Sziasztok!
Amikor én az elsőmmel voltam terhes, akkor nem is foglalkoztam a császár gondolatával sem. Hiba volt. Mikor toxémia miatt elhangzott az, hogy "kivesszük a babát", én olyan pánikba estem, hogy csak na. A toxémia mellet jó kis téraránytalanság is fennált. Nem sikerült az érzéstelenítés igazán, így a vágáson kívül mindent éreztem. Talán segített volna, ha a szülés előtt legalább minimálisan olvasok a témáról. Nem tettem, átlapoztam, hiszen velem ez nem történhet meg (ismerős, ugye?).
Azóta több topikban szóba hoztam, az esetleges császármetszés esélyét. Mindenki ugyanúgy reagált rá, mint én anno. Sehogyan.
Azt hiszem, ha elfogadnánk, hogy ez is egy "megszületést" eredményez, és tájékozódnánk, akkor kevésbé élnénk át kudarcként.
Másodikom programozott császár volt, mert két hónappal a kiírt dátum előtt a lánykám elérte az átlag születési méreteket. Felkészülten vonultam be, és kimondottan jó hangulatú "születés" volt.
Nem hiszem azt, hogy ma másabb lennék, ha hüvelyi úton szülök. Nem hiszem azt sem, hogy a kapcsolatom másabb lenne a gyerekeimmel. Elfogadom, hogy így születtek, és egyértelműnek veszem, hogy a harmadik is így fog, ha egyszer lesz.
Mindezt leginkább a depressziós anyukának írtam.
Moncsi, Neked meg kívánok sok ERŐT!
Talán ez is közhely, de komolyan gondolom
!
Csi