2008.04.07 16:23
Szerző: évuska
Memme, hála Rákóczi Ágnesért. Ő tényleg. Nagyon. Meséld el te is mindenkinek. Én is.
Tehát.
A történetben Ági = Rákóczi Ágnes, szülésznő, doktornő = Boros Judit. Első koprodukciójuk a Julibaba.
Megindult magától, az újraszámolt terminus utolsó időpontja előtt egy nappal, 2-án hajnalban. Több részletben kijött a nyákdugó, és enyhe, de rendszeres, három-ötperces összehúzódások kezdődtek. Őszintén szólva szkeptikusak voltunk. Nyugodalmas órák, várakozás, meleg kádfürdő. Az jutott eszembe, egy nagy bálna vagyok, és apró Greenpeace-aktivisták locsolgatnak, ki ne száradjak.
Délben mentünk be, Ági már ott volt, ctg és belső vizsgálat, másfél centi. Sétáltunk kicsit a parkban. Három körül felvettek a szülőszobára. Próbáltam belesimulni a fájásokba, laza torokkal, mély hangokkal. De ekkor még könnyű volt. A doktornő is megjött, mondta, lehet, hogy csak sötétben lesz baba. Labdán, sétálva és falnak támaszkodva, állva vajúdtam.
Aztán négy centi lett, és késő estig, a teljes kétségbeesésig, kifáradásig annyi maradt. Ötkor felmerült a burokrepesztés, nagyon nem akartam. A doktornő szerint sokszor elfárad a méh az elhúzódó vajúdásban, fájásgyengeség, oxytocin jön, és az ilyenből gyakran lesz császár. Ági is mondta, ez a legenyhébb, legtermészetesebb beavatkozás, magától is megrepedne (de akkor miért nem repedt meg?). Én valahogy megszentségtelenítésnek éltem meg, és nagyon sírtam. Mondhattuk, volna, hogy nem, és az agyammal értettem, miért javasolják, de ez fordulópont volt (azért is, mert ilyen későn indult meg a szülés): hiszek-e a Folyamatban? Miért nem érzem azt a nagy erőt, ami magával ragad? Talán nem figyeltem eléggé befelé, csevegtünk, sőt, levelet írtam az elején. És mintha vizsgáznék: tágulni kell, különben repesztenek, teljesíteni, mert baj lesz. Féltem a beavatkozások láncolatától és a császártól, nagyon.
Hétkor csinálta végül is Ági. A víz enyhén zöld volt. Újabb para, hogy már megint (a fiamnál sűrű zöld, sóskafőzelék szerű volt, azonnal elvitték, leszívták, antibiotikum, intenzív).
Otthonszülésnél van burokrepesztés? Milyen gyakran, milyen indikációval? Írjatok erről.
És nem is segített, talán mert ennyire ellenálltam neki. Maradt a négy centi.
Aztán Ági az arany kezével és varázslatos illóolajokkal masszírozta a derekamat és a hátamat, az nagyon jó volt. Utána zuhanyozni mentünk, és kaptam egy homeopátiás oldatot, minden fájás után egy korty, de vagy a hatodik után éreztem, nem kérek én ebből többet... Elküldtem Jánost, kérdezze meg, van-e éjjel epidurál, mert olyan fáradt voltam, és mint sivatagi utazó a vizet, úgy vártam a hírt.
Ülve zuhanyoztam, de nem bírtam felállni, ekkor nőtt meg a decibel, sűrűn jöttek a fájások... már nem volt levegő, de én nem bírtam kikeveredni onnan. Felálltam, a mosdónak támaszkodva vártam, talán lesz egy pillanat, amikor elindulhatunk vissza a tíz méterre lévő szülőszobára. Nagyon ordítottam. Másnap több, akkortájt szült mama is ismerősként üdvözölt, na, mi volt, hogy lett meg végül, én nem emlékeztem senkire. És még mindig a tudat, hogy úgyse használ semmi, én nem tágulok, miért is tágulnék... és nagyon messze még a pillanat, amikor a kezünkbe vehetjük a gyerekünket. És semmi sem vigasztalt, reménytelennek tűnt minden, nem lebegett ott a cél, csak hogy hadd pihenjek már egy kicsit... Rémisztő, hogy az egész ennyire elementáris. Sokan ezért mondják, hogy a szülés borzalmas. És nagyon irritált minden, hogy bejött egy másik szülésznő lepedőkért, hogy János nem érti, amit mondok, hogy ctg (kézi), minek ezt...
Nagy nehezen visszakeveredtem, vizsgálat, késő este: méhszáj eltűnőben. A masszázs alatt és a zuhanyozóban történt, kb. egy óra alatt.
Onnantól erősnek éreztem magam, bár továbbra is ordítottam, ez esett jól. És végül éreztem, amit a fiamnál nem: székelési inger, jaj, ezek a tolófájások lesznek, átjött a medencén, el se hiszem. Ekkor kicsit az ágyon voltam, félig ülő helyzetben. Sötét lett, csak a sarokban egy állólámpa, Ági szerezte, és mindenki várt, hallgatott. Aztán felálltam, János nyakába kapaszkodtam, sokáig. És jött lefelé, és feszített az a kemény, mégis sérülékeny gumó, olyan furcsa volt. Az utolsó két fájásra átültem a szülősámlira (átléptem rajta, hogy a közepére kerüljek, mert az is könnyebb volt, mint megkerülni). Ági szinte észrevétlenül védte, masszírozta a gátamat, egyszer veszekedtem vele, jaj, ne nyomd vissza, és csípett valami (akkor repedtem kicsit, felszínesen, két helyen). Ági gyorsan leszívta szájjal a baba orrát, és aztán egy mozdulatával, de tényleg, mint bűvész cilinderéből a nyúl, előkerült egy hosszú, síkos, rózsaszín, puha test, egy magzathenger, az döbbenetes volt... mert lássuk be, ennek nem volt előzménye, sem a terhességből, sem a vajúdásból, de még a kitolásból sem következik az a pillanat, amikor meglátod, ott van... ő volt bennem.
És átöleltem, bebugyoláltuk, és hallgattunk. Nyöszörgött, panaszkodott kicsit.
De most tényleg, fiú-e, lány-e, jutott eszünkbe percek múlva, kibontottam kicsit, és punci volt. Aztán így, köldökzsinórostul fel az ágyra, sírdogált. Méhlepény stb. (hazahoztuk, nem bírtam volna, hogy veszélyes hulladék elgyen Júlia éléskamrájából), két öltés a horzsolásszerű sérülések miatt.
És persze nem volt fontosabb mérni, fürdetni, mint ez az áldott nyugalmú két óra, együtt, a hasamon meg az apja mellkasán. Szoptatni nem sikerült, hajnalban hányt ki aztán sok magzatvizet, azért.
Mondtam Jánosnak, vágja el a köldökzsinórt, mondta, inkább ne, de miért, na, elvágta mégis. Később mondta, nem akarta elhibázni, volt ott huszonegy lehetőség.. húsz kékesfehér gumikesztyűs ujj, meg a zsinór... félhomály volt, én meg egy fájás közben levertem a szemüvegét.
A kórház (nem az István, hanem a kórház mint műfaj) mindenképpen rettenet, tele elidegenítő effektekkel, az ember alkalmazkodni próbál, tűrni... de hát tudjátok, azért vagytok itt. Ráadásul mi a nőgyógyászaton voltunk (fönt huszonhat ágyon negyvenhárom anya), méhkivételre várakozó asszony meg abortuszos nő között. Ha valamire, erre kéne odafigyelni, hogy ez ne fordulhasson elő (nem nekem rossz). Két éjszakát voltunk bent, mert éjfélkor született. A második éjjel a csecsemősök hét fejéből csak kettőt sikerült levágni... abszurd ez, hogy segítség címén idegenek nyomkodják szeretetlenül a mellemet, és csak időt, figyelmet nem szánnak ránk. Betegbemutatás: Másodszor szülő, elhúzódó vajúdás. Ez volnék én.
Jaj, nagyon véreztem utána, kétszer majdnem ájultam azóta.
De Júlia harmincnégy órás korában, péntek reggel kiléptünk a fényre, és itthon csönd, madárdal, napfény, kandallótűz, szeretet... kint habosan tombol egy cseresznyefaág, bent habos fehér pólyában szuszog újszülött-elégedettséggel egy lánygyerek... egy új állampolgár. A Júlia.
Hozott a testvérének egy igazi karórát, mert ő már nagyfiú. Pingvineset. Csütörtök este jött be megnézni a húgát.