Sziasztok!
Hű, de izzott megint a fórum!!!!!
Szerintem minden ember más, és minden baba más. Van, aki sokkal több odafigyelést és babusgatást igényel, mint más. Ebben nincs semmi rossz, mindenki ismeri a saját gyerekét, tudja, meddig mehet el. Didri most még nagyon picike, Nála nem lehet tudni, hogy milyen lesz, de nem is most megy el Piroska, hanem 2 hónap múlva. Persze, sok a 10 óra, ilyen hosszú időre még én sem mentem el Marci nélkül, de én is azt akartam csak ebből kihozni, hogy nem szórakozni és jókedvében megy el Piroska, hanem szükségből, és ebben a mai mocskos világban igenis pénzből élünk, úgyhogy ha el kell mennie, akkor ettől ne legyen már rossz lelkiismerete, és valahogy meg lehet oldani a dolgot. És Didri sem fog abba belehalni, ha egyszer nem a Mamája lesz mellette, hanem a Papája!!!! De ehhez előbb el kell kezdeni szoktatni, mert egyik percről a másikra 10 órát egyedül hagyni nekem nagyon drasztikusnak tűnik.
Karrier-család
szerintem ez az egyik legigazságtalanabb dolog ebben a világban, hogy a nőknek a kettő közül dönteniük kell. Én is itt vívódom már hónapok óta, mert egyfelől most nagyon szeretnék egy kistesót, és már orvosilag is szabad az út, épp a napokban kezdenénk el próbálkozni, ugyanakkor most a korábbi fizetésem kevesebb, mint 1/3-át kapom, amit sajnos iszonyatosan megérzünk. Egyre jobban, már a tartalékaink is zsugorodnak, és ha elfogynak, nincs tovább.... Én alsóvezető voltam egy bankban, és hát igen jól fizettek. Egyszer már feladtam a karrierem a családért. Nagyon nehéz döntés volt, mert épp felmenő ágban voltam. A főnököm anno azt mondta, hogy 6 hónapig tudja tartani a helyem, tovább már nem. Majd annyira kétségbeesett, hogy elmegyek, hogy 1 évre módosított. Én akkor azt mondtam, nem megyek olyan gyorsan vissza (amit most egy kicsit kezdek is bánni), azóta már fel is vettek valakit a helyemre, pedig nagyon meg voltak velem elégedve, de nem állhat le az élet, mert én szülök. Most meg egyre inkább elfog a vágy, hogy visszamenjek dolgozni, ismét egyenesbe jöjjünk, de egyrészt nincs hova (persze a Banknak vissza kell vennie, de a régi munkakörömet tuti nem kapnám már meg), másrészt, ha én egyszer visszamegyek, mert olyan szerencsés vagyok, hogy kapok munkát, akkor én onnan már el nem megyek, hanem hálát adok a Jósitennek, hogy van munkám (amit persze el is veszthetek, úgyhogy hurrá...).
Ugyanakkor itt van a másik oldal, ránézek Marcira, és el sem tudom képzelni, hogy én visszamenjek dolgzni, és itthon hagyjam!!!! Egyszerűen szétszakadna a szívem!!! Pedig nem is kellene bölcsibe adnom, a férjem és - na, ettől mentsen meg a Jóisten! - anyós vigyázna rá. És mint mondtam, nálam a kistesó kérdés is "most vagy soha" kérdés.
Szóval én mindkét "pártot" megértem, én is vívódom, de végül úgyis a család mellett döntök.
Jutta hozzáállása is érthető, mert lehet itt idealizálni és álomvilágban élni, de a szomorú valóság az az, amit leír, sok család szétesik, és nem árt, ha az ember a saját lábára tud állni. Vagy mi van, ha a férj elveszti az állását??? Ma már ez nem olyan ritka dolog!
Mondom, én ezt egy óriási igazságtalanságnak tartom, nyugaton ugyanúgy, mint itthon. De az élet kegyetlen. És nem hiszem, hogy az egyik anya jobb lenne a másiknál, mert a gyerekek is nagyon rugalmasak ám, és ha megkapja a szüleitől a megfelelő szeretetet, akkor szépen felnő mindegyik.
Na, mindegy, az az én véleményem, ez is nagyban típusfüggő azért. Van, aki született anya, és egész életében a leendő család képe élt benne, gyerekkorától sok gyerekre vágyott, és van, aki nem ilyen. Én pl. addig nem is akartam egyereket, amíg meg nem ismertem a férjemet 4 évvel ezelőtt. Addig én csak a karriernek éltem, és a gyereket egy, az embert hátráltató rossznak tekintettem. Persze hülye voltam, beismerem, és most már tudom, hogy tényleg a gyerek az élet értelme, de én nem vagyok, és sajnos nem is leszek amolyan ősanya-típus. Nálunk a gyerek jön a családba, és neki kell beintegrálódnia, alkalmazkodnia a mi életvitelünkhöz, nem nekünk feladni az egész életünket miatta. DE: persze rengeteg mindent feladunk, és mi sem "kutyaidomítást végzünk", ahogy Piroska írta. Imádjuk Marcit, és igyekszünk mindenekelőtt az Ő érdekeit nézni, de úgy, hogy ezt próbáljuk a mi érdekeinkkel is összhangba hozni. Aki ismeri Marcit, mindenki azon csodálkozik, milyen nyugodt és kiegyensúlyozott gyerek, úgyhogy nem hiszem, hogy rosszul csinálnánk, bár azt sem hiszem, hogy tökéletesek vagyunk. Én úgy mondanám, hogy nálunk az élet most 80%-ban Marci, és 20%-ban mi, de nem 100%-ban Marci. Mikor megszületett, ez az arány 95-5% volt.
Jó sokat írtam, bocsi, tudom, most engem is sokan ferde szemmel fognak nézni, de szerintem a fórum tényleg azért jó, mert mindenki leírhatja a saját véleményét. És szeretném, ha ez azentúl is így lenne, mert nagyon értékes ismereteket szerezhet így az ember, és sokszor elgondolkodhat, hogy jól csinálja-e, gondolja-e a dolgokat. Legalábbis én el szoktam gondolkodni, és volt már, hogy megváltozott a véleményem a fórum hatására.