Sziasztok!
Felrakok egy képet Gregőről, és megpróbálom bepötyögni a történetünket.
Febr. 14-én éjjel vérzés miatt mentünk be a választott kórházamba, ahol jó sok infúzióval és gyógyszerekkel sikerült elállítani. Már ekkor közölték, hogy ha mégis megindulna a szülés, akkor át fognak szállítani másik kórházba, mivel nekik nincs koraszülött részlegük. Következő éjjel (hajnali 3-kor) arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz. Elsétáltam a szülőszobára bejelenteni a hírt, majd felhívtam a páromat, hogy azonnal jöjjön, mert visznek máshová (akkor még nem tudták megmondani, hogy hová fognak átszállítani) és szülünk!!! Mire a kórház végzett a papírmunkával, már fél öt volt, de jól elvoltam, üldögéltem a szülőszobán, beszélgettünk az ügyeletes dokival - nem voltak fájásaim, csak csurgott a víz. Kb. 5-re értünk át a SOTE II. Női Klinikára, ahol a vajúdóba toltak. Itt nem volt labda, bordásfal, kád vagy bármi, sőt örültem, hogy elengedtek wc-re vagy sétálni egy kicsit a folyosóra. Ezen kívül csak feküdtem az ágyon és mértük a fájásokat. Közben - hogy ne unatkozzunk - boldog boldogtalan, aki arra tévedt megvizsgált és közölte, hogy hány ujjnyira vagyok kitágulva.
És ezt értsétek úgy, hogy gyakorlatilag nem tudom megmondani, hogy hányan...
Telt múlt az idő, de csak a fájások szaporodtak, de a méhszáj nem nyílt, így kiérdemeltem egy oxitocin infúziót. Na ezzel már jóval erősebb fájásaim voltak, de a méhszáj még így is csak két ujjnyi volt, mikor átmentem a szülőszobára. Itt az egyik szülésznő (mert volt vagy három) - szerintem - kézzel tágította a méhszájat. Csak annyit mondott, hogy a következő fájásnál majd csinál valamit, amivel órákat nyerünk. Ekkor nekem már mindegy volt mit csinál, mert már 15 órája vajúdtam, kezdtem az erőm végére érni és még nem is szültem!
Lassan azért csak eljutottunk a kitolásig. Ekkor már vagy 8-10 ember volt a szülőszobában rajtunk kívül, ami kicsit frusztrálóan hatott, hiszen nem egészen úgy képzeltem, hogy a szülésem társasági esemény lesz. Ott feküdtem hát felhúzott lábakkal és nyomtam amikor mondták. Ja, ekkorra már egy fiatal doki állt mellettem és csak mosolygott és vezényelt. Páromnak jutott a feladat, hogy a fejemet tartsa a nyomások ideje alatt, mert ezzel is erőt spórolhattam. Aztán elunhatták a dokik a dolgot, mert a fiatal mosolygós doki megkért, hogy húzódjak egy kicsit odébb, mert a következő fájásnál ő is segíteni fog. Feltérdelt a fejem mellé, majd megnyomta a hasamat, s lőn BABA!
Gyorsan elkapta a koraszülött részleg, kicsit tisztogatták, majd kb. két percre rám tették egy pokrócba csavarva aztán már vitték is.
A lepény gyakorlatilag kiesett, legalábbis én nem éreztem belőle semmit hogy kijött. Később mondta a doki, hogy darabos volt, így lehet, hogy ezért nem tűnt fel. (Egyébként lehet, hogy a lepény rossz állapota volt az oka a szülés korai megindulásának.) Ezután már csak egy és egy negyed óra stoppolás következett.
Volt gátmetszés seb és jó hoszú, jó mély hüvelyfal repedés, amihez még gyorsan lehívtak egy harmadik dokit is konzultálni (nem voltak elegen), hogy tegyenek-e bele csövet vagy sem. Hát tettek, két napig hordoztam, mire kiszedték.
Mikor velem végeztek, párom felment a csecsemőosztályra és csinált néhány képet a Gergőről, hogy lássam őt. Négy órát kellett mé a szülőszobán töltenem, majd két nővér feltámogatott a kórterembe.
A magzatvíz elfolyásától a baba kipottyanásáig 19 óra telt el. Fárasztó és fájdalmas dolog a szülés. Érdekes, hogy nekem az oxitocinnal erősített fájások voltak a legrosszabbak, a kitolás meg a varrás már egyáltalán nem fájt.
Ez a történet első része. Ekkor azt hittük, hogy túl vagyunk a legrosszabbon, de ekkor jött csak a java. Megpróbálom röviden összefoglalni: negyedik napon közölték, hogy a Gergőt át kellett tenni az intenzív koraszülött részlegre, mert fel van puffadva a hasa és nem eszik + pneumococcus fertőzés mutatható ki a tüdejében, de ez egyelőre tünetmentes. Senkinek nem kívánom, hogy így kelljen látnia babáját, inkubátorban, csövekkel, amiket rendületlenül tépked ki magából és ezért újabb és újabb helyekre kötnek. Erről nem is akarok többet írni.
Végülis kiderült, hogy a haspuffadást meconium (magzati szurok) -dugó okozta, s miután ez kiürült elkezdhettük lassan az etetgetést. Összesen 13 napot töltöttünk a kórházban, de végre hazaértünk és élvezzük, hogy nem kell megadott időpontokban, megadott mennyiségeket, megadott idő alatt szopizni.
Így most nagyjából kétóránként van etetés, teljes mértékben a
Gergő igényeihez igazodva. Nagyjából ennyi, majd még teszek fel itthoni képeket is, de mennem kell fejni!