No csak összekaptam magam.... és gyorsan megírtam...
Szilbee Szüléstörténete!
[size=9][color=darkblue][i]No ahogy azt már Ádám elmesélte, 2007. november 16-án reggel 7:15-kor beadtuk Leventét a bölcsödébe.
Nem nagyon tudtam tőle elköszönni, mert annyira nyomult a csoportjába. De azért lekevertem neki egy cuppanósat.
7:45 magasságában be is értünk a kórházba, fel a hetedikre, ahol nagy csodálkozások közepette fogadtak.
Felvették a szokásos módon az adatokat, beírták, hogy "rendszertelen fájásokkal" jelentkeztem a hetediken, ami persze nem volt igaz. Felmerült bennem a gondolat, hogy csak a 40. héttől legális a programozott császár?!
No de nem volt sok időm ezen agyalni, mert mennem kellett beöntésre, meg beretválásra, amiket pechemre harmad éves gyakornokok csináltak. A beöntést, ha nem baj nem részletezném, hogy cseszték el.
A lényeg hogy Dávid babám mentett meg a végén a három gyakornoktól!!
No miután túl voltunk ezen a kellemetlenségen, szépen elmentem zuhanyozni. Épp befejeztem a zuhanyt, mikor
Jött Mosonyi, így a műanyag zuhanyfalon keresztül megbeszéltük, hogy akkor mik is lesznek a következő lépesek.
Zuhany befejeztével várakoznom kellett a szekrényeknél, hogy rátegyenek a ctg-re. és végre beinduljanak az események.
Jó ideje várakoztam már, mikor megjelent Betty.
Első benyomásom az volt, hogy nem is olyan "kölyökarcú", mint ahogy azt sokan már írtátok. Nekem inkább az jutott eszembe, hogy sokkal bölcsebb a tekintete, mint sok korabeli leányzóé.. Ja és arról nem is beszélve, hogy nagyon szép arca van!!
Kevés nőt láttam még aki smink nélkül is jól néz ki... hát Betty is közéjük tartozik. Kellemesen elbeszélgettünk, amiért igen hálás voltam neki, mert már nagyon izgatott és türelmetlen voltam. Sajnos
viszont nem maradhatott sokáig, de megígérte, hogy majd még leszalad.
Miután Betty elment, még hosszú- hosszú percekig kellet várakoznom, mire valaki észbekapott, hogy engem meg monitorra kéne tenni. A vajúdóban már csak egy ágy volt, pont az amin Leventével is feküdtem pocakosan.
Rákapcsoltak a CTG-re, elkezdték nyomatni az infúziót engem meg pont úgy, mint Leventénél elkapott a világból kiszaladó érzés, ami annak volt köszönhető, hogy iszonyat lassan peregtek a percek. Mivel éjjel alig aludtam pár órácskát a takonykór miatt gyorsan el is nyomott a buzgóság, csak később Betty hangjára ébredtem. Semmi jele nem volt még annak, hogy végre jönne valaki katétert feltenni... vagy valami. No de aztán megjelent Mosonyi és onnan kezdve picit felpörögtek az események.
Jöttek a harmadéves gyakornokok katétert feltenni... persze frászt kaptam, hogy miért pont nekem jutnak a gyakornokok????!!!!!
Meg vagyok velük áldva!! Ki is derült, hogy rosszul beretváltak le!!!
Szóval öt perccel műtét előtt, még nekiálltak fazonírozni. Gondoltam magamban, ha engem megkérdeztek volna, hogy kell leborotválni, mindenki élete egyszerűbb lett volna. No mindegy! Beretválás megvolt, katéter megvolt (bár baromira fájt). Még 15 perc és tolnak a műtőbe. Baromi lassan telt el ez a negyedóra is... De aztán csak jött végre a beteghordó. Rutinomnál fogva felpattantam a kocsira kimasíroztunk a műtő felé az előkészítőből. Integetők hada fogadott a folyosón, anyum oda is rohant puszit nyomni az orcámra.
Műtőbe be, asztalra fel. Homorítanom kellett, hogy be tudják adni az epit. Hopp... fura recsegés szerű, hideg érzés futott
végig a jobb lábszáramon, az agyamon, meg, hogy "no basszus, most lettem nyomorék".
Gyoran lecsekkoltam, hogy mozognak e még a lábujjaim... Szerencsére minden rendben volt.
Nagy kő tompa puffanása a műtő padlóján. Epi beadva... azonnal éreztem a zsibbadást. Gyorsan le is fektettek. Kérdezték, hogy mit érzek, zsibbad e a lábam... stb. Zsibbadt... örültem is neki... végre sínen vagyunk. Mosonyi megérkezett a bemosakodásból, neki is látott lefertőtleníteni, miközben paravánt húztak a mellkasom fölé. Iszonyat izgatott lettem, olyannyira, hogy mindét kezem kegyetlenül elkezdett remegni. Gondoltam magamban, mi az istenért vagyok ilyen ideges, mikor ezt az egészet már egyszer végig csináltam.
Sehogy nem sikerült lenyugtatnom magam.
Aztán Mosonyi elkezdte valamivel csipkodni a hasam. Szerencsémre nem fogtam vissza magam és mondtam, hogy "jé ezt érzem".
Huppsz! Hát akkor várunk még, hátha csak idő kell az epinek! Újabb teszt! Még mindig éreztem!
de már sokkal kevésbé... no jó, akkor még várunk egy kicsit és ha én is akarom, akkor belevágunk a dologba. Persze hogy akartam... mit veszthetek vele.
Mindent jobban akartam, mint az altatást. Én akartam hallani először Dávid hangját. Érezni akartam, ahogy a mellkasomra
teszik míg elvágják a köldökzsinórt és látni akartam, ahogy egy gyors csutakolás után odahozzák nekem megmutatni, hogy ép és egészséges fiam született. No és belevágtunk. Sajnos éreztem mindent, ami nem lett volna gond, de sajnos fájt is.
Nyilván nem annyira, mint egy rosszul beadott epi nélkül, de fájt. Az anesztes rögtön indította is az altatást. Iszonyat dühös és csalódott voltam. Nem akartam, hogy így legyen...
Mikor felébredtem a műtőben, a cső már nem volt a torkomban. Nagyon kóma voltam, de tudtam, hogy nagyon gyorsan magamhoz kell térnem. Innentől kezdve már csak foszlányokban emléxem dolgokra. Anya és Ádám segítségével próbáltam rekonstruálni az eseményeket, kevés sikerrel. Azt tudom, hogy Betty telefonjáról láttam először az én pici fiamat és azt is tudom, hogy meglepően gyorsan lehozták megmutatni nekem Dávidot, bár az altatás miatt nem tehettem mellre. Első benyomásom az volt, hogy te "Jó ég! Újra megszültem Leventét!".