Micsoda jót tett a vita! Végre megint pörög a topikunk! Én ennek úúúúúúúúúúúúúúúúúúgy örülök!
Endréknek, Andrásoknak Nagyon Boldog Névnapot Kívánok!
Köszönjük a dícséreteket.
Öcsémmel az a baj, hogy már most túlságosan érdeklik a lányok, vagy inkább a nők. Vagyis nem baj, hiszen abban a korban van. (Jobb, mintha a pasikhoz vonzódna!
)
Potyka! Élőben nem tűnt ám ekkorának a pocid!
Tessék mán osztódni! Szeretnék Veletek külön-külön is talizni 28-án.
Eszter! Gratula az eredményes megbeszéléshez!
Panny, Juditk! Tudom, hogy már nem téma, de akkor is meg kell jegyeznem, hogy tisztelem azt az erőt, amit Ti képviseltek.
Judit18! Mi is vettünk tejpépet, de még nem próbáltuk. De, ha ennyire bejött Esztinek, akkor bátran merek belevágni.
Bosek! De jó lenne, ha tudnál jönni 28-án! Megy vudu Apája felé!
Jim! Nekem is megvan az ajándékod! Szinte minden héten belenézek...
Megírtam..., olvassátok..., véleményezzétek.
Az én történetem.
Próbálom röviden…, nem fog sikerülni…
Születésemtől kezdve folyamatosan mellőzöttnek és rossznak éreztem magam. 6 hónaposan kerültem bölcsődébe, mert Anyu visszament 3 műszakba dolgozni, a nagymamák pedig hiába voltak nyugdíjasok, nem vigyáztak rám. Talán ezért van az, hogy a mai napig a bölcsis dadám közelebb áll hozzám, mint az Anyukám. Bár ez most, Boti születésével némileg megváltozott. 3 éves voltam, amikor megszületett a húgom, aki azóta is minden családtag szeme fénye, kedvence. Bármi rosszat csinált, soha nem kapott ki, inkább rám kente, amiért én bezzeg kaptam az osztást. Megszámolni sem tudom, hányszor tartottam miatta a hátam akár a szülők, nagyszülők, keresztszülők előtt. És én voltam olyan ostoba, hogy sosem szóltam. Nem az Ő hibája, így lett nevelve. Egyébként imádom, nem véletlenül lett Ő Boti keresztanyja. Az első igazi trauma 4 évesen ért. Az imádott nagypapám, aki tényleg minden idejét velem töltötte, meghalt. Napokig sírtam, nem tudtam felfogni az elvesztését. Befordultam, és attól a naptól fogva már kevesebbet mosolyogtam, és csak akkor szóltam, ha kérdeztek. Senkinek nem tűnt fel a szótlanságom. Ekkor történt az is, hogy Anyu és Apu összevesztek és Anyu otthagyott minket. Nem volt hosszú idő, „csak” két hét, de sose felejtem el. Testi trauma is ekkor ért először. Nem raktam el a játékot, amiben aztán az Apu részegen megbotlott és elesett. Kaptam egy pofont, ami akkorára sikeredett, hogy darabosra tört az orrom. Néhány hónappal később elestem az udvaron. Felszakadt a térdem, könyököm, szám. Anyu kórházba akart vinni, de az Apu (részeg volt) nem engedte. Azt mondta, hogy majd Ő ellát. Olyan jól sikerült, hogy Lidocain spray-t fújt a számba a nyílt sebre! Azt hiszem, életemben nem sikítottam akkorát, mint abban a pillanatban a fájdalomtól. Vallatókínzásnak is megfelelne. Össze kellett volna varrni, de nem történt meg, azóta „púpos” a szám. Aztán jött az iskola. Újabb trauma. Rettegtem a tanároktól, újra elkezdtem bepisilni, amiért otthon kikaptam. Ekkor jött a pszichiátria 1. felvonása. 9 éves voltam, amikor az Apu elköltözött otthonról, majd 10, amikor elváltak. Húgomat nem viselte meg nagyon, én viszont nem voltam hajlandó megszólalni több, mint egy hónapig, miután a t. Bíróságon megkérdezték, hogy kivel óhajtok maradni. Nem tudtam dönteni, és ezt az Anyu a mai napig a fejemhez vágja: „bezzeg a húgod rögtön mondta, hogy nem megy Apátokkal”. Pszichiátria 2. rész. A válás után elköltöztünk egy kisebb lakásba. Nyári szünetben elküldtek 3 hétre a Balatonhoz táborba. Mikor hazamentem, már Anyunak ott volt a korábban emlegetett gyökér, pedofil élettársa, akit az első perctől kezdve gyűlöltem. Amikor először meséltem a fogdosásról, akkor az Anyu nem hitt nekem. Hosszú idő telt el, mire belátta, hogy valami nem stimmel, és hinni kezdett nekem. Az ominózus este után csak azért volt hajlandó elköltözni a rohadék, mert megfenyegettem, hogy elvágom a torkát a húsdaraboló késsel. Ez volt az a pillanat, amikor húgommal örökös véd-, és dacszövetségbe kerültünk, illetve rászoktam a cigire. Pszichiátria 3. felvonás. Ekkor kezdett el foglalkoztatni a hit gondolata. Minden vallásról begyűjtöttem a lehető legtöbb infót, tonna számra olvastam a könyveket, és ekkor döntöttem el, hogy evangélikus leszek. Az Ő tanításaik állt(n)ak hozzám a legközelebb. Ekkortól járok rendszeresen templomba is. Ez idő alatt még mindig rendszeresek voltak a pofonok, fenyítések. Egyik legemlékezetesebb: disznóvágás volt keresztanyáméknál. Uncsitesómmal mi voltunk a húsfelelősök. Ő darálta, én raktam a gépbe a húst. Egy pillanatra nem figyeltem oda, és elkapta a daráló a bal mutatóujjam. Szerencsére, csak a körmöm vitte le, de iszonyatos volt a fájdalom. Kaptam egy pofont, amiért tönkretettem a húst, majd a körmöm maradék részét is letépték, utána bekötötték a kezem és elküldtek. Orvoshoz csak két nap múlva kerültem, amikor hazamentünk Anyuhoz. Addigra megvolt a vérmérgezés. 14 éves voltam, amikor anyu megismerkedett a nevelőapámmal. Neki köszönhetem azt, hogy megszűntek a verések, és engem is elkezdtek emberszámba venni. Továbbra sem voltam túl beszédes. Inkább azzal próbáltam felhívni magamra a figyelmet, hogy kitűnő tanuló voltam, tanulmányi-, és szavalóversenyeket nyertem városi, megyei, országos szinten, 16 évesen minden segítség nélkül csináltam meg angolból a középfok C-t, stb. Sajnos, sokáig ez sem volt elég ahhoz, hogy elismerést kapjak. A középiskolai évek viszonylag eseménytelenül teltek. Orvos akartam lenni. Hajtottam, mint állat, de senkit nem érdekelt. Sokszor megkaptam, hogy ilyen érzékeny embernek úgysem sikerülhet. Belém nevelték a kudarcot, nem is sikerült. Megviseltek lelkileg a szülészeti, műtéti gyakorlatok, boncolások. Végül pszichológiára jelentkeztem. Elsőre felvettek, de én marha 5 félév után abbahagytam. Átjelentkeztem angol-magyarra, de 4 félév után már az sem érdekelt. Így történt, hogy azóta sincs diplomám. Az sem tűnt fel senkinek, hogy anorexiás lettem. 18 évesen 50 kilósan ballagtam a középsuliból, majd 3 hét múlva a szóbeli érettségin már 42 kilósan jelentem meg, és a tanárok vittek be a kórházba. Pszichiátria 4. rész. Ekkor már Anyukám is észbe kapott, hogy nem csak két gyereke van és egyre többet foglalkozott (volna) velem, de késő volt. Már nem tudtam feltétlen szeretettel és tisztelettel tekinteni rá, ahogy Apukámra sem, mert Ő egyre inkább alkesz lett. Azóta már nem olyan szinten iszik, de néha még most is képes elvetni a sulykot. A kórházi kezelés után elköltöztem otthonról Bp-re. Havonta egyszer mentem haza, akkor is csak a két tesóm miatt. Pszichiáterhez és pszichodráma csoportba jártam rendszeresen. Ekkor kezdődött a modellkedés is. Az albérletem melletti lépcsőházban működött egy ügynökség, ahol szoli is volt. Először csak szolizni jártam hetente kétszer. Aztán egy napon a vezető megkérdezte, hogy nem érdekelne-e a modellmeló. Sokáig nem igazán motivált, aztán egyszer csak hallottam, hogy szép summát lehet vele keresni, ezért belevágtam. Ekkor alapoztam meg a jövőmet. Ezek együtt ébresztettek rá arra, hogy hallgatással semmit nem érek el, így lett önbizalmam is, és azóta merem vállalni nyíltan a véleményemet, még akkor is, ha ez másnak nem tetszik. 22 évesen ismertem meg a férjemet. Az előtte lévő kapcsolataim semmit nem jelentettek. Ő az első férfi az életemben akit feltétel nélkül tudok szeretni és tisztelni, elfogadom olyannak, amilyen. Még csak 4 hónapja voltunk együtt, amikor kiderült, hogy méhnyakrákom van. Békéscsabán az orvosom nem foglalkozott vele, ezért együtt kerestünk Bp-n orvost, aki nem talált semmi rendelleneset, ezért Ő sem izgatta magát. Mikor már egyre rosszabbul voltam, akkor találkoztam azzal a doktornővel, aki később megműtött, de addig eltelt 4!!! év. Mindenféle injekcióval, kúppal, gyógyszerrel próbálkoztunk javítani a helyzeten, de már nem lehetett eltüntetni. Az esküvőnk előtt két héttel derült ki, hogy nincs visszút, műteni kell. Egy hónappal az esküvő után műtöttek. Hidegkéses metszés, tenyérnyi darabot távolítottak el, de az eredmény negatív lett, így további kezelésekre nem volt szükség. A rákkal való küzdelem alatt derült ki az is, hogy nem tudok spontán teherbe esni, ezért arra is elkezdtünk dolgozni. Az elhalasztott nászutunkon, októberben teherbe estem, de az a baba nem akart velünk maradni. Missed AB. Otthagytam egy darabot a szívemből a műtőben. Pszichiátria 5. egyben utolsó felvonás következett. Mindezt végigcsinálta velem a férjem, akire nagyon büszke vagyok! Kevesen tették volna ezt meg.
És, hogy miért csinálom végig az Apuval a mostani hercehurcát, és miért beszélek szinte minden nap Anyukámmal? Egyetlen dolog miatt. Amikor majdnem ottmaradtunk Botival, akkor komolyan átgondolták, hogy mit jelentek(tünk) nekik, és mindketten bocsánatot kértek azokért a sérelmekért, amelyeket gyermekként és fiatal felnőttként okoztak nekem. A hit megtanított megbocsátani, de elfelejteni sosem fogom ezeket. Az Ő hibáik egy életre megtanítottak arra, hogyan nem fogok viselkedni a gyerekemmel. Sokszor megjegyzik, hogy majomszeretettel szeretem a testvéreimet, a férjem és a gyerekem, de én minden esetben visszaválaszolok, hogy inkább a majomszeretet, mint a pofon, és akkor már nem akarnak tovább beleszólni az érzelmeimbe és a viselkedésembe. És most leginkább az bántja Őket, hogy nem láthatják minden nap az unokájukat.
Bocs, tényleg hosszúra sikeredett, de annyira jólesett leírni.