A vízilabdásokat csak a negyedik negyedtől tudtam nézni, előtte kimentem a konyhába, ez már nem az én idegrendszeremnek való volt.
Tünci, próbáld meg letölteni a Singer Magdolna könyvét az Áldatlan állapotban, fent van a honlapján.
Nekem sokat segít, bár még nem olvastam el, de igazságok vannak benne.
Nem tudom, ti hogy érzitek, de én tegnap rájöttem, hogy igazából egyedül vagyok ezzel a fájdalommal, érzéssel, és a feldolgozással is.
Minden kívülálló, barát, ismerős szerint ezen már túl kell lenni, nem úgy kell felfogni, hogy ő egy gyermek volt, hanem előre nézzek, felejtsem ezt el. Iszonyatos a nyomás rajtam, talán már ciki emlékezni, búslakodni.
Párom csodállatos ember, de mikor tegnap elkezdtem neki mesélni, hogy néha úgy rámtör, egyik pillanatról a másikra a fájdalom, hogy szinte levegőt venni nehéz, hogy sokszor olyan boldogtalannak érzem magam, hogy mikor tényleg felfogom, hogy vége a terhességemnek, és hogy mennnyire hiányzik a kis rugi-bugim, azt mondta, nem szabad ezt így felfognom.
Akkor rájöttem, tényleg egyedül vagyok ezzel, mert aki ezen nem ment át nem értheti.
Elég sok mindent csinálok napközben, én úgy érzem azért, hogy nem engedtem magam a fájdalomnak alágyűrni, de sokszor rám tör napközben és erről én nem tehetek! Talán ahogy múlik az idő, biztosan kevesebbszer fog, de még most nagyon itt van és talán most kezdem csak igazán felfogni.
Nem tudok úgy emlékezni rá, mint egy tárgyra, egy sejtcsomóra.
Lehet tényleg velem van a baj és nem kellene ennyit lelkizni, nem tudom.
Tegnap eljöttek hozzánk barátaink, a lány mindjárt szül, páromnak mondtam, hogy jó, jöhetnek, de én elmegyek sétálni addig és szóljon, hogy elmentek.
Ezen is összevitáztunk, hogy nem viselkedhetek így, a fiú az ő legjobb barátja stb.
Nem vagyok képes terhes nőkkel beszélgetni, annak ellenére, hogy mindenkinek csak egészséges babákat kívánok, de engem hagyjanak békén ezzel még egy ideig.
Sőt néha úgy érzem nőként is, és anyaként is megbuktam valahol.
Tünci, hát igen, más az orvoslás, a fogalmak és más az, amit mi érzünk.