Na, akkor én is ide nosztalgiázom (jó, hogy a laptoppal hason fekve is lehet gépelni
), meg leírom, mik is a tapasztalataim a kórházzal meg a dokikkal.
Nekem a Faludi volt az orvosom, és mint tudjátok, majdnem egy héttel szülés előtt befektetett. Ennek az lett az eredménye, hogy mire eljött a szülés ideje, már feküdtem a szülőszoba összes ágyán (NST), ismertem a szülésznőket és az orvosokat, és láttam pár császárost véres zacsikkal kísértetként támolyogni a folyosón, mire közöltem Faludival, hogy NEM akarok császárt, hacsak nincs abszolút vészhelyzet.
Csináltak pár POSE-t is ezalatt, aztán hétfői POSE alkalmával Faludi megvizsgált, és kiderült, hogy több mint kétujjnyira ki vagyok tágulva. Akkor elküldtek, hogy pakoljak össze, hogy le tudják hozni az elsőre a cuccaimat, és ma szülünk. Én csodálkoztam, mivel amint leszedték az oxitocint, elmúltak a fájásaim, de azért mindent végigcsináltam. Nekem sem a borotválás, sem a beöntés nem volt kellemetlen, utána irány az alternatív szülőszoba (bár egy pillanatra nem álltam fel a szülőágyról
), rám kötötték az oxitocint - na, akkor hívtam a páromat, hogy jöjjön, mert szülünk.
Az első két és fél óra fájásai alatt nem értettem, miért "vinnyognak" annyit a nők szülés alatt: az orvos vizsgálatai jobban fájtak, mint a fájások. Faludi felajánlotta a gázt, de én nagyvonalúan visszautasítottam. Aztán jött a burokrepesztés 4 ujjnyi tágulásnál, utána a férjem. Aztán megértettem mindent.
újabb két és fél óra telt el, amikor hozzátok hasonlóan én is az NST fájdalomgörbéivel vívtam harcot, és mivel szegény férjem nem érhetett hozzám a fájások alatt, ő mondta mindig, mikor indul lejjebb a fájásgörbe. Azt hittem, én is hangosan kiabálok, de utólag mondták, hogy csak nyöszörögtem. Amikor bejött az orvos valahol a felénél, megkérdeztem, nem tarthatnánk-e néhány perc szünetet (az volt a meggyőződésem, hogyha kiszedik az oxitocint megszűnnek a fájásaim - később kiderült, hogy így van). Ez az időszak akkor végtelennek tűnt, és a fájásszünetekben megpróbáltam elképzelni, hogy létezik egy normális, fájdalommentes világ, de olyan hihetetlennek látszott, és az is, hogy egyszer majd ennek is vége lesz. Ja, és minden fájás után a vicc jutott eszembe: mi a jó abban, ha vernek? - Amikor abbahagyják.
Szörnyű volt az is, amikor már nyomnom kellett volna, és nem nyomhattam, mert volt még egy kis méhszáj-perem: ekkorra már úgy remegtem, mint a nyárfalevél.
Mindeközben folyamatos para: nehogy császár legyen. Rettegtem, amikor a baba szívhangja 130 alá ment, amikor nem akart elhelyezkedni a medencében kitolásra, meg amikor az egyik fájásszünetben észrevettem, hogy három doki is van a szülőszobán (akkor egy pillanatra azt hittem, már műtenek is
).
Ezek után a kitolási szak maga volt a gyönyör. Végre nyomhattam kedvemre, éppen csak arról feledkeztem meg, hogy nálam a fájásokat az infúzió okozza, így mivel behajlítottam a könyököm, mivel azzal fogtam a térdem, lassan gyengültek a fájások. Mire ki kellett volna tolni Ármint, nem is maradt belőlük. De akkor már Ármin a szülőcsatornában volt, és úgy éreztem végig iszonyú lassan ver a szíve (100 alá egyszer sem ment a férjem szerint), és rettegtem, hogy meghal, ezért nem mondtam az orvosnak, hogy nem érzek fájást, hanem kitoltam izomból, meg a gyomromba könyökölő doki segítségével. És amikor kijött... tényleg, mintha elvágták volna a fájdalmat. Csak nevettem, hogy fiú, meg jó nagy, meg bőgött, aztán lepisilt.
Viszont hiába tartottam csukva, mindkét szemem bevérzett, meg a bőröm is, egészen a mellemig: a karjaim is. Most úgy nézek ki, mint egy zombi, de nem bánom, a baba nagyon szép. Íme:
Ármin két naposan
Ármin három naposan
Szóval mindent összevetve megérte.
(Na, megyek, csinálok új vonalzót...)