Sziasztok!
Köszönöm szépen az újabb gratulációkat, nagyon kedvesek vagytok, teljesen elhalmoztok a sok jóval, el vagyok érzékenyülve
Lassan újra érzem a régi családias légkört, már abból is, hogy változatlanul szinte követhetetlen a hozzászólások mennyisége itt
Anikó
Timika többször mondta, hogy többen érdeklődtök felőlem, az én kérésemre nem mondott semmit, vagy semmi konkrétat. A táblába még nem szeretnék bekerülni, de ígérem, szólni fogok! Még szokom az érzést, hogy itt vagyok, és ide is tartozhatom
Juca
Már nem tudom, hogy mi volt az extra kérésem, de a melír süninek éppúgy örülök, ez biztos! Nagyon aranyos, és köszönöm neked!
Mesélek picit (nem biztos, hogy pici lesz) az elmúlt hosszú időszakról, ami küzdéssel, fájdalommal, és igen kevés jó hírrel telt (most már könnyebb róla beszélni, azért mentem el innét, mert gyakran nem volt az):
Tavaly november 11-én derült ki az endometriózisom laparoszkópia során, és hogy a jobb oldali petevezetékem el van záródva, a betegség pedig a bal oldalon van, ez a meddőségem oka. November 30-án első szuri a hormonkezelés részeként, majd január 30-án az utolsó. Ezután 2 hónap mély depresszió, június 8-án megjött a menzim, utána UH, ekkor derült ki, hogy a bal petefészkemben van egy 5 centis csokiciszta. Vártunk 1 hónapot, hátha felszívódik, de nem, így került sor idén júliusban a 2. laparoszkópiára. Ekkor lett látható, hogy nem volt elég a kezelés, továbbra is maradtak endo szigetek a hasfalon, amit tudott a doki, eltávolított ismét, a cisztát pedig kihámozta a petefészkemből. Mindeközben bizonyossá vált, hogy augusztus 31-ével megszűnik a munkaköröm, és a júliusi műtétem előtti napokban voltam állásinterjún, majd a műtétem utáni héten jött az értesítés, hogy van új munkahelyem. Augusztusban 3 hét szabi, utána pár nap meló, és szept. 1-től élesváltás. 5 hét betanulás Budaörsön, hétvégenként voltam csak itthon, majd október 2. hetétől már itt dolgoztam. Nagyon sok munka volt, de tetszett, csak állandó túlórák, stb. Így aztán – és egyébként sem – nem volt semmi extra a babaproject kapcsán, hisz a dokim szerint újabb hormonkezelést kellett volna csinálni, amit én gondolkodás nélkül visszautasítottam. Erős hit és meggyőződés volt bennem, hogy sikerülhet spontán, de valójába ott bújkált a tény, hogy a lombik lesz a megoldás nálunk. Én ezt nem tudtam elfogadni, illetve mintha kizártam volna ezt a lehetőséget az erőteljes spontánba vetett hitem miatt. Eltelt a szeptember, október, és persze nem történt semmi, orvost látni sem akartam. Novemberben már kezdtem a gondolattal barátkozni, hogy januárban bele kéne kezdeni a lombikba, addigra lehetőség lesz egy kis táppénzre, szabadságra, ha kell, mert ugye 3 hónap próbaidő alatt semmiképpen. Novemberben sem tettünk többet és mást sem máshogy, mint már jó ideje. November 11-én volt 1 éve az első műtétemnek, ekkor volt az utolsó menzim. December elején már gyanús dolgokat észleltem magamon, magamban, így jutottam el a tesztelésig 33. napon, december 13-án. Dokim az UH után megnézte a kórtörténetemet, és hogy pontosan mi is és hogy volt a műtéteimkor, mondta, hogy ez így nem nagyon szokott sikerülni, és gratulált, meg nagyon örült velem. Január 10-én megyek újra UH-ra, akkor 9 hetes leszek. Jól vagyok, tüneteim persze vannak, sőt, ma reggel bekopogtatott rókakoma is, igaz, még csak kölyök volt, de mint tudjuk, a kölyök rókák is megnőnek...
Hát ennyi, a melír-csoda süni születésének története is lehetne akár, mert éppúgy csoda...
Brill
Hát a ti babátok is abszolút csoda! Fantasztikus dolgok történnek, ezekért (is) igenis érdemes élni! Dupla gratuláció!
Cuki a pocid, és Marshall…… fenomenális!