Nah akkor egy rövid szüléstörténettel jelentkezem.
Ha valaki még nem tudja császárral szültem, mert Emma medencefekvésű macska volt.
Egy nappal előbb befektettek. Tök nyugis voltam, késő délután, este jött rám a para, hogy mennyi új dolog lesz holnaptól, mennyi inger ér majd egyszerre (szülés, aztán az azt követő dolgok; szoptatás, ellátás, stb.).
Másnap elég korán jöttek értem, tök váratlanul ért, még alig raktam össze a cuccom (mert úgy volt, hogy az 5-ös korteremben csak egy éjszakát töltök, de végül műtét után is oda vittek vissza).
Szóval a szülőszobán bekötötték az infúziót. A párom is bejöhetett.
Aztán feltoltak a műtőbe.
Nah az vicces volt.
Mondták h. ülve görnyedjek előre és engedjem el magam. Jah, és h. ne mozduljak meg, mert beadják a spinális érzéstelenítőt.
Nah akkor kezdtem pánikolni, hogy nem fogok tudni mozdulatlanul maradni. Erre megkérdezték, hogy mozgáskényszerem van? Mondom: hát igen. Erre a nő: hát ne legyen, maradjon így. Gondolhatjátok, pillanatok alatt leizzadtam, hogy úr isten mi lesz most. Nem is a szuritól féltem, hanem, h. nem tudok majd nyugton maradni. Kérdeztem, nem lehetne, hogy idejönne a hölgy és fogná a kezem? Erre mondja, h. nem, neki nem ez a dolga.
Na gondoltam, marha jó fej vagy. Micsoda együttérzés.
Na de amikor már adták be, akkor azért odajött elém és mondta, hogy nehezedjek rá, sőőt, még telefonál is egyet, h. elterelje a figyelmem. Onnantól kérdezgették tőlem, hogy minden oké? Nagyon rendesek voltak.
Aztán jöttek a dokik, folyamatosan mérték a vérnyomásom.
Mikor már totál lezsibbadtam, akkor elkezdték 8:35-kor a műtétet és 8:40-kor kiemelték a kislányomat. Közben egyszer egyszer azért megkérdeztem az anesztest, h. mit csinálnak éppen. Emmát egyből el is vitték. Nem sírt fel azonnal, de én nem ijedtem meg. Láttam a dokikon, hogy minden rendben. Aztán utána is csak kis nyüsszögéseket hallottam. Pár perc után visszahozták, akkor adhattam a buksijára egy puszit. Nagyon jó érzés volt.
9:10-re befejezték a műtétet és visszatoltak a szobába.
Aznap elég kába voltam, aztán mikor pár óra múlva kiment az érzéstelenítő, eléggé fájt a pocim. Ja, raktak rám egy kb 10 kilós homokzsákot is.
Másnap már felkelhettem. Először megszédültem, de aztán szépen erőltettem ezt a járkálósdit. Nem akartam elhagyni magam.
3. nap már egyedül tusoltam.
Ami az egészben a legfájdalmasabb volt, az két nap után a migrénszerű fejfájás. Fájt a tarkóm, az egész hátam. De úgy, hogy alig bírtam elfordítani a fejem. 3 napig kaptam infúzióba mindenféle csodaszert, de mintha nem használt volna. Már itthon voltunk, még mindig fájt pár napig a fejem. Na ez szar volt.
Hazajöttünk, és tök gyenge voltam, fájt a fejem és nem tudtam úgy ellátni Emmát, ahogy én azt szerettem volna. Nem tudtam élvezni a dolgot, annyira kész voltam.
Most már teljes értékűnek érzem magam testileg.
És azt sem bánom, hogy nem természetes úton szültem.
Lehet, hogy nem is lettem annyira rövid?