Sziasztok,
Húú. Majdnem az egész topikot végigolvastam, azért csak majdnem, mert a számítógép simán hipnotizál, és elfelejtek pislogni, ami eléggé szemfájdító.
Az én babám február végén született a győri kórházban, és ahogy emlékszem, ott a szopi flottul ment (azonnal mellre tehettem, velem volt egész nap, igény szerint szoptattam - azaz fél óránként 1 órát)
Szerencsém volt, én úgy indultam neki, hogy elhatároztam, hogy NEM LESZ GOND A SZOPTATÁSSAL - hahaha, mintha ez elhatározás kérdése lenne, de, mint páran írták is, igenis nagy jelentősége van a lelkiállapotnak, így én soha nem is görcsöltem, hogy van-e elég tejem. A nővérkék aranyosak voltak segítettek, a védőnők próbáltak újabb és újabb szopis pozitúrákat kitalálni (egész extrémeket is sikerült javasolniuk; az egyik kedvencem: babát rakjam az ágyra, én térdeljek egy székre, és lógassam bele a cicimet a szájába.
Aztán leányzó 3. nap besárgult jó mustárszínre, akkor elvitték egy éjszakára infúzióra, de szerencsére nem volt teáztatás, az én lefejt tejemet kapta akkor is.
10 napot voltunk végül az újszülöttosztályon, a sárgaság jó elhúzódó volt, annyira, hogy végül 5 otthon töltött nap után vissza kellett mennünk, ekkor már a csecsemőosztályra (bilirubinszintje 470 volt).
A győri topikba már írtam a csecsemőosztályról, nem ismétlem meg, lényeg, hogy szörnyű volt. Ami ide tartozik, az az, hogy mindjár az első nap, miután beszúrták a fejébe az infúziót, megkaptam szoptatni (szerencsére vele lehettem éjjel-nappal), aztán közel fél óra után az egyik nővérke rámzörrent, hogy: "Anyuka, nem szabad szoptatni 25 percnél tovább, mert kisebesedik a melle!" Akkori lelkiállapotom miatt csak bőgtem egy sort, miközben lecuppantottam álomkóros, pici babámat a ciciről, ahelyett, hogy megjegyeztem volna, hogy az én mellem nekem fáj, nem nekik.
(Később is képes volt Tetti másfél órákat szopizni, a mellem meg soha nem sebesedett ki).
Másik nővérke, akit megkértem, hogy vegye ki a kislányt az inkubátorból (a fejéből lógó csövek miatt én nem mertem), mert már üvölt ezerrel, azt válaszolta, hogy: "Ugyanmár Anyuka, még csak 2,5 óra telt el az előző szopi óta, még nem lehet éhes ez a gyerek!" Igy aztán Tetti az inkubátorban, én meg mellette bőgtem.
Vizsgálták folyamatosan, én meg imádkoztam, hogy találjanak valami kis semmi bacit a vizeletében, mert ha az első vizsgálatok eredménye negatív, akkor jött volna az 1 hetes anyatejmegvonás, hátha az az enzim hiányzik a babából, amiről Iboly is írt valamikor tavaly nyáron. Szerencsénk volt, bacit kezelték, szopi maradhatott, de a bilirubinszintje csak 2 hónapos korára lett megfelelő.
Szóval az egészségügyi személyzet hozzáállása itt Győrben is elég érdekes. Az én védőnénimmel nincs baj, de amikor kijöttünk a csecsemőosztályról inkább barátnőmet hívtam fel Tápióbicskén, aki szoptatási tanácsadó, ő tudott igazán megnyugtatni, hogy mindent jól csinálok, hogy nem kell narancslevet adni a gyereknek (ahogy dokinéni ajánlotta székrekedés esetén), és bízzak magamban, nyugodtan szoptassam úgy, ahogy én jónak látom.
"Támadó"nő-ről is csak egyről hallottam, egyik barátnőm volt az áldozat, akinek terhességi toxémia miatt koraszülött babája 4 naposan meghalt, amikor hazaért a kórházból, védőnője elment hozzá lelketápolni, majd megkérte, adja neki az összes zárójelentését, mesélje el mi történt, MILYEN ÉRZÉS VOLT, mert belőle szeretné írni a szakdolgozatát...