Most vettem észre, hogy van egy ilyen topik. Még emlékszem arra a nyolc hónappal ezelõtti napra... vagy inkább hétre.
A hetedik hónapig alig vártam a szülést, és csak normális mértékben féltem tõle. A hetedik hónapban azonban egy ismerõs apuka elmesélte a felesége szülését, és akkor annyira megijedtem, sõt annyira undorodni kezdtem a nõi testtõl (elég csúf volt a srác esetleírása), hogy két napig ruhástul aludtam, mert levetkõzni se mertem. Ettõl kezdve rettegtem a szüléstõl, különösen attól a megalázástól, hogy egyrészt eü. intézményben leszek, kiszolgáltatva, másrészt hogy mindenki tudja, milyen egy szülés, tehát azokban a napokban lelki szemeivel minden ismerõsöm látja majd, mi van velem. Ettõl kezdve egész a szülésig rendszeresen pszichológushoz jártam, valamelyest hatott is, de nem tudta teljesen elmulasztani a félelmemet.
A szülõotthon, amelyet választottam minden fájásmérés alkalmával nagyon jó hatással volt rám, és a hazafelé úton általában annyira megkönnyebbülve töltöttem egy órát, hogy sokszor énekeltem vezetés közben. Másnapra azonban újra ott volt a pánik, a félelem.
Május 26-ra voltam kiírva, és az utolsó fájásmérés alkalmával azt mondták, valószínû nem is jön elõbb a baba, de azért 23-án menjek ki újra. (Azért írom, hogy ki, mert mi benn lakunk Kecskeméten, a szülõotthon viszont egy 36 kilométerrel arrébb levõ kisvárosban, Szabadszálláson van.)
Május 23. csütörtök volt, és én szerdán valami szörnyû türelmetlenséget kezdtem érezni. Összeszedtem minden pozitív gondolatot másnapra, és azt mondtam magamnak: most van bátorságom a dologhoz, én holnap már szülni akarok menni (a bébi lábacskái már annyira nyomták a bordáimat, hogy éjszakákon át nem aludtam, csak ücsörögtem a nappaliban, mert feküdni nem bírtam.) Ezután - remek hangulatban és nagyon elszántan - feltettem egy kedvenc lemezemet, és óvatosan táncolni kezdtem. Jópár órát voltam így egyedül otthon - kis megszakításokkal három és fél órát táncoltam. Akkor hagytam abba, mikor az elsõ fájás megjött. Fél óra múlva jött a következõ. Aztán éjszaka is jöttek. Sajnos annyira belelkesültem, hogy nem feküdtem le aludni, hanem egész éjjel ültem egy széken, az órát bámultam, és jegyeztem, milyen gyakran jönnek a fájások. Reggel még mindig csak félóránként jöttek, és nem is voltak nagyon meggyõzõek. Éreztem, hogy kicsit bebeszélem magamnak a dolgot. Férjem vitt ki a szülõotthonba, de valahogy már nem akartam maradni. Csalódott voltam, amiért még mindig csak félóránként fáj. Pedig már húszpercenként fájt, de ez csak akkor tûnt fel, mikor a félórás hazafelé úton legalább három fájás volt, de olyan erõs, hogy alig tudtam ülve maradni. De hát hazaengedtek, mert még egyáltalán nem volt jel, és nagyon akartam is menni, kicsit talán szépítettem is a fájás dolgon, nem vallottam be, hogy bizony néhány órája már elég érezhetõek. Szóval hazamentünk. Azaz bútorboltba, postára, stb. Mindegyik boltban föl-alá járkáltam, késõbb már be se mentem a boltba, csak a bolt elõtt sétáltam. Senki nem gondolta, hogy mi a helyzet, mert nem volt valami látványosan nagy hasam, úgyhogy néztek bután, hogy mit mászkálok fel-alá a hõségben. Arra is emlékszem, hogy a férjem - akinek nem nagyon mertem bevallani, hogy mi van, mert mérges lett volna, hogy mégis hazajöttünk - normál tempóban ment, én meg nem bírtam követni, állandóan kértem, hogy ne siessen. Arra is emlékszem, hogy elmentünk ebédelni, és ott mondtam neki, hogy mi lenne, ha mégis papás szülés lenne, mert inamba szállt a bátorságom. Kellemes meglepetés volt számára, és persze megígérte, hogy ok, úgy lesz.
Utána éjszaka nem tudtam aludni, mert fekve nagyon fájt. Sétálva viszont kibírható volt. Csak hát ez volt a második éjszaka alvás nélkül. Már ekkor életem leghosszabb ébrenléte volt. És még tartott egy darabig.
A pénteki nap jóformán teljesen kiesett az emlékezetembõl. Arra emlékszem, hogy idõnként egy kis unicummal teszteltem, hogy ugye még csak jóslófájások... Mindvégig meg voltam gyõzõdve arról, hogy azok. Vagy inkább csak el akartam hitetni magammal, mert minél fáradtabb voltam, annál jobban eluralkodott rajtam a pánik. A fájások meg se kottyantak jó ideig, mert a félelem foglalkoztatott. A pénteki napból annyi maradt meg, hogy a fájások közt mindig az internet elõtt ültem, politikai eszmecseréket folytattam valakikkel, akik nem is sejtették még csak azt sem, hogy nõ az, akivel vitatkoznak. Meg arra is emlékszem, hogy nagyon akartam volna már látni a magzatvizet, és kérdezgettem az ismerõseimet telefonon, hogy szerintük lehet-e nem észrevenni a szülés kezdetét. Megnyugtattak, hogy ennyire hülye még én se vagyok. Nem volt igazuk. Este sétálva néztem a Barátok közt-öt, aztán le akartam feküdni. De nem ment. Akkor már csak sétáltam a nappaliban. A férjem kijött, leült a kanapéra, és azt mondta, gyakoroljunk a vajúdásra, majd õ mondja, hogy vegyem a levegõt kiabálás helyett. Ez mûködött, de egyre jobban fájt, és folyamatosan éreztem, ahogy a baba feje nyomja a szeméremcsontot. A kezemmel tartottam, mert akkor kevésbé fájt. Éjjel fél kettõkor a férjem felhívta az orvost, kérésemre. Amúgy nem akarta zavarni, nagyon kellett könyörögnöm, hogy hívja fel (még mindig nem láttam elmenni semmiféle magzatvizet). Én nem tudtam telefonálni, mert egyrészt féltem hallani a választ (még mindig a jóslófájás dologgal hitegettem magam, nem akartam cáfolattal szembesülni), másrészt nem mindig tudtam beszélni. Szóval az orvost azzal a szöveggel hívtuk fel, hogy a jóslófájásoktól nem tudok aludni, lehet-e tenni valamit, mert nem akarok majd úgy menni neki a szülésnek, hogy ennyi alváshiánny van mögöttem. Azt mondta, ok, menjünk ki a szülõotthonba, majd csinálunk valamit. Férjem elõhozta a kocsit a garázsból (este megkérdezte, hogy beálljon-e vagy éjjel megyünk, de mondtam, hogy álljon csak be).
Szabadszállásig 150-nel mentünk. A kocsiban már kétpercenként fájt, és mindig nagyon kiabáltam, de én nagyon élveztem is egyszersmind. Azt hittem, ennél már nem fáj majd jobban, és örültem, hoogy ez egész tûrhetõ, legalábbis ha kiabálok közben.
Mire odaértünk, már a papírokat se tudtam kitölteni, annyira gyakran kellett szaladoznom föl-alá. Az mindig segített. Mikor kimondták, hogy szülés lesz, és hamarosan, akkor már nagyon jó kedvem lett. Az orvos nagyon jó fej volt, vette a férjem poénjait, beszélgetett velünk, rengeteget segített, tudta, milyen félelmekkel vártam a szülést, és mindent megtett, hogy ne pánikoljak. Megnyugtató az egész stílusa, kisugárzása. A vajúdás minden része jó emlék, de a legjobb az a néhány (sajnos kevés) óra, mikor már ott voltunk a szülõszobán. Pedig nagyon fájt, üvöltöztem is rendesen, mert nekem megkönnyebbülést okoz, ha kikiabálhatom a feszültséget.
A vajúdás legvégére és a kitolásra nem emlékszem tisztán, sõt, arra se, mikor a baba megszületett. Halvány emlékeim vannak, de a férjem még most is tud újdonságot mondani azokról a pillanatokról.
Arra viszont nagyon jól emlékszem, hogy már a sokadik tolásnál jártunk, mikor világos lett, hogy nekem halvány fogalmam sincs, mit kell csinálni, és amit mondanak, azt meg a saját jajveszékelésemtõl nem hallom.
Ez - visszagondolva - elég muris és elég jellemzõ
. A szülésznõ - szigorú, de jó fej - rámszólt, hogy egy percre maradjak csöndben, és hallgassam végig, hogy kell tolni. Ezután már ment. Végre kijött a baba - némi segítséggel, ami olyan volt, mint a megváltás. De az a pillanat, amelyet elõre ha elképzeltem, kilenc hónapon át mindig könnyeket csalt a szemembe, az nem maradt meg pontosan, és nem is volt annyira érzelemmel teli.
Például az események sorrendjére nem is nagyon emlékszem. Tudom, hogy egyszerre akartam megfogni a babát, és ugyanakkor az arcát is látni. Arra is emlékszem, hogy nem lehetett mellre tenni, mert - én hülye - melltartóban szültem. Arra is emlékszem, milyen látvány volt õkelme, mikor az inkubátorban (minden babát üveg mögé tesznek pár órára) rúgdalózott, nyújtogatta a nyelvecskéjét. És hogy a varrás alatt nagyon jó kedvem volt, meg hogy a szülõágyról a lábamon jöttem le, de sajna utána még feküdni kellett két órát, és azalatt nem láthattam a babát, és hiányzott. Meg arra, hogy gyönyörû reggel volt, és a kis boltból a férjem Kinder Maxi-t hozott, amit fekve ettem meg, de mint a sáska - több nap koplalás után. Közben - habár hajnal öt óra körül volt, ráadásul szombat - felhívtam a nagyszülõket.
Amit sajnálok: egyrészt hogy nem maradtam ott a szülõotthonban már csütörtökön. Sokkal jobb lett volna, és talán nem lenne a babának izomtónus-fokozódása, ami ettõl az ellenõrizetlen vajúdástól lehetett. A másik: napokba telt, mire anya lettem. Megszületett a fiam, és még vagy egy-másfél hétig az az önzõ, éretlen taknyos voltam, aki azelõtt. Érzelmeim nagyon is voltak, ha csak rágondoltam a kisfiamra (nem baba-mama szobában voltunk) elsírtam magam a meghatottságtól, de az még napokba telt, mire kialakult, hogy õ az elsõ, õ a második, õ a harmadik is az életemben, és magamra figyelni nem most van itt az ideje, az az idõ már elmúlt. Ez ma már ösztön, de akkor még csak alakulóban volt.
A következõ gyerekeimet is ott szeretném szülni (csakis ott, máshol el se tudnám képzelni), de nem az utolsó pillanatban fogok menni. És nem fogok félni, hisz az egész olyan jó volt, és az utána következõ öt nap - gyönyörû volt, akár egy szállodában. Ebben az intézményben EMBEREK dolgoznak, a hangulat családias. És ez nekem nagyon fontos.
Nos, nem sikerült tömören összefoglalnom, de többek között azért próbáltam mindent leírni, mert nagyon nagy a különbség az elõre összepánikolt elképzeléseim és a gyönyörû emlék között, hisz szélsõséges mértékben rettegtem, viszont az emlék jobb, mint életemben bármi másnak az emléke.
Abban bízom, hogy ha valaki szülés elõtt - megnyugtatást keresve - olvasgatja ezt a topikot, akkor az én történetem biztatást fog neki jelenteni. És még hozzáteszem: amint a fiam megszületett, az elsõ mondatom valami olyasmi volt, hogy bármikor jöhet a kistesó! És azóta a tervezett gyermekeim számát felemeltem négyre, mert igazából mindig is ennyire vágytam, de amíg féltem a szüléstõl, addig kissé bizonytalan voltam. Most - az elsõ szülés emlékével a tarsolyban - már határozottan azt gondolom, hogy négy gyereket szeretnék.