Szóval:
péntek éjjel elég rendszeresen fájdogáltam, de nem volt olyan erős, úgyhogy úgy gondoltam, nem foglalkozom vele. Bementem NST-re és benntartottak, de aztán kiderült, hogy ezek csak jóslófájások és még csak egy ujjnyira vagyok nyitva. Dühöngtem magamban, hogy miért hagytam magam rábeszélni, hogy itt maradjak. Ráadásul nem tudtam, mikor kell szólnom, mert mikor leszek már két ujjnyi. Azért ezek a jóslófájások sem voltak olyan gyengécskék és nem tudtam, milyen gyorsan erősödnek, kész voltam, ááá....
Aztán elmentem egy jóóó meleg fürdőt vettem és attól kicsit felgyorsultak az események.
Éjfél körül kezdődtek az igazi fájások, hívták a szülésznőmet meg a dokit és engem bevittek NST-re a szülőszobába. Akkor már annyira kivoltam, hogy minden fájásnál úgy rázkódtam, mint akit ráz az áram. A férjem nagyon hamar megérkezett, kevés ideig voltam egyedül. Markoltam vadul az ágy kapaszkodóját és fújtattam, mint a gőzmozdony.
A férjecském egész idő alatt nem szólt hozzám, csak amikor nagyon kellett, annyira jó volt, hogy ott volt, hogy el sem tudom mondani. Aztán megérkezett a szülésznőm meg a dokim kb. egy óra körül, de már nem tudom, mert az időérzékem elveszett. Az Anikó előkészített. Hihetetlen, mennyire nem zavart a beöntés, a borotválás. Vele minden természetes volt. Nem is tudom elmondani.
Aztán elindultunk be a szülőszobába, mire éreztem, hogy még nem jött ki minden. Mondom a dokinak, hogy kakilni kell, mire ő, áá, csak úgy érzem. Lányok, én, aki alig tudtam lépni, kitéptem magam a doki és szülésznő közül és sprinteltem a wc-ig
, igazam volt, még egy adag hátravolt.
Na, utána mentünk be és onnan nagyon felgyorsult minden. Már nem emlékszem, mi történt, de azt tudom, hogy amikor három ujjnyi voltam és burkot akartak repeszteni, akkor megrepedt
. A doki mondta, hogy Piroska, maga mindig egy lépéssel előttem jár
. El akartuk indítani a szülést, elindult, megrepeszteni a burkot, megrepedt.
Ráadásul akkor repedt meg, amikor fel akartam szállni, hogy megcsinálják.
Aztán jöttek a fájások, de a szék ülő helyzetben volt, én meg nem bírtam úgy, lepattantam. Anikó gyorsan mondta, hogy gyorsan menjek vissza, a köldökzsinór miatt. Akkor mondtam, hogy akkor engedjék le az ágyat, mert ülve nagyon rossz. Mire leengedték, lecsúsztam az ülőrészre, összkuporodtam a fájdalomtól és ott maradtam. Kérdezték, hogy nem csúszok fel? Mondom: jó így
. Jajj, de szenvedtem.
Majd valamikor bementünk a kádba, ott egy óra alatt eljutottunk a tolófájásokig. Anikó mondta, hogy ha nyomni kell, akkor nyomjak, hogy a baba feje legyen lent, akkor könnyebb lesz. Hát nyomtam. Na, akkor szólaltam meg először, hogy a következő epidurális lesz.
És akkor már legalább háromszor elmondtam, hogy nem fogom kibírni. Anikó mondta, hogy gondoljak arra, hogy itt lesz a babó velem, minden fájás közelebb visz. Folytatom mindjárt. Azt hiszem, felébredt.
és hogy mennyire röpül az idő az elképesztő.
Ráadásul kakaót is... Szerintem majd jól megkapjuk a magunkét a kölköktől, csak nőjenek meg, hogy hogyan tehettük ezt velük... Az ilyen baromi tapasztalt, gyermektelen okoskodóktól nekem is el szokott szállni az agyam! 
