Sziasztok!
Nagyon érdekeseket írtatok, és pont olyasmiket, amiket én is gondolok. Amit az anyós problémára felvetettetek, arra csuklóból azt mondanám, hogy nem a férjemmel van bajom, és rajta jön le, hanem tényleg vele van bajom. De persze lehet, hogy ezen inkább majd jobban elgondolkozom.
Solya, nála mi már volt, hogy hatalmasat is takarítottunk, nem is egyszer. De kb két óra alatt visszaállt a tökéletes mocsok. Nem a rendetlenség zavar, hanem a kosz. Még a szekrényajtók is piszkosak, foltosak. Ilyet még sehol se láttam. És bármihez érek, ragad. Nincs is szeme rá, sőt szó szerint sincs, mert állítólag rosszul lát.
És persze nyilván nem a kosz az egyetlen bajom vele, de csupa olyan dologban ellenszenves ezen kívül, ami a magánügye, ami engem nem kéne hogy érdekeljen. Egy tehetetlen, kicsit mafla ember, iszonyú lusta és passzív - csupa olyasmi, ami számomra tkp. indifferens, a saját életét befolyásolja csak. Ami felénk jön, abban csupa jó van: kedves, sosincs véleménye semmiről, alkalmazkodó (általában), nem vár semmit a gyakori látogatásokon kívül, de az se volna muszáj, csak a férjem nem mer apellálni.
Na igen, a férjem... Akárhogy nézem igazatok lehet. Annyira más az értékrendünk, és az a szüleitől jön. Lehet, hogy ez a bajom. Mert ő meg az én szüleimet kerüli ki nagy ívben, apámat szinte utálja. Rá hasonlítok...
És igen, mi megbeszéltük egy mélyponton, hogy már tudjuk, hogy nem passzolunk össze, későn derült ki, de mivel gyerekünk van, nem válunk el, meg különben se szörnyű együtt, csak épp nem is ideális. Az egyedüllétnél meg klasszisokkal jobb. Ő simán egyedül maradna (maradt volna, ha én nem jövök), és aztán persze szenvedne később. Így viszont asszem már semmiért se adná,hogy családja, gyereke van. És a gyereke igazi, őszinte érzelmeket váltott ki belőle. Talán életében először. Eddig főleg a kötelességtudatot ismerte a lelke. Akárcsak az anyukájáé, aki "sose haragszik senkire"...
Én is azon gondolkozom, hogy egy ilyen kapcsolatban előfordulhat, hogy valamelyik félnek megtetszik valaki, és pech esetén kölcsönös lesz. Ez az egész inkább engem fenyeget. Sikerül majd hűségesnek maradnom, ebben majdnem biztos vagyok, de akkor is lelkifurdalásom lesz már a puszta érzelemtől is.
A másik meg az, hogy attól is lelkifurdalásom van, hogy a férjem sokkal több megbecsülést és szeretetet érdemelne, és talán ha nem én "veszem őt férjül", akkor most más mellett élne, és mástól megkapná azt, más mellett boldogabb lenne. Persze az érem másik oldala az, hogy évekig várt a házassággal, de nem jött közbe senki más.
Sirokka, vannak emberek, néha a nőneműek között is, akik képesek egyszerre kettő iránt érezni vonzalmat. Én is képes voltam, főleg fiatalon, mikor még volt energiám és merszem vonzalmakkal foglalkozni. Úgyhogy megértelek.
Mennyire akarsz harcolni az érzéseid ellen? El akarod nyomni ezt az érzést? Mert akkor ne találkozz a fickóval, egy idő után elmúlik a dolog. Ez elég nagy lépés ahhoz, hogy bárki ezek után tökéletesen becsületesnek mondjon téged, és joggal.
Ha úgy érzed, hogy ez az érzés neked energiát ad, amely energia és öröm kell, és nem fogsz kísértésbe esni, hogy adott esetben továbblépj, valamint aa lelkifurcsit meg el tudod viselni, akkor használd a plusz energiát, amit kapsz ebből, de húzz egy határt, amin nem lépsz túl. Hogy ezt a határt betartsd, abban sokat segít, ha néha megengeded magadnak, hogy elképzeld, mi lenne, ha... És rá fogsz jönni a történet végén, hogy bármi lenne is, a végén a sok bonyodalom és szégyen elvenné a kedved/ kedveteket az egész kalandtól. Szerintem segít, ha gondolatban szabadságot adsz magadnak.
Hű, jó hosszan írtam, bocs érte, de erről nem is nagyon lehet röviden. Meg amúgy se szokásom
.