Én is szép jó reggelt kívánok mindenkinek!
Mi bakok tartsunk össze!
Hát ez is egy jó kérdés, hogy elmondjuk-e vagy ne, hogy nincs minden rendeben, és a baba nem fog egyik napról a másikra jönni.
Nálunk a család tudja, de anyósom így is borzalmas néha. Pedig amúgy imádom, egy szavam sem lehet rá, de mikor rájön, teljesen váratlanul nekem szegezi a kérdést: "Nem vagy még terhes?"
Vagy: "Iparkodhatnátok már!"
A falra tudnék ilyenkor mászni! Eddig kibírtam, hogy a jó viszonyunkra tekintettel nem osztottam ki, de a páromnak mindig elpanaszolom, hogy már megint... és bízom benne, hogy jelzi, hogy talán nem kéne. Mondjon ki, mit akar, egy olyan ember, akinek akkor lett gyereke, amikor ő akarta, és semmi problémája nem volt, nem képes ezt megérteni és átérezni - szerintem.
Én nem nagyon akarnám híresztelni, mert egy kis faluban lakunk, és semmi szükségem sajnálkozó, vagy kárörvendő tekintetekre!!!
Bár a munkahelyemen attól tartok muszáj lesz, mert szeptemberben elkezdtem tanulni a szegedi egyetemen, és bár sejtettem, hogy nehéz lesz mindent összeegyeztetni, de hogy ennyire!
Szombaton eldöntöttem, hogy befejezem, addig, míg rá nem megy a kapcsolatom. Ennyit nem ér az egész. Tudjátok, tanítok, hétfő-csüt. 2-ig suliban vagyok, péntek-szombat szeged úgy, hogy 5kor kelek és este fél hétkor érek haza(minden héten!!!talán 1vagy két szombat lenne, amikor nem kell menni), itt egy 9éves kislány, építkeztünk, még nem vagyunk 100%ig kész, háztartás, tanulás, PCOS, NEM MEGY! Rengeteget emésztettem magam, és írtam is mostanában, hogy teljesen kivagyok már idegileg, de szombaton, mikor már sírva jöttem haza, elszakadt az utolsó szál cérna is. Már kibírhatatlan volt(nekem is)ahogy viselkedtem a családommal, de próbáltam rábeszélni magam, hogy menni fog ez, annyian csinálják. Lehet, hogy én vagyok gyenge, de én azt láttam, hogy ha ez nem változik hamarosan, tönkre fog menni a kapcsolatom. És abba belehalnék. Imádom a férjem, ő is szeret, és sokat segít is, de ez az egy nap (vasárnap)nagyon kevés. Elkezdtem mérlegelni, hogy ér ennyit ez az egész? Annak ellenére, hogy az iskola küldött el tanulni, egy fillérrel sem támogatnak, és azt sem lehet tudni, hogy jövőre lesz-e egyáltalán iskola, már most is hajszálhíján maradhattunk meg. És ráadásul nyelvszakról van szó(amiből volt már egyszer részem, soha nem akartam még egyet), (ja, és levelezőn is 5!!!!év)rengeteget kellene tanulnom, hogy az én szintemet felhozzam egy egyetemi képzés szintjére, látom, hogy lehetetlen, és majdnem biztos vagyok benne, hogy nem sikerülnének a vizsgáim. Ez nem pesszimizmus, higgyétek el, reálisan látom a követelményeket, meg a tudásomat. Nyelvszaknál ez nem mindegy.
Úgyhogy szombaton elhatároztam, hogy nem csinálom, olyan szörnyű világban élünk, és én annyira boldog vagyok, hogy találtam egy ilyen embert, mint a férjem, hogy szerető családban élhetek, nekem ez mindennél többet ér. És ha tudnátok mekkora kő esett le a szívemről, mikor döntöttem(nagyon nehezen döntő típus vagyok, gyakorlatilag mióta felvettek, azóta tépelődöm)minden feszültség, idegesség elszállt rólam, egyfolytában mosolygok, és sokkal pozitívabban látom ajövőt. Hatalmas súly ment le most rólam, most még az se nagyon érdekel, hogy mit mondok majd az igazgatónak, pedig nem lesz egyszerű...
Ne haragudjatok, hogy így kiöntöttem a szívem, de olyan jól esett, és szeretném, ha megírnátok a véleményeteket, hogy nagy hülyeséget csinálok-e, mert bár most nagyon megkönnyebbültem, de azért ez nagyon komoly döntés.
Szép napot/napokat mindenkinek!!!!
Monee!Gondolok rád!
Puszi mindenkinek: Zazzy