kell kiagyalnom. Dehát borzasztó, még a kutya is benn van, és le se lehet ülni normálisan. És még cikibb a dolog, hogy a saját szüleimről van szó, akiket végképp szeretni meg tisztelni kéne. Anyámmal állandóan csak vitatkozom. Legbelül szeretem, de ezt alig látja szegény. Nagyon hülyének és bunkónak érzem magam, állandóan furdal a lelkiismeret.
A másik dologgal kapcsolatban, hogy esetleg más is tetszene neked a férjeden kívül: nincs jogom beleszólni, de már annyi helyen írtad, hogy eltérnek a nevelési elveitek, az ízlésetek, a szokásaitok, hogy nem vagytok megelégedve egymás külsejével, hogy kicsit aggódni kezdtem, nem csak a gyerek(ek) tartanak-e össze benneteket. Persze, hogy az ember nem lesz vak attól, hogy megházasodik, de normális esetben szvsz megállapítja ugyan, hogy XY jó pasi, illetve nő, de tovább nem érdekli a dolog.
puszi és együttérzés

Engem most sajnos a nem szeretem akit kéne témánál jobban érdekel az, hogy azt is szeretem akit nem kéne. Tudom, hogy nem vagyok normális, de sajnos amit Adrienn felvetett, ez egy létező probléma! Beleszerettem valakibe a férjem mellett. Pedig tetszik a férjem, szeretem, kívánom, elégedett vagyok vele minden téren! És mégis! Magam sem értem, hogy történhetett. A szerelem, amit a másik iránt érzek, reménytelen (szerencsére?) De így is szörnyű érzés. Ti még sosem kerültetek ilyen helyzetbe? Eddig én sem, de most nagyon várnék valami bíztató szóra! Hogyan tud harcolni az ember az érzései ellen, a gondolatai ellen?

sirokka
Sehogyan nem tudsz harcolni a SZERELEM ellen.
Legalább is én úgy gondolom hogy ez nem racionálisan irányítható dolog, vagy van vagy nincs. Hogy mit kezdesz vele, képes vagy e hű maradni a tökéletes párodhoz, mert hogy ezt írtad és elnyomni magadban ezt az érzést az már más kérdés.
Nálam a szerelem az amikor a szeretet személy láttán vagy csak a gondolatára is sokszor, fel szalad az adrenalin szint, minden másodlagosá válik, dobog a szív hevesen, izgalom ezerrel ezt hogyan lehet kontrolálni??????
Másrészt én úgy érzem hogy amíg nem lapos egy kapcsolat egy házasság addig nem igen jöhet be új lángolás, ez akkor szokott bekövetkezni ha már egy kapcsolat kezd megszokottá, unalmassá válni.
A szerelem fantasztikus dolog és nagyon megnöveli az ember energiáját esetleg próbáld meg ennek egy részét a férjed felé irányítani, hátha.....
Miért gondolod hogy a dolog viszonzatlan, gyermeketek van, mióta élsz házasságban?
Egyébként mi nők sem fogadunk vakságot, természetes ha megdobban a szívünk néha csak hűségesebbek vagyunk talán.

Adrienn
Én nem szeretek mindenkit igyekszem elfogadni a különböző nézeteket ennyi, de ettől még nem lesznek szimpatikusabbak.
Anyuéknál kosz ugyan nincs, de cigi van és úgy jövünk haza mintha egész nap pöfékletünk volna ami egy nem dohányzó családban azért zavaró.
Az én nagymamámnál viszont nincs éppen patyolat rend, amíg kicsik voltak a gyerkeim mindig mindent megszerveztem hogy mit hová teszek vittem mindenre külön terítőt stb. de mentem mert szerettem őt és ez a kulcs. Voltaképp csak egy dolog hogy milyen a rend a cigi füst és egyebek ha szertünk velük lenni akkor elmegyünk hozzájuk ha nem.....jöhetnek a kifogások.
Nem szertnélek megbántani tényleg ne úgy vedd de nem lehet hogy kedves anyósod azért tűnik neked terhesnek mert a pároddal nem vagy kibékülve?
Nem feltétlenül de ez is lehet hogy a tudat alatt rajta csapódik le amit érzel.
Én is utáltam az anyósom míg élt, de ez abból fakadt hogy ő is így érzett irántam és nagyon csúnya dolgokat mondott rám, még meg is akart verni, röhej, aztán amikor megbetegedett a férjem rám volt mérges amiért nem voltam hajlandó alakoskodni és meglátogatni meg szeretetet játszani neki,na ilyesmire nem vagyok vevő.
Igyekszem őszinte lenni még ha nem is mindíg jó, legalább nem köpök szemközt magam a tükörben.

Dzsili

Sziasztok!
Nagyon érdekeseket írtatok, és pont olyasmiket, amiket én is gondolok. Amit az anyós problémára felvetettetek, arra csuklóból azt mondanám, hogy nem a férjemmel van bajom, és rajta jön le, hanem tényleg vele van bajom. De persze lehet, hogy ezen inkább majd jobban elgondolkozom.
Solya, nála mi már volt, hogy hatalmasat is takarítottunk, nem is egyszer. De kb két óra alatt visszaállt a tökéletes mocsok. Nem a rendetlenség zavar, hanem a kosz. Még a szekrényajtók is piszkosak, foltosak. Ilyet még sehol se láttam. És bármihez érek, ragad. Nincs is szeme rá, sőt szó szerint sincs, mert állítólag rosszul lát.
És persze nyilván nem a kosz az egyetlen bajom vele, de csupa olyan dologban ellenszenves ezen kívül, ami a magánügye, ami engem nem kéne hogy érdekeljen. Egy tehetetlen, kicsit mafla ember, iszonyú lusta és passzív - csupa olyasmi, ami számomra tkp. indifferens, a saját életét befolyásolja csak. Ami felénk jön, abban csupa jó van: kedves, sosincs véleménye semmiről, alkalmazkodó (általában), nem vár semmit a gyakori látogatásokon kívül, de az se volna muszáj, csak a férjem nem mer apellálni.
Na igen, a férjem... Akárhogy nézem igazatok lehet. Annyira más az értékrendünk, és az a szüleitől jön. Lehet, hogy ez a bajom. Mert ő meg az én szüleimet kerüli ki nagy ívben, apámat szinte utálja. Rá hasonlítok...
És igen, mi megbeszéltük egy mélyponton, hogy már tudjuk, hogy nem passzolunk össze, későn derült ki, de mivel gyerekünk van, nem válunk el, meg különben se szörnyű együtt, csak épp nem is ideális. Az egyedüllétnél meg klasszisokkal jobb. Ő simán egyedül maradna (maradt volna, ha én nem jövök), és aztán persze szenvedne később. Így viszont asszem már semmiért se adná,hogy családja, gyereke van. És a gyereke igazi, őszinte érzelmeket váltott ki belőle. Talán életében először. Eddig főleg a kötelességtudatot ismerte a lelke. Akárcsak az anyukájáé, aki "sose haragszik senkire"...
Én is azon gondolkozom, hogy egy ilyen kapcsolatban előfordulhat, hogy valamelyik félnek megtetszik valaki, és pech esetén kölcsönös lesz. Ez az egész inkább engem fenyeget. Sikerül majd hűségesnek maradnom, ebben majdnem biztos vagyok, de akkor is lelkifurdalásom lesz már a puszta érzelemtől is.
A másik meg az, hogy attól is lelkifurdalásom van, hogy a férjem sokkal több megbecsülést és szeretetet érdemelne, és talán ha nem én "veszem őt férjül", akkor most más mellett élne, és mástól megkapná azt, más mellett boldogabb lenne. Persze az érem másik oldala az, hogy évekig várt a házassággal, de nem jött közbe senki más.
Sirokka, vannak emberek, néha a nőneműek között is, akik képesek egyszerre kettő iránt érezni vonzalmat. Én is képes voltam, főleg fiatalon, mikor még volt energiám és merszem vonzalmakkal foglalkozni. Úgyhogy megértelek.
Mennyire akarsz harcolni az érzéseid ellen? El akarod nyomni ezt az érzést? Mert akkor ne találkozz a fickóval, egy idő után elmúlik a dolog. Ez elég nagy lépés ahhoz, hogy bárki ezek után tökéletesen becsületesnek mondjon téged, és joggal.
Ha úgy érzed, hogy ez az érzés neked energiát ad, amely energia és öröm kell, és nem fogsz kísértésbe esni, hogy adott esetben továbblépj, valamint aa lelkifurcsit meg el tudod viselni, akkor használd a plusz energiát, amit kapsz ebből, de húzz egy határt, amin nem lépsz túl. Hogy ezt a határt betartsd, abban sokat segít, ha néha megengeded magadnak, hogy elképzeld, mi lenne, ha... És rá fogsz jönni a történet végén, hogy bármi lenne is, a végén a sok bonyodalom és szégyen elvenné a kedved/ kedveteket az egész kalandtól. Szerintem segít, ha gondolatban szabadságot adsz magadnak.

Hű, jó hosszan írtam, bocs érte, de erről nem is nagyon lehet röviden. Meg amúgy se szokásom .

Kedves Mindenki,

Erzelmek: Jonnek, mennek atalakulnak. Hogy ki mit erez? Azt nem lehet iranyitani. Hogy ki hogyan cselekszik? Azt igen.
1.) Nemregiben osszefutottam az elso szerelmemmel. Ittunk egy uditot es azt neztem, hogy mi az ami vonzott engem ebben a lanyban? Es nem talaltam ra valaszt. Ami ott, akkor, abban az idoben volt, az mara teljesen eltunt(v. atalakult).

2.) Volt egy srac. Kicsit hulye viccei voltak. (Mint kesobb kiderult, allitolag nekem is.) Ami Neki vicc volt, nekem nem. Egymast hecceltuk, egyszer csak oda jutottunk, hogy orrba vagtam.
Telt-mult az ido, kozos baratok reven talalkoztunk, megbeszeltuk mi volt, miert, es osszebaratkoztunk. Azota nem viccelodunk "ugy" egymassal, es nincs semmilyen konfliktus. Es az akkori ellenszenvem teljesen atalakult. (Szerintem Neki is.)

Amire ki akarok lyukadni, hogy a masik irant erzett erzelem, az pillanatrol-pillanatra valtozik. Ami ma nem tetszik, az holnap tetszhet. Es ami ma tetszik, az holnapra megunta valhat. Az oltozkodes is egy tipikusan jo pelda erre.
Az, hogy ki irant mit erzel? Ami jon.
De az, hogy kivel hogyan bansz? Azt tudod iranyitani.

Es hogy az ellenszenvunket, vagy a szimpatiankat kimutassuk-e? Ha elore viszi az eleted, akkor igen, egyebkent nem.
Nekem hala istennek jo termeszetem van. Tobbnyire "szeretnek" az emberek. Meg aki ellenszenves is, ha nem latom a rosszindulatot benne, akkor nem tudok "szemet" lenni Vele.
Igen, ez volt asszem a kulcsszo. Rosszindulat. Hogy O hogyan viselkedik velem? Ha rosszindulatu, akkor kemenyen visszavagok. De egyebkent nem.

Most mennem kell. Na lehet, hogy elkanyarodtam a tematol, akkor bocs.

Udv, ZoliApu.

UI: SZVSZ nem szabad lelkiismereti dolgot csinalni abbol, hogy ki irant mit erzunk? Az csak ugy van. Ha tetszik, ha nem.

Kedves Zoliapu!
Úgy örülök, hogy írtál, már nagyon hiányoltalak. És most is olyasmit írtál, hogy már ezért érdemes volt a topikot megnyitni.
Nem is tudok hozzátenni semmit. Csak azt, hogy igazad van.

Sziasztok! En is teljesen igy vagyok sokszor mint az Adrien! Olyan erdekes erzeseim vannak.Pl: van ket olyan nagyon jo ismerösöm, akiket tenyleg nagyon szeretek, de a gyerekük valahogy abszolut nem szimpatikus. Nagyon merges vagyok sokszor magamra,hogy milyen egy kukacos ember vagyok es hogy lehet egy gyereket nem kedvelni, de hazudnek ha azt mondanam,hogy kedvelem. Persze nem mutatom nekik, ezek az illendösegböl jövö erzesek. A masik szinten vagyik ugy, ahogy itt mar valaki irta,hogy hiaba szeretem a ferjem, akivel szuperül megertjük egymast, es a gyerekeink is itt vannak, mindig van valaki aki egy idöre nagyon megtetszik. Persze elhessegetem mindig az erzest, mert lelkiismeretfurdalasom van. Mit lehet ez ellen tenni? Lehet egyaltalan? Most nevtelen maradok.

Névtelen, a gyerekekkel kapcsolatban: én is már gondban voltam néhány ismerősöm gyerekével, de pedagógus vagyok, és már sokszor zajlott a tanáriban vita arról, hogy kell-e, lehet-e egyformán szeretni minden gyereket. És a fiatal idealistákon kívül mindig mindenki arra szokott jutni, hogy nem várhatjuk el magunktól, hogy szeressük az összes gyereket. A gyerek is ember, és némelyiken már pici korában látszik, hogy mondjuk durva vagy lényegesen önzőbb a többinél, stb. Ítélkezni nem kell, de vannak tulajdonságok, amelyeket nem lehet szeretni, bármennyire igyekszik is az ember. De nem a verekedős vagy szófogadatlan vagy rossz tanuló gyereket nem szeretik általában a tanárok, hanem azt, aki például olyan elkényeztetett, hogy minden lelkifurdalás nélkül fájdalmat vagy lelki fájdalmat képes okozni a társainak. Vagy azt, aki rendszeresen támadja az osztály leggyengébbjét. Vagy ilyesmik. Az ilyen gyereket én akkor sem tudom szeretni, ha nagyon elvárná a szülője. Egyszerűen nem megy. És hiába cselekszem úgy, hogy ne érezze, mégis érzik. És ugyanakkor vannak kedvenceim is, bármilyen igazságtalan is ez. De ha valakit jobban szeretek, mint másokat, hát azt sem lehet magamnak megtiltani. Ugyanez felnőttekre is igaz. Kislány koromban sok olyan cikis érzelmem volt, hogy például hozzám képest bácsi korú férfiakért rajongtam. Szerencsére nem voltam ezzel egyedül, némelyik tanár az egész lánycsapat szívét megdobogtatta. Addig, míg nem tudtuk egymásról, nagyon szégyelltük. Aztán ahogy kiderült, hogy "más is", már nem is volt olyan ciki.
A házasság melletti vonzódásokról az jut eszembe sokszor, hogy aki hajlamos a szerelemre (van, aki nem hajlamos rá), az bizony az is marad, ezen a papír nem változtat. Hogy mit lehet tenni? Szerintem Zoliapu írta eddig a legjobban. Annál jobbat senki se tud. Volt egy kedves majomfajta (van is), a bonogók (vagy bonovók?), akik nagyon közel állnak az emberhez. Ők összevissza szeretkeznek. Lehet, hogy az ösztöneink nekünk is ezt diktálják, de ki kellett találni egy erkölcsi rendet, hogy az emberi életforma normális legyen.
Ez az erkölcsrend ebben a században épp megdőlni kezdett, és épp azért, mert az ösztöneinket túlságosan is megszorítja. Helyette viszont egyelőre nincs semmi új. Érdemes azon elgondolkozni, hogy mi lehetne helyette egy működő rendszer. Mert ez - bármilyen szép volt is - már csak épphogy működik. És ez egyre nehezebben fenntartható rendszer, akármilyen rémisztő is a gondolat. Évszázadokon, vagy akár évtizedeken belül ki fog alakulni egy másik. Kérdés, hogy csak akkor, mikor ez már totál összeomlik, és generációk élnek majd a romjain, vagy már előbb kialakul.

Szia Adrienn! Megnyugtato amit irtal, neha öszinten meg voltam mar egy kicsit ilyedve,hogy a gyerekekkel kapcsolatban miert vannak ilyen erzeseim. Sokszor vagyok ugy is, a felnöttek köreben,hogy valakire egyszerüen kigondolom, hogy öt nem birom. Nem tetszik a stilusa, vagy csak nem ugy nezett ram, amit elvartam volna. Aztan az is sokszor megesett,hogy ezek az emberek valahol ujra elöjöttek az eletemben,PL:disco, vagy fodraszüzlet. es nagyon jo baratsagba lettünk. Neha irigylem azokat az embereket, akik tudnak egy kicsit szineszkedni, mert ök legalabb nem kerülnek nehez helyzetbe,ha illendö szeretet kell kimutatni(anyos). En sajnos(vagy nem sajnos) abszolut nem tudok szineszkedni. Varom jelentkezesed. Szia.

Jezusom,hogy tudtam, az ijed szot ly-nal irni. Lehet,hogy mert mar keveset irok magyarul azert. Nagyon böki a szemem. Bocsanat erte.

Szia Névtelen!
Ma reggel például a fiam ismét páros lábbal rúgott ki az ágyból még hat előtt. A férjem egy fegyelmezett ember, nem haragszik érte. Én viszont minden reggel egyre dühösebb vagyok. Nem lenne szabad, mert a gyerek felkel, és ugyanolyan aranyos, mint máskor. Csak én vagyok iszonyú rossz hangulatban. Érzem, hogy kedvesnek kéne lennem vele, de nem megy, csak csapkodom az ajtókat. Olyan elemi erővel húz vissza az ágy (babát várok, talán azért vágyom erősebben az alvásra, mint máskor), hogy egyszerűen minden mozdulat, amit tennem kell iszonyúan dühít. De nem lehetek a gyerekre mérges, hisz nem tehet arról, hogy mikor kel föl. De hát az ilyen napokon - mikor kedvem volna akár az aszfalton elheverni és aludni egyet - annyira utálom az egész világot... És közben úgy szégyellem magam.
Az anyósomnál tegnap voltunk ketten a gyerekkel fél napot, és hát nem volt könnyű. Idegesített még az is, ha kedveskedni próbált. Sőt, minél kedvesebb próbál lenni (a maga módján: állandóan az evés körül jár az esze, ami engem pont nem érdekelt soha), annál jobban idegesít. És közben persze utálom magam, amiért a kedvességre így reagálok. MÁrmint úgy, hogy épphogycsak vissza tudom fogni a dühömet.
Szerintem ez a fene nagy kedveskedés természetellenes. Engem ezért is idegesít, és ezért is kelt bennem lelkifurdalást, feszültséget. Engem őszinteségre neveltek, a szüleim sem képmutatóak, nem adakoznak erejükön felül, nem lihegnek túl semmit, nem keresik zavarba ejtően az ember kedvét. Így aztán számomra kifejezetten teher az olyan ember, aki állandóan a sarkamban liheg, hogy figyelmeskedjen. Persze ha kérek valamit, ami nekem igazán fontos lenne, akkor azt többször is visszautasítja. Helyette viszont főz egy jó ebédet, amire abszolút semmi szükségem. De ezek után már ugye igazán nem mérgelődhet rá az ember.
Na, szóval szerintem egyszerűen megérzem, kik nem őszinték. És valahogy az igazi érzéseikre reagálok, nem pedig arra, amit mutatni akarnak. De valahogy a lelki életüket nem értem. Mert a legmélyéről jövően őszintének érzi maga is például ezt a gyakran hangoztatott hülyeséget, hogy "nem haragszik soha senkire". Tényleg nem szokott, de hát hogy tud így élni?
Van Ranschburg Jenőnek egy könyve, "jellem és jellemtelenség" a címe. Egy fejezet arról szól, hogy ő hogy osztja fel az embereket. Van nála egy kategória, a "lelkiismeretes jellem", vagy más néven a "túlszocializált ember", akinek mindig a "kell", az "illik" az "ezt várja tőlem anyukám" diktálja a viselkedése minden mozzanatát, vagyis az ami beépült a nevelés során, és lelkiismeretté vált. Az anyósom állítólag már gyerekként is igazi mintagyerek volt, soha egy csúnya szó nem hagyta el a száját, soha a misét ki nem hagyta, soha semmi baj nem volt vele, csak kicsit túl sokat sírt, ha valaki bajba került vagy ha apukája később jött haza a munkából, és emiatt megijedt. Hát, a mai napig ilyen. De hogyan lehet így élni? Hogy képes valaki erőlködés nélkül mindig azt tenni, amit a "jóság" megkövetel tőle? És jogos, hogy engem ez idegesít? Vagy egy szemét disznó vagyok, aki a világ erkölcsi zülléséhez nagy mértékben hozzájárul?
Na, mint látszik, rossz a kedvem (utálom, hogy minden reggel kialvatlanul kelünk, előbb mint szeretnénk, és kiszámítható, hogy így is lesz még sokáig).

Hello Adrienn!!

Már ezer éve nem találtalak, de te mindig jó témákat dobsz fel!
Nekem max 2 hetem van a szülésig, gretulálok neked is a 2. babához, és állítom, csak rosszabb lesz, ahogy nő a pocid és fogy az erőd. Az alvással kapcsolatban, feküdj le akkor aludni, amikor a fiad alszik délután!!! Iszonyú sokat segített nekem. Ha reggel álmos voltam, mindig erre gondoltam, hogy csak kihúzom valahogy fél 2-ig, aztán én is alszok.

Az anyósodról. Szerintem csak annyi hogy míg te egy levegő domináns, nagyon vízöntő tipusú ember vagy, ő pedig egy föld-víz hangsúlyos valaki, amiről nem tehet- az elmondottak alapján gondolom. Anyám is föld-tűz hangsúlyos, hiába beszélnék neki valami emelkedettebb dologról, amiről veled simán tudnék- egyszerűen nem értené miről beszélek.. Őket így kell elfogadni, megáltoztatni úgy se tudod.

A kötelező érzelmekről: nekem soha nem voltak ilyenek, mindig őszintén éreztem, hogy ki milyen és hogy megérdemli-e a szeretetemet. pl. az unokatesóm majd 40 éves, de összeállt egy lusta lúzer pasival aki rajta él, van 2 gyxerekük és mindig hívnak, hogy menjünk hozzájuk-egyszerően képtelen vgyok rá, mert tudom hogy csak sajnáltatnák magukat-pedig mindenről ők tehetnek-és semmi kedvem nincs hozzájuk- pedig rokon...

Általában jól megértem az embereket, de tényleg akad egy-két olyan ember akin érzem az irigységet, vagy a gonoszságot, az ilyenekkel leredukálom a minimális szintre az érintkezést-ha rokon, akkor nem tehetem meg, hogy abszolút kiiktassam őket és megpóbálom nem a szívemre venni, ez sajnos nem mindig megy, mert rágódós tipus vagyok- túlságosan a szyvemre veszem a dolgokat. De megpróbálom lazábban venni, nekem ezt kell megtanulnom.

A férjeddel keapcsolatban már párszor írtam neked, látom a helyzet nem változott.. Passz...

Puszi: Bogi

Szia Bogi!
Aranyos vagy hogy írtál. Olvasni olvastam sokszor, hogy mi újság nálatok, csak hozzászólni nem tudtam, főleg hogy többnyire azokban a topikokban vagy ott mostanában, amelyekhez én nemigen szoktam hozzászólni. Az az igazság, hogy tkp. ezeket csak azért nyitottam meg, hogy lássam, mi újság veled meg Nikie-vel. Szóval tudom, hogy újra lányod lesz, csak a nevét nem találtam. Azt is tudom, hogy ha Nikie babája fiú, akkor József lesz a neve. Nálunk a fiúnév Miklós, a lánynév Anna, de inkább lányra tippelek. Amúgy július 5-re várható a bébi.
Na, ez mind off volt. On nem tudok hozzátenni semmit, mert igazából már annyi mindent megbeszéltünk ezekről a dolgokról levélben. Az anyósom egyébként egy ártatlan "jókislány". Ma gondolkoztam a dolgon, arra jutottam, hogy én az ilyen szófogadó, simulékony embereket soha életemben nem kedveltem, és valószínűleg most azért csapott így fel bennem az ellenszenv irányában, mert egész eddig kényszerítettem magam, hogy szeressem. Nem azért, mert rokon, hanem mert "olyan jó" és "megérdemli". Tán nem kellett volna elvárnom magamtól egy olyan érzelmet, amelyre nem vagyok őszintén képes. Ez a tanulsága az egésznek. Csak hát ő eléggé erőlteti a jó viszonyt ezzel a folyamatos kedveskedéssel, és arra nehéz azzal az elkerüléssel reagálni, ahogy szívem szerint tenném. De hát hacsak nem tudom magam tökéletesen tettetni, mindenképp bántom valamivel akaratom ellenére is. Ha teszem, amit kíván (vagyis tartom a jó kapcsolatot), akkor is érezni fogja, hogy valami nem stimmel. Akkor már inkább ritkítsuk a találkozásokat, és mikor találkozunk, akkor is nem fogom tettetni a kedveskedést, mert akkor sem lesz neki rosszabb, mint ha tettetem, és belül meg érzi, hogy nem igazi. Max kicsit szégyellem majd magam. De ezt az érzést már annyira megszoktam, már akkor is szégyellném magam, ha véletlen egyszer csak nem lenne miért.
Na, ismét jó bő lére eresztettem, ahogy szoktam.
További minden jót, ha jó lesz az a gépünk, amelyen a levelezőrendszer fut, majd írok, ok? Nagyon kíváncsi vagyok, mikor mi újság veletek, és arra külön is, hogy Léra hogy fogadja a kistesót, hogy hidalod át a kezdeti problémákat, stb.
Még egyszer köszi, hogy írtál.

Adrienn,
majd írok levelet is, de most csak azt kérdem meg: miért nem nézed meg interneten a leveleidet? Vagy a fibermail ezt nem teszi lehetővé? Mert én ha pl. nem otthon vagyok, akkor megnézem a mailbox.hu-n a leveleimet és kész.
Addig is: majd ide írok, ha levél ment, jó?

Ok. Most egyébként gyakrabban nézem a leveleket majd, mert úgy tűnik, működik az a gép. De lekopogom...
Amúgy igen, olyan postaládám van, amit nem tudok így megnézni. Meg minden nap azt vártam, hogy majd megjavítja a férjem. Most hétvégén kezdte el megjavítani, azért is tudom már valamennyire használni.

Adrienn,
írtam... egyelőre ennyit, majd többet és mást is . Kíváncsi vagyok! (még mindig...)

Adrienn: a "reggel akaratom ellenére kelek és ettől utálom a világot"-érzést én is ismerem. Amikor a lányaim kicsik voltak én is átéltem. Nem tudom a Te babád ennyi idős, de ha ő nem is, a férjed biztos megérti, hogy Te ettől (mmint hajnali kelés) kiborulsz, főleg, ha sorozatban történik. Meg kell mondani neki(k), hogy ha 6kor ébresztő van, akkor tőled semmi jóra ne számítsanak. A gyereknek is (szerintem 2év felett) simán el lehet mondani hogy maradjon reggel az ágyában, vagy szépen, csendben bújjon mellétek és hagyjon még pihenni Benneteket. Nálunk legalábbis működött.

Üdv:
Jovi

Kíváncsi!
Az előbb elszállt, amit írtam, mostmár cska röviden uazt: a postaládámat tartalmazó gép belseje tegnap este óta apró darabokban van, nagyrészt valami szerelőnél Csak remélhetem, hogy hétvégére meglesz. Ha nem, akkor nyitok egy mailboxos vagy freemailes postaládát, hogy erről a gépről is tudjak levelezni. Ok?

Jovika, amit írtál, már működik is. Szerencsére a férjemnek nem kell időre menni dolgozni, és a rosszkedvemet látva úgy döntött, ha lehet, akkor reggel vigyáz a gyerekre, így ma pl. hétkor keltünk, és most fél nyolcig kaptam időt, hogy összeszedjem magam. De maradhattam volna még ágyban, akkor tovább vigyáz rá, csak visszaélni se akarok, meg a hét órás kelés az már nekem nagyon is jó. A gyereket meg elég határozottan vissza szoktam fektetni. A baj az volt, hgoy a férjemnek ugyanez nem megy, így ő hagyta akár hatkor már felkelni. Na, de megbeszéltük a dolgot, most működik is a jó rendszer, most jobb is hangulatom. De ez nem változtat azon, hogy ha utálom a világot, akkor nagyon szégyellem magam - joggal -, de ugyanakkor pozitívan érezni képtelen vagyok. De a barátnőm is azt mondta, hogy ő is kiborulna, és úgy is viselkedne, ha így ébredne minden reggel. Ez azért megnyugtatott. Egy kicsit.
Egyébként a fiam húsz hónapos. Mostanában kezdi megérteni, amit mondunk neki. Tegnap már azt is megtanulta használni, hogy "Mi ez?". Már választ vár, és megjegyzi, amit mondunk. Szerintem pár hónap, és lehet vele "rendesen" kommunikálni.

off
Adrienn,
oké, várom! Csak gyorsan-gyorsan, mert "valami van a levegőben"

off,
Adrienn, más megoldást találtunk már! Ott várunk!

Ok.

Kedves Adrienn,

Erzelmek: Jonnek, mennek, atalakulnak.

Biztosan Te is vissza tudsz emlekezni a megismerkedesunkre.

Talan erdemes ujraolvasni: http://www.babanet.hu/ujgep/discus4/messages/280/9350.html#POST128091
En jokat mosolyogtam rajta.
Azota bo egy ev telt el es teljesen megvaltozott (remelem kolcsonosen) a kapcsolatunk.
Ugye jol latom, hogy az akkori ZoliAput nem ugy lattad, mint a mostanit? (Mert az akkori Adrienn nekem nem azt jelentette, mint a mai.)

Udv, ZoliApu.

Pontosan itt kezdodott a parbeszedunk:
http://www.babanet.hu/ujgep/discus4/messages/280/9350.html#POST127582

Udv, ZoliApu.

Sziasztok!
Most olvastam csak a topikot. Igazából az "anyósos" topikban már leírtam a bánatomat. Ide a mások gyerekeivel kapcsolatos érzelmekről írnék.
Én is pedagógus vagyok. És megtanultam, hogy nem lehet minden gyereket egyformán szeretni, de elfogadni el kell. Ez megy is egy osztályban. Ott ugyanis nincs szükség arra, hogy túlságosan közel kerülj egy gyereknez, nem is szabad. Már úgy értem nem olyan közel, mint mondjuk a tesóm, vagy sógorom gyerekéhez.
És itt az én problémám. A sógorom gyerekeit nem tudom úgy igazán szeretni. Csak annyira, mint az osztályomból a gyerekeket. Pl. nem nagyon forszírozom, hogy nyaraljanak nálunk, töltsenek ott egy-két napot vagy ilyesmi. És meglehetősen idegesítenek, ha mi vagyunk náluk.
Persze ZoliApunak igaza van, ez az érzés bőven változhat még. Főleg gyerekek esetében, hisz ők sokat változhatnak ahogy nőnek. De én nem hiszem, hogy nagyon sokat változnék már...
Márti

Szia Zoliapu!
Én azóta már rég rájöttem, hogy a Te értékrended sok szempontból hasonlít az enyémhez. Ráadásul mindketten szeretünk egyenesen fogalmazni, egyikünk se híve a köntörfalazásnak. Ezért lehetett, hogy elsőre összevitatkoztunk. És ugyanezért van az is, hogy (szerintem kölcsönösen) becsülni kezdtük egymást.
Én is emlékszem a kezdeti pengeváltásokra.

sziasztok!
T-Márti!
Én a testvérem gyerekeivel éreztem sokáig úgy, mint te.
Ez nagyon rossz érzés, hiszen amikor megszülettek örültem nekik, szerettem őket. Nem majmmolósan, hanem ahogy az ember szeretheti testvére gyerekeit. Megataláltam bennük testvérem vonásait, nevetését és ez megható volt.
Aztán tesóm párjával kezdett romlani a kapcsolatom. Illetve ebben a formában ez nem igaz, mert látszatra majdnem jó minden. Mégis jó ideje rettenetes visszafogott dühöt éruek iránta.
Ő egy meglehetősen öntelt, nagyszájó, meggondoltalanul megszóló, sokszor bántóan rosszindulatú ember.
A családban és az ismeretségi körben szinte mindenkinek problémája van vele.
Viszont testvérem kedvese, -akivel sokáig gondoltam- egyszerűen jónak kell lenni a viszonynak.
Na, nem megy.
Visszakanyarodva a gyerekekre. Éreztem egyszer csak, hogy már a gyerekeket se kedvelem. Ez volt a mélypont. Iszonyú lelkifurdalásom volt miattuk. Hiszen a gyerekek nem tehetnek semmiről!
Aztán prevencióba kezdtem.
Próbáltam/lok velük több időt tölteni. Amennyiben lehetséges szülők nélkül.
Jobban érzem velük magam, úgy érzem ők is velem és a gyerekeimmel.
Próbálok arra törekedni, hogy magam változzak ahhoz, hogy a kapcsolatunk változzék.
Hogy ez meddig mehet nem tudom.
Az sem tudom hol van az az egészséges határ, ameddig az ember fenn tudja tartani a látszat szeretetet egy közvetlen családtagjával szemben, a családi béke kedvéért.
Szerintetek? Érdemes? Meddig?
T-Márti, nem érzel valamiért féltékenységet sógorod gyerekeivel szemben?
Valamiért ők "A" szerett gyerekek esetleg?
Neked vannak gyerekeid?

De tényleg, szerintetek nem érdemes inkább jól beolvasni, aztán tiszta vizet öntve a pohárba "új életet kezdeni" a nehezen viselhető családtaggal?
Vagy ez úgy sem működne?

Üdv. mindenkinek!
Brigitta

Sziasztok!
Én nem hiszem, hogy mindenkit szeretni kellene. Nem lehet mindenki szimpatikus. Az a kérdés, hogy el tudjuk-e fogadni a másikat.
A mai világban túl keveset hallgatunk az ösztöneinkre, saját ideáljaink, a társadalom valós vagy vélt elvárásaira koncentrálunk.

Másfél éve megismerkedtem egy barátnőm három ismerősével/barátnőjével. Az egyikük nem volt szimpatikus. Semmi konkrét, nem is szóltam róla senkinek, csak egy megérzés volt. Néhány hónap múlva ez a nő a barátnőmet nagyon elárulta. Az eseményeket most nem részletezem, de barátnőm élete romokban volt.

Hányszor esik meg, hogy a testvér házassága/kapcsolata véget ér, és akkor mondja a család és barátok, hogy "soha nem szerettem"?

Tudatalattink egyfolytában dolgozik, sokkal többre képes mint mi azt ésszel felfoghatnánk. Gyakran "veszélyre" figyelmeztet, még ha logikusan gondolkozva alapozatlannak tűnhet is a megérzésünk.
Ne érezzünk lelkiismeretfurdalást azért ami emberségünk természetes része!

Én személyesen az ellenszenvet próbálom kerülni. Régen rájöttem már arra, hogy csak magamat húzom fel minden alkalommal. Erről az illető nem tehet, nekem pedig felesleges energiapocsékolás. Én sem szeretek mindenkit, de a negatív érzéseket semleges váltja fel.

Kati

Brigitta!
Azt hiszem, nálam súlyosabb a helyzet, én valóban a gyerekeket nem kedvelem. Illetve, míg egészen picik voltak (0-2évesek), addig igen, de akkor sem különösebben, de aranyosak voltak. Akkor még nekem nem volt gyerekem és egyébként is olyan vagyok - most is - hogy nem ugrom rá másook gyerekeire. Ha ők jönnek oda foglalkozom velük, de nem vagyok egy "gyereknyaggató" típus.
Ahogy nőttek, úgy kezdtek el elég furcsa jelleműek lenni és innentől kezdve van velük bajom. A kisebbik egy buldózer, egy szirénázó tűzoltóautó, egy pankrátor - mindez egyben!
Ő 5 és fél éves.
A nagyobbik másodikos. Sunyi, számító, ha másokkal beszél mindig enervált, egy vidám köszönést még nem hallottam tőle. Persze fel tudják dobni dolgok, de az emberekkel elég kiállhatatlan. És kimondottan hipochonder típus. (Nincs súlyos asztmája vagy ilyesmi, de nyáron még a strandra is ki akarta hozni az inhalálóját, amit egy megfázásakor kapott. Persze nem volt semmi baja nélküle a strandon.)

A szüleikkel - férjem tesójáék - semmi bajom. Sógornőm nevelése elveivel nem egészen értek egyet, de ez kettőnk között soha nem okozott nézeteltérést. Jól el tudunk beszélgetni, kedvelem őket. De gyerekek nélkül, nyugodtan!!!!!
Úgy, hogy közben nem törik el a férjem derekát váratlan ráugrásaikkal, nem szakad be a dobhártyám az üvöltéstől és nem kell atyai pofonokat végignéznem, mert a gyerek beleharapott az apjába - csak úgy játékból.
Pedig tanítónő vagyok és elég jól bírom az alapzajt még 30 gyerek esetében is. De ez a kettő túltett eddig minden osztályom hangerején, vadságán.
Márti

Nekem volt olyan, hogy megláttam egy gyereket, 3 évest, és abban a pillanatban borsódzott a hátam tőle. Egészen egyszerűen hidegrázásom volt. Nem tudom miért, de a későbbiek be is igazolták ezt a megérzést.

Én nem szeretek az első megérzéseimre hallgatni, mert szerintem ki kell várni. Ahhoz, hogy valakit ismerjek, mindenképp idő kell. Nyilván vannak kategóriák, például egy maffiózónak esélyt se adok... De amúgy én megpróbálok mindenkit előbb megfigyelni, és csak aztán dönteni el, hogy ki fogom-e kerülni az illetőt, vagy sem. És ha nem, akkor is hosszú idő után derül csak ki, hogy elviselem, kedvelem vagy barátok leszünk. Viszont bármelyik derül is ki, általában hosszú távra gondolom. Nem tudok és nem is szeretek gyorsan, "első megérzés alapján" véleményt alkotni. Velem sokszor és sokan megcsinálták, és nagyon rosszul bír esni. Sokszor később az ilyesmiből barátság lett, ez rácáfol arra, hogy túl nagy jelentősége volna az első megérzésnek. Vannak emberek, akik elsőre nagyon szimpik, mert adnak arra, de aztán kimutatják a foguk fehérjét. Vannak, akik viszont elsőre ellenfélként kezdik, aztán kiderül, hogy az összes többi kérdésben hasonló a gondolkodásunk, csak épp abban nem, amiben ellenféllé váltunk. Lett már barátnőm is ilyen előzmények után.

Van viszont a másik véglet, mikor nem első megérzés, hanem nagyon is megalapozott véleményem, rossz tapasztalataim alapján mondok nemet egy emberre, vagy csoportra vagy adott szituációkra vagy értékrendre. Ha erre azt mondják, hogy "előítéletes" vagyok, azon nagyon ki tudok akadni, mert a kategorizálás, általánosítás nem előítélet, csak általánosítás, nem több. És az meg kell, nem lehet mindig mindent kipróbálni, mielőtt elutasítom. Van, akit (amit) csuklóból elutasítok. Nálam ez nem első megérzés... Nem is tudom, minek lehetne nevezni. De az biztos, hogy se nem ösztönös megérzés, se nem előítélet, hanem valami a kettő között.

Kati!
Nem értek egyet azzal, hgoy "a mai világban..."
Szerintem a mai világ nagyon (túlságosan is) őszinte, főleg a "haladó" emberek, vagy inkább manipulátorok. Pl a médiában olyan kitárulkozási láz van, hogy nekem a gyomrom forog, ha belehallgatok, belenézek véletlen. Szóval a régi világban volt inkább divat a... hát, ezt kétféleképp fogalmazhatom. Mondhatom, hogy a képmutatás, de mondhatom azt is, hogy a kicsit zárkózottabb, tartózkodóbb, kontrolláltabb megnyilvánulások. Nem hasonlítanám össze a kettőt, hogy melyik a jobb, mert vannak előnyei is és hátrányai is mindkettőnek.

Kedves Mindenki,

Nalunk a parom nem nagyon kedveli a tesom gyermekeit. Es ez azota van, hogy megszuletett a mi babank. Azelott nagyon is imadta Oket, vittuk Oket hosszu hetvegere, sokat nalunk voltak, stb...

A valasz a "Miert nem?"-re az, hogy ugy erzi, mintha:
"Megcsalna a sajat fiat."

En teljesen maskepp latom. Attol, hogy Oket is szeretem, meg nem vagyok rosszabb apja a fiamnak.

Udv, ZoliApu.

Anyáknál ez az egész nagyon másképp van. Ez a "megcsalás" csak megfogalmazás. A valóság szerintem inkább az, hogy a gyerekemet olyan intenzitással szeretem, ahogy a világon senki mást. És attól kezdve úgy érzem, hogy ha egy gyereket nem így szeretek, akkor már nem is szeretem eléggé. Pedig régen se szerettem jobban (legfeljebb több lelki energiám jutott rá), csak akkor még nem a sajátom iránti heves érzelem volt az etalon. Emiatt a világon senkinek ne legyen lelkifurdalása. Én pl. úgy vagyok vele, hogy ha valaki az én gyerekemet úgy szeretné, mint a sajátját, hát rögtön ideges lennék. Féltékeny lennék. Az a normális, hogy a sajátomért odavagyok, esetleg elfogult vagyok vele, a másét meg olyannak látom, amilyen. Miért én imádjam? Imádja az anyja. Mindenki a sajátját, nem?
Apákkal viszont más a helyzet, egyszerűen nekik más van genetikailag kódolva. Gondolj az állatvilágra, hisz az ösztönkésztetéseink nagyrészt onnan erednek. A hím sosem ragaszkodik úgy az utódhoz, mint a nőstény.

Ez most hogy jön ide???
És még vagy 50 más - témában nem kapcsolódó topikba??

jztthhzjz

Hát engem szerintem sokan lenéznek, mert nem vagyok együtt a születendő babám apjával, de szerintem megvan rá az okom. És nem érzem emiatt kevesebbnek magam. Tudom, hogy sokkal nehezebb lesz így felnevelni, főleg anyagilag, de amúgy szerintem meg tudom adni neki, amire szüksége van. Pedig meg lenne a lehetőségem rá, hogy együtt legyek a vér szerinti apukával, de pont arról van szó, hogy nem akarok olyan érzéseket színlelni, amiket társadalmilag elvárnának tőlem, pedig a valóságban ezek az érzelmek nem léteznek ebben az esetben.

Egyébként miért nem ír ide soha senki? Csak nekem jut ilyesmi az eszembe? Jó, látom, hogy vannak hozzászólások, de elég régiek. Nagyon szeretnék megismerekedni olyanokkal, akik hasonló helyzetben vannak. Tényleg, ha valaki szeretne nekem írni, mert hasonló a helyzete, akkor légyszi ide: pollypolly@freemail.hu köszi!