2001.07.19 09:23
Szerző: Anonymous
Kedves Lányok, Üdv Mindenkinek!
Nem olyan rég óta olvasgatlak benneteket és úgy döntöttem én is írok pár (?!) sort és tiszteletemet teszem. Így talán nem érzem magam annyira kívülállónak és úgy, mintha mások magánlevelezését olvasgatnám.
Örülök, hogy rátok találtam. Nagyon tetszik, jó látni, hogy mennyire figyeltek egymásra és együtt szurkoltok annak, akinél épp történik, vagy történhet valami. Együtt örültök, mikor végre sikerül és együtt sírtok, mikor kiderül, hogy mégsem, de továbbra is bíztatjátok és próbáltok lelket önteni belé. De hát ezt mind ti is tudjátok, csak tényleg olyan jó látni és muszáj volt leírnom. :-)
Szóval 24 éves vagyok. Tavaly januárban a 6. héten vesztettük el párommal az első babánkat, akit közel egy éve már nagyon-nagyon vártunk. :-(
Ennyi a lényeg, a többi már csak a részlet. Szóval, ha valakinek nincs ideje, vagy kedve litániát olvasni, nyugodtan lapozzon. :-)
A baba gondolatához nem igazán tudtunk hozzászokni, mivel akkor tudtuk meg, hogy van odabent valaki, mikor már el is búcsúzott. :-( Sokáig nem is értettem és olykor még ma sem értetem az egészet. Magamat okoltam: Milyen anya az, aki nem veszi észre, hogy odabent kiabál neki valaki? De tényleg nem tudtam.
Vártam a szokásos havi bajokat, de késett (kb. 2 hetet). Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentöséget, hiszen a munkahelyemen elég húzós az év végi és év eleji idöszak. Gondoltam biztos a hajtás meg az idegeskedés. Ráadásul épp mosolyszünet is volt köztem, meg a közvetlen fönököm között és késöbb (az események után) erösen gondolkodtam a felmondáson is. Meg aztán nem sokkal elötte volt egy elég komoly vesemedence gyulladásom, amire gyógyszert szedtem. Egy hosszú autóút alkalmával pedig elromlott az autó és elöször csak fütés nélkül utaztunk néhány száz kilométert, késöbb meg teljesen kiakadt a gép, úgyhogy el kellett minket vontatni. Mindezt a tél kellös közepén és marha hideg volt. Szóval, eléggé összejöttek a dolgok. A tünetek meg?! Se hányinger, se rosszullét, se - a szokásosnál intenzívebb - ezt kívánom, azt kívánom hangulat, se semmi! :-( Egyedül a mellem fájt nagyon, de minden menstruáció elött kb. egy héttel úgy érzem, mintha szét akarna durranni. Ilyenkor azzal szoktam magam vigasztalni, hogy legalább teltebb egy kicsit. :-) Az alhasi görcsök meg teljesen olyanok voltak, mint mikor megvan. Bár azt furcsálltam, hogy elötte nem nagyon szokott, inkább csak az elsö napon, de hát már kezdtem lassan semmin sem meglepödni. Azt meg már csak az események után vettem észre visszagondolva, illetve fogalmaztam meg magamban, hogy abban az idöben mikor odabent volt, sokkal jókedvübb és optimistább voltam, mint máskor. Illetve - ne röhögjetek ki -, de valahogy szebbnek láttam magam a tükörben. Ezt még azelött észrevettem, mielött elvesztettük volna. Mintha kisimult volna a böröm és valahogy szebbnek tünt az arcom. Kezdtem gyanút fogni és elhatároztam, hogy másnap veszek egy terhességi tesztet és kipróbálom. Legszívesebben abban a pillanatban megcsináltam volna, csak vasárnap volt és sajna nem volt otthon tartalék, korábban elhasználtam, úgyhogy nagyon vártam a holnapot. Ezzel a tudattal aztán bementem tévézni és kb. 1 óra múlva - akkor azt hittem - elkezdtem menstruálni, bár alig volt valami. Még meg is könnyebbültem egy kicsit, hogy talán jobb is így, hiszen elég kusza volt az utóbbi idöszakom és féltem, hogy talán ha akkor sikerült volna, akkor esetleg a fentebb leírtak miatt nem vigyázhattam volna rá eléggé.
Szóval azzal a tudattal, hogy menstruálok megettem végre azt a doboz konyakos-meggy bonbont, amivel már szemeztem néhány hete, csak nem mertem, mert mindig az lebegett a szemem elött, hogy nem, mert nem tudhatom biztosan, hogy nincs-e odabent valaki. Kockáztatni meg nem akartam/ok. Szóval, elövettem, megettem. Másnap elég jól éreztem magam, nem fájt úgy a hasam, mint szokott. Még örültem is neki, hogy most kivételesen nem kell hazakéredzkednem, mert a falat kaparom a fájdalomtól. Szóval, elvoltam mint a befött. Söt! Gondoltam, ha már így alakult még egy kis testmozgást is beiktatok. Elkezdtem hát lépcsözni a földszint és a tizedik között. :-( Harmadnap aztán a munkahelyemen egyik pillanatról a másikra azt hittem, meghalok. Fájt a hasam, hányingerem volt, hasmenés (ami rám egyáltalán nem jellemzö), minden. Szóval hazaszaladtam gyorsan. (Merthogy jóformán a munkahelyem mellett lakom. :-)) Szóval hazamentem és bocs a részletekért, de a WC-n egy darab húsdarab forma valami jött ki. Ekkor szörnyen megijedtem. Telefon ide, telefon oda. A nögyógyászom azt mondta, másnap reggel 6-ra menjek be a kórházba megnézi, de valószínüleg nem lesz semmi, csak épp egy kicsit darabosabb a dolog a szokásos menstruációnál, és mire beviszem a félretett mintát - szörnyü így beszéli róla :-( - valószínüleg már nem is lesz belöe semmi. Ezzel egy kicsit megnyugtatott, de nagyon féltem. Másnap bementünk a kórházba. Közölte, hogy valóban állapotos VOLTAM, de már nincs mit tenni. Ettöl a pillanattól kedve egyfolytában csak zokogni tudtam, mint a záporesö. Az sem érdekelt, hogy mindenki engem néz, egyszerüen nem tudtam abbahagyni. Mint a filmekben: csak forgott velem a világ, azt sem tudtam mit csináljak. Ez mind velem történik? Nem, biztos csak álmodom és mindjárt felébredek. :-( Aztán egészen a mütétig, késöbb meg még hónapokon keresztül is csak vártam a felébredést, de nem jött. A mütét után - gondolom a nyugtatók miatt - már nyugodtabb voltam, de még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez velem történik.
Aztán hazamentünk és két nap után mentem dolgozni. Nem akartam otthon maradni és gondolkodni. Nem akartam rá gondolni. A munka ugyan nehezebben ment és hát azt sem kívánom senkinek, ahogy a fönököm abban az idöben viselkedett velem. Nem mondtam ugyan senkinek a történteket, csak az egyik közeli kolléganömnek árultam el, neki is csak késöbb, de ha mindez nem történt volna meg és nem lettem volna talán érzékenyebb egy kicsit a szokásosnál, akkor is bántott volna. Így viszont! :-( Szóval, ekkor borult ki teljesen a bili és gondolkodtam komolyan a felmondásomon. Végül is nem mondtam fel. Beszéltem a FÖfönökkel, hogy elegem van, de szeretem a munkám, van-e remény arra, hogy ismét örömmel jöjjek dolgozni és ne gyomorgörccsel? Mivel azonbban kezdtek a fejem felett összecsapni a hullámok és úgy éreztem nem bírom tovább, kiírattam magam egy hétre, hogy egy kicsit összeszedjem magam.
Végül is azóta is ott/itt dolgozom és nagymértékben javultak a dolgok. A közvetlen fönököm is sokkal rendesebb és úgy jövök dolgozni mint régen: örülök, hogy itt vagyok, úgy érzem szükség van rám. A mütét után viszont hónapok múlva is csak bögni tudtam, ha megláttam egy lurkót, úgyhogy kerültem minden lehetséges alkalmat, mikor véletlenül találkozhattam volna egykettövel. Próbálkozni nem akartam. Még az is rosszul esett, ha a párom átölelt, attól rettegtem, hogy akar valamit. Féltem, hogy megbántom és tönkretehetem a kapcsolatunkat azzal, ha nem beszélek és így félreérti, úgyhogy végülis elmondtam neki, hogy mit érzek és beszélgettünk. Aztán néhány hónap múlva kezdtem egy kicsit összeszedni magam és egy év után úgy éreztük, hogy felkészültünk az újabb próbálkozásra. Most itt tartunk. Kb. 3-4 hónapja tudatosan készülünk rá, hogy legyen valami, illetöleg VALAKI és nagyon-nagyon-nagyon várjuk és reménykedünk. :-)
Azt hiszem ennyi. Eléggé hosszúra sikerült. Elnézést kérek, ha valakit untattam (bár gondolom az már rég átlapozott rajtam :-)), vagy ha valakiben fájó emlékeket ébresztettem. Nem volt szándékomban. De jó, hogy végre kiadhattam magamból. Köszönöm. Ajánlom mindenkinek. Beszéljetek róla, ne hagyjátok, hogy belülröl öröljön. Úgy látom itt megértö fülekre (szemekre :-)) talál az ember.
Mindenkinek nagyon drukkolok és szorítok, remélem senki nem marad már itt sokáig. :-) Ha pedig nem sikerült most, sikerül a következö alkalommal. Az egyik kedvenc filmemböl (Anna) maradt meg bennem: A holnap, mindig egy új nap. :-) Szóval, fel a fejjel mindenkinek, elöbb-utóbb mi is sorra kerülünk. Lesz még itt focicsapat! :-):-):-):-):-)
Üdv, Koalamaci