Bbilona!
Tudom, miről beszélsz a házasélettel kapcsolatban. Most, hogy tudjuk, mikor megyünk lombikos megbeszélésre, sokkal másabb nekünk is. Eddig ugye nálunk is utasításra volt, és a férjemet feszélyezte a "teljesítési kényszer", meg hát a zért nekem sem volt mindegy, hogy kell-e csinálni, vagy kedvünk is van hozzá....
Most nem szól bele senki, hát nem mondom...
Segítsetek! Azt hiszem, megbántottam anyukámat. Arról beszélt, hogy a tesóméknál nemsokára meglesz az unoka és, hogy vajon hívják-e segíteni. Erre én kielemeztem, hogy az annyira a jövő zenéje, hogy felesleges rajta filózni. Ha hívják,megy ha nem, akkor rákérdez, kell-e aztán kiderül. Aztán mondtam, lehet az is, hogy a menye kéri majd, hogy legyen ott egy pár napig és segítsen és lehet, hogy majd, ha nekem lesz babám, én mondom, hogy köszike, gyere babázni, de a többivel elbírok egyedül is. És nem értette, hogy nem azért mondom ezt, mert nem fog kelleni senkinek az ő segítsége, hanem mert még senki nem tudja, mi lesz majd, ha ott lesz a baba. Aztán már végképp elbeszéltünk egymás mellett, mint a Csehov-i hősök... Most én ezzel szerintetek rosszat mondtam? Én tényleg csak annyit mondtam, hogy ki tudja, még mikor mi lesz?? Csináljak most valamit? Kérjek bocsánatot? De miért kell bocsánatot kérnem, ha igen?
Most felhívom, valami kis semmi miatt, hogy tudjam, meg van-e sértődve....