2000.06.15 14:01
Szerző: Anonymous
Szia Veronik!
A te helyzeted nagyban hasonlíthat a kedvesem helyzetére, mert a felállás nálunk egy kicsit fordított ugya, de nagyon hasonló a tietékhez. Az anyámékk két gyereke közül én vagyok az, aki megérte az anyaságot, első gyermekem, nekik első unoka, én is és a kedvesem is utáljuk a megjátszott szeretetet, és bár az én kedvesem nem rendelkezik pocsék természettel, azért neki is van önbecsülése. Nálunk ugyan a kéretlen segítség nem minden formában jelentkezik, csak néha és nagyon elvétve, de akkor is a legfölöslegesebb dolgokban. Ráadásul mi együtt is lakunk. Az is fontos, hogy nálatok ki a fontosabb: az aki megérte vagy az, aki nem érte meg az apakort. Nálunk ez utóbbi.
Meg kell mondanom, én se szívesen vállalom a "villlámhárító" szerepét. Sőt!!! Úgy gondolom, sokkal inkább képes egy kapcsolatot tönkrevágni az, hogyha állandó jeleggel rajtad csapódik le mindkét fél problémája. Természetesen, sokat beszélgetünk a párommal anyámékról, hiszen a sérelmeink közösek, és őt is meghallgatom, ha bármi baja van bármelyikükkel, de már az elején megmondtam neki, hogy nem leszek a szócsöve. Ugyanez érvényes az anyámékra is. Ha bajuk van a kedvesemmel, beszéljék meg vele, ne nekem vagdossák a fejemhez. Felnőtt ember mindkét fél, meg kell tudni beszélni. Hozzáteszem, hogy nem vagyok hajlandó olyan dologban az anyámék pártját fogni, amiben szerintem nincs igazuk és ez ugyanígy áll a kedvesre is. Ugyanakkor számtalanszor elmondom és éreztetem a szüleimmel, hogy nekem sokkal fontosabb a párom, mint hinnék, és hogy valójában már ő számít nekem családnak, de azért az is rosszul esik,, ha valami miatt a párom folyamatosan puffog rájuk a hátuk mögött. De ilyenkor neki szólok és csak, ha kettesben vagyok vele. Soha nem veszekszünk ezen, hiszen sokkal fontosabb most már a mi egységünk, már csak a baba szempontjából is, mint az, hogy az anyámékkal milyen a viszonyom. Az úgyis sz*r, annyira nem vagyok hülye, hogy mindenben alárendeljem magamat nekik.
Szóval, amit ebből a sok zagyvaságból ki akartam hozni, próbálj meg beszélni a pároddal és mond el neki, hogy hogy érzel a szülei iránt, ha megsértődik, nagy lüke, hiszen 1. anyóst-apóst készen kapunk, 2. csak őszinte akartál lenni hozzá, 3. nem nézheti egy életen át rózsaszín szemüvegen át a szülei esetleges jellemhibáit.
Szerintem az ő segítségével sokkal jobban ki tudnád húzni ezt a nyarat, ha éreznéd, hogy széámíthatsz rá. Én nem várnám el a páromtól, hogy véka alá rejtse az érzelmeit, nyugodtan mondja el, mi baja van velük, nyugodtan legyen ellenére valami, és ez fordítva is igaz, rendezzék el egymás között. Én ha kell, kiállok mellette. Ha pedig esetleg nem értettem vele egyet, majd négyszemközt, szépen elmondom neki, de nem kezdek el ezen veszekedni. Annyit nem ér az egész. Ha pedig az apámék hőbörögnek, hadd tegyék, én akkor is ezt a fickót választottam, az ő gyermekét hordom itt a szívem alatt, és akkor is vele vagyok boldog, ha ők nem is vannak úgy oda érte esetleg.
A megjátszott szeretetet szerintem inkább nyeld le, mert ha felhánytorgatod anyóséknak, úgyse fogják beismerni, csak sértődés lesz a vége, azt meg már tényleg nehéz kimagyarázni. Nálunk ez egyébként velem szemben ugyanúgy működik, mint bárki más felé, sőt néha az az érzésem, hogy mások felé sokkal őszintébb érzelmekkel bírnak, mint felém.
A kéretlen segítséget nyugodtan UTASÍTSD VISSZA, mondván, hogy elég nagylány vagy a megoldásához, de ha esetleg valamiben mégis jól jönne a segítség, azért szólj nekik, így nem fogják magukat teljesen kirekesztve érezni. /Nálunk akkor sincs segítség, ha kérjük. Ez még rosszabb és megalázóbb, mintha nem kéred, de van./
Egyébként, hogy lelki támaszként szolgáljon, a szüléssel kapcsolatos legnagyobb félelmem az, hogy szeptemberig anyámékkal kell még bizotsan laknunk, de lehet, hogy tovább is, és félek, hogy meg fogok őrülni tőlük. Vagy ha elköltözünk, jó ideig nem fogom keresni őket. Ez viszont biztos.
A fáradalmakat kipihendő fogad meg az egyik fenti hozzászóló tanácsát, miszerint sok-sok házonkívüli program!!!
Fel a fejjel!