Sziasztok!
Vagyok, csak tegnap és ma eddig lustálkodtam. Na és vettem egy romantikus könyvet, (nem nevetni:)) azt mostanra kivégeztem. Jót tesz a kislelkemnek.
Meg van a terhelés eredménye.
Éhgyomri :4,75 (3,50-6,10.ig jó)
Cukros löttyi után: 5,76 (3,90-6,70.ig jó)
Tehát tökéletes eredményem lett, nem is számítottam másra.
Zsu!
Több vízzel kellett volna hígítanod, akkor jobb. Ezért nem is az ott kapott porából ittam meg, hanem Manó félliteres pohárba csináltam és ittam meg, így már tűrhető volt. Sok kismama, a 2 dl pohárba beleöntötte a szőlőcukrot, ami kb. 3/4-ig ért, majd felengedte vízzel, ami kb. 5 korty lehetett, ezt próbálta elkeverni, ami persze nem sikerülhet, és ezt nyomta le.
Én már Manóval is két pohárból ittam, meg, na igen ügyes mami vagyok.
Na meg szerény.
Manó megkapta hétvégén az új ágyikóját és kapott hozzá egy kincses ládát is (u.u fa). Ha sikerül összerakni, teszek fel képet.
Én is megkaptam végre a szandit. Nagy nehezen találtam egyet, remélem végig tudom, majd hordani. Végül is egy rieker "márkára" esett a választás, Eddig is bejött, ilyen a téli bakim is.
Kényelemes, olyan scholl kategória.
Apás szülés.
Zsu!
Megértem a félelmeidet. Én is hasonlóan gondolkodom, gondolkodtam.
A terhesség első időszakában, teljesen kizártam az apás szülés gondolatát. Tényleg nem férfinak való, mi van, ha megundorodik tőlem, ahogy Móni írta...
De, utána arra gondoltam, mi van, ha rossz lesz egyedül, a doki és a szülésznő sem úgy áll a dolgokhoz. Nem akartam a kiszolgáltatóság érzését sem...Húú ezt nehéz leírni. Na meg, ha apa bent van, van kihez szólni, de az is jó, ha mellettem van, vagy, ha probléma van segítséget hív, esetleg hibáknál ott van... Tehát hasonló gondolatok voltak. De mindenképen ismerni kell a saját párodat... Pl. az enyém tipikus oroszlán, szeret uralkodni, parancsolgatni, de nagy szíve van, bármire lehet benne számítani. Még is attól féltem, hogy összevesszünk a szülőszobán, mert próbál irányítani, mit csinálják, és hogyan, amikor tuti, hogy én ezt jobban tudom majd...Na meg, ha nagy fájdalmam lesz, akkor őt fogom hibáztatni, hogy itt vagyok...
Sorolhatnám az érveket és ellenérveket. Végül úgy döntöttünk, hogy bejön, de bármikor kimehet, vagy én kiküldhetem. Nagyon ügyesen és bátran viselkedet. Nem zavart a befelé fordulásban, meghallgatta a hülyeségeimet, ki be járkált, hisz ő megtehette, evett, telefonálgatott, sms-t írtunk a haveroknak.
Na persze, ehhez az kell, hogy ne legyen komplikáció, ne szakadj szét a fájdalomtól... Az utolsó órákban megszűnt a külvilág, nem is éreztem, hogy apa ott lenne, csak az órát figyeltem, a ketyegésére koncentráltam, a gáznak a furcsa hangjára, és Manó szívhangjára... Kavarogtak a gondolatok, írtam magamba az élményt, hogy nem is fáj... meg átverés az egész...
Itt már nagyon kába, "részeg" lehettem, a sok gáztól.
Lényeg, lassan megszületett Manó.
Fényképező persze otthon marad, de tényleg nem való oda, főleg a kamera. Minek... Jó, apa telcsivel lekapta, de csak pofiját, a véres részek, nem tartozik senkire sem, ő sem tartja helyesnek megörökíteni. Én még a lagzis felvételünket sem néztem meg, pedig akkor még néztem ki valahogy, egyszerűen jobb volt megélni.
Apa végül mindent látott, a doki kisebb anatómia órát tartott neki, de ha látta volna, hogy zavarban vagy kínos neki, biztos a doki sem bátorítja, hogy nézze meg. Ez közös döntés, senkinek nem kell olyat tenni ami zavarja, vagy kellemetlen.
Orvostanhallgatók.
Nem tudom mit szólnék hozzá. Első reakció, tuti nem engedném be őket. De a második, hogy belőlük is doki lesz, és lehet , hogy kiváló doki, egyszer talán még a kezei alá kerülök, miért ne segíteném a tanulásban?
Bocsi, hogy ilyen hosszúra nyúltam, de két mondatban nem tudtam leírni, hogy én mit éreztem anno.