Sziasztok Lányok!
Tartozok Nektek valamivel!
Remélem érthető, az éjjel írtam!
A MI TÖRTÉNETÜNK
Nem akarom részletezni a lombikokat, a vetélést, a várakozást. 2006. december 6.-val kezdeném a történetünket.
6.-án szépen feldíszítettem a babaszobánk. Koszorú, angyalka, ablakdíszek szépítették a még baba hiányos szobácskát.
Esténként az ablakdíszt felkapcsolva mondogattam, - világítok neked kisbabám, hogy haza találj! 7.-én lett 1 éves a határozatunk, még nektek is panaszkodtam, nagyon nem bírtam már a várakozást.
11.-én Ausztriában voltunk, én minden boltban a fiú ruhácskákat nézegettem. Egésznap cipeltem a telefont, valahogy éreztem, hogy muszáj magammal vinnem. Jöttünk haza, átléptük a határt és megcsörrent a telefonom. Az ismeretlen hívás láttán arra gondoltam, hogy ez csakis Gabika lehet. Olyan érdekes nyugalom volt a lelkemben, éreztem, hogy a babánk miatt keres minket. És igen, a babánk megszületett, vár minket a kórházban! Másnap utaztunk Budapestre. Éjjel nem aludtunk sokat, a gyomrunk egy csomóban volt. A kórházba érve, egy nagyon kedves védőnénivel találkoztunk, ő vezetett minket a babához. Úgy izgultunk, nagyon türelmetlenek voltunk, de mind a ketten tudtuk, hogy a fiúnkhoz jöttünk. Egy üres szobába mentünk és ott várakoztunk kb. 3 percet, de ez a 3 perc egy órának tűnt. Egy fotelben ültem és az ajtót figyeltem izgatottan. Végre jött a védőnéni a babával. Az ölembe tette, én sírni kezdtem annyira édesen feküdt a karjaimban, és azt mondtam magamban, igen Ő a mi fiúnk!!! A párom fél óráig mondogatta, milyen szép, milyen aranyos, milyen pici. Szerelem volt első látásra!!! Két órát voltunk vele, megetettük, tisztába raktuk, simogattuk, közben Gabika is megérkezett. 5 órakor elbúcsúztunk a kicsitől, mert az életet adóval volt megbeszélve a találkozó. Ahogy távolodott a hangúnk, a pici sírni kezdett, a mi szívünk pedig összeszorult amiért ott kellett őt hagynunk.
Az izgalom fokozódott, vártuk az életet adót. Gabika idegesen sétált, telefonált, üzeneteket írt, de az életet adónk nem jött. Fél óra várakozás után üzent, hogy nem akar találkozni senkivel, egyedül akar lenni, ígéri, hogy telefonálni fog. Mindenki ideges volt, én sírtam és féltem, hogy a pici intézetbe kerül. 13.-án sem jelentkezett. A kórházi doktor néni próbálta visszatartani a picit, hogy a gyámhatóság nehogy elvigye. Már majdnem gyomorfekélyem lett, mikor Gabika 14.-én délben telefonált, hogy az életet adó jelentkezett, lemondd a babáról és szeretné, ha mi lennénk a baba szülei. Még aznap a Tegyesz is hívott minket, hogy egy 1 hónapos egészséges kislányt szeretnének nekünk mutatni. De nekünk a fiúcskánkért kellett harcolnunk, annyira akartuk Őt!
15.-én 9-kor már a gyámhivatalban voltunk. 10-re jött Gabika és megérkezett az életet adó is a férjével.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lehet a gyermekünket világra hozó nő. Kinézetre olyasmi mint én, csak barna szemekkel.
Ott állt előttem, látszott rajta, hogy nagyon zavaros lelkiállapotban van. Annyira kavarogtak benne a gondolatok, hogy egy mondatot sem fejezett be értelmesen. Próbáltam nyugtatni, vittünk képeket a babaszobáról és a családról. Szeretett volna gyorsan túl lenni az egészen. Mielőtt elbúcsúzott még ennyit mondott, -úgy örülök, hogy ti lesztek a baba szülei, tudom, hogy veletek mindig boldog lesz.
Elköszöntünk és rohantunk a mi Szabolcskánkért a kórházba. Olyan jó volt újra látni Őt azzal a tudattal, hogy Ő már a mi fiúnk és senki sem veheti el tőlünk. Büszkén és boldogan hoztuk őt haza. Gabika végig velünk volt, mindenben segített minket és az életet adót is. Végig izgulta velünk a hetet. Sokszor még enni is elfelejt, csak a pici babákra gondol, hogy nekik a legjobb legyen. Ő egy rendkívüli asszony!!! MINDENT KÖSZÖNÜNK GABIKA!!!