Nagyzsu: Elég elszomorító, és nem te vagy egyedül érzékeny szerintem. Igen is mi várjuk, szerintem sok esetben sokkal, de sokkal jobban a gyermekünket, mintha szülnénk. Mi olvasunk utána, hogy mit kell tennünk, biztosítunk mindent, de a lényeg, az a szívünk. Évek óta egyetlen dologra dobban már, arra az egy pillantra készül, arra az egy másodpercre, amikor végre magunkhoz ölelhetjük gyermekünk. És mindegy ki hozta a világra, mert abban a pillanatban egyszerre dobban a szívünk, hármónknak, apának, nekem és a babának. Ebben biztos vagyok.
Nagyon mérges vagyok az ilyen emberekre, hisz az állítólagos hivatásukhoz nem értenek.
Latimi: Teljesen igazad van!
Adric: Köszi a drukkot, és mi is drukkolunk neked majd!
Atan: Nagyon ari vagy. igazán nem tudom irányítani a bömbit, ha jön, jön magától váratlan, csak egy pillantás az üres kiságyra és ott is van a könnycsepp.
Aztán mikor elképzelem itt a szőnyegen fekve a kiságy mellett, milyen jó lesz majd ha már megérkezik boldogság tölt el.
Lehet hogy kicsit könnyebb, mert van már ott egy gyerek, aki eltereli a figyelmet, de azért tudom, hogy aki a második gyermekét várja, ugyanannyira várja mint az elsőt. Következésképpen, ugyanannyit gondol is rá. De mivel még sajnos nem abban a cipőben járok, nem is szögeznék ilyet le. Majd ha már mi is a második kisnyuszkót várjuk, és itt vonyíkolok, akkor elmondom mindenkinek, hogy egy cseppet sem könnyebb.
Inkább csak annyi, hogy a másik gyerkőc tud figyelemelterelő lenni. Én a melót próbálom arra használni, de mondanom se kell, nem megy. Valahogy most nem jön be, pedig eddig elég jól bevált.