Sziasztok Anyukák, Kismamákok!
)
Végre megszültem a szüléstörténetemet is, kissé bő lére sikeredett
SOMIKÁNK SZÜLETÉSE
Írta egy nagyon boldog ÉDESANYA
Első gyermekünk, Soma nevű kisfiunk 2006. szeptember 13-án született Budapesten az Uzsoki Kórházban 3700 grammal és 56 centiméterrel.
Várandósságom utolsó napjai avagy a türelmetlenség netovábbja
Két héttel a szülés előtt egy ujjnyira kinyílt a méhszáj, hat nappal előtte távozott a nyákdugó és három nappal előtte csak azért engedett haza az ügyeletes orvos, mert közel lakunk a kórházhoz. Mondanom sem kell, eme előjelekre fittyet hányva a szultánfi nyugiban sziesztázott odabent, míg én már annyira türelmetlenné váltam, mint akit a hátán felhúztak, akár egy járkáló bábot (my name is Jolan Turbo), egy percig nem bírtam a fenekemen megmaradni, és mikor már a férjem pólóit is színskála szerint átrendeztem a gardróbban, mint borzalmas bűntettet, hogy miként élhettünk így, pólókkal csak úgy ad hoc egymáson, és az éjszaka közepén nekiálltam az ajtókat lemosni, megállapítottam, hogy a Lipótra fogok beutalót kapni, nem a szülészetre, ráadásul egyáltalán nem úgy festettem, mint aki a kilencedik hónap végét tapossa, így lassan eljutottam odáig, hogy kezdtem elirigykedni a nagy tolatópocakokat, vizesedő lábakat és fájó hátakat, mint nyilvánvaló jeleket, így hát nyakamba vettem a várost, a barátokat, és jöttem-mentem egész nap.
A fordulat avagy itt az idő
Ahogy a terhességemet is megéreztem már a nyilvánvaló jelek (elmaradt pirinyanya stb) beköszönte előtt, úgy történt a szüléssel is, és szokás szerint – éljen Bridget Jones avagy a nem százasok világegyeteme – elég idétlen módon, hogy őszinte legyek. Miután szegény ismerősök napközben dolgoznak, és nem volt kit boldogítani, szeptember 12-én, Mária napon elrobogtam egy szépségszalonba (ahonnan ugyan elköszöntem hetekkel korábban, hogy legközelebb a kismanóval jövünk, de mindegy), szóval fél napos kényeztetés után kivirulva, férj esti elcsábításán gondolkodva (éljenek a last minute házasélet örömei) épp egy cseppet sem idilli bevásárlóközponti étkezdében fizettem a guszti fehér nylonzacskóba pakolt vacsiért, nyúltam a bukszámba, és ezzel a mozdulattal együtt jött a színházi súgó, a megérzés, a mélyből jövő bizonyosság, hogy na lyányom, nagyon jót választottál, mert rengeteg kalóriára lesz szükséged, nagy meló lesz. Sodródtam a késő délutáni embertömegben az aluljáróban, és valószínűleg senki nem tudta, miért vigyorgok, mint a tejbetök. Otthon kitettem az étkező asztalra az anyukám névnapjára vett virágcsokrot, az ajándékát és írtam mellé egy kártyát, immár hármunk nevében - teljesen biztosan tudtam, hogy másnap, amikorra ígérte a látogatását, én már nem leszek itt. És így is lett.
/Hogy a memoár teljes legyen, akkor elárulom a legendárium számára várandósságom megérzését is. Történt 2005 decemberében két ünnep között, hogy egy üveg ásványvízzel sasszéztam át a zebrán zöld lámpánál, amikor majdnem elütött egy autó, még a fekete kabátom is belibbent, annyira közel fékezett. Nem tudom, hogyan történt, de hirtelen felindulásból meglendítettem a másfél literes ásványvizet, hogy szétcsapjam vele a szélvédőt és azt üvöltöttem, hogy elütnél egy terhes nőt, te #&Đ@?!?! Az utasok rémülten feltartották a kezüket (szerencsére, az én kezem is megállt a levegőben), náluk jobban csak én rémültem meg, hogy miféle sárkány ugrott elő belőlem, és milyen terhes nőről beszélek?! Ezután lapos kúszásban visszamentem a munkahelyemre, és próbáltam felfogni, hogy mi szakadt ki belőlem öntudatlan és különben is zárjon valaki ketrecbe, közveszélyes lettem, én, a higgadt nyugalom! Január 8-ára vártam a menzimet (szerencsére hiába), és január 4-én csináltam az első tesztet (eddig bírtam cérnával a várakozással, a türelem szobrához se én leszek a modell, az biztos). Pozitív lett./
A rakéták feltöltése
A legsürgetőbb érzés, amely megszállt, miközben szatyrokkal és virágcsokorral koraeste hazaegyensúlyoztam az volt, hogy sürgősen enni kell és aludni. Miután jól belakmároztam, nekiálltam ingeket vasalni, és este kilenckor meg is érkezett az első hírhozó, az első fájás, és hozta a többit, szép, rendezett sorokban, ahogy még sosem. A párom a másik szobában tévézett, de nem szóltam neki, pedig akkor már néztem az időt: hat-hét percenként jöttek a fájások. Gyorsan lefeküdtem aludni. Szófogadó vagyok.
Álmomban egy kikötőben álltam, hideg volt, vacogós, és a beton stég előtt a vízen hullámzott két óriási, hatalmas fekete vashajó - egész hátra kellett hajolnom, hogy lássam a tetejüket a vöröseslila hajnali derengő háttérben, a víz pedig sötéten és jéghidegen hullámzott előttem. Be kellett gázolnom a vízbe a két hajó közé, és a tenyerem élével egymástól elnyomni a két rettenetes fekete árnyat. /Azon csak később morfondíroztam – már gyerekkel a karomban -, hogy ekkora hajók nem is horgonyozhatnának a stég előtt - pláne, hogy nekem meg térdig ért a víz, - csak kint a mély vizeken, és maximum csónakkal lehet megközelíteni őket, elnyomni őket egymástól pedig, na jól van, gyerekek, hidegborogatást a homlokomra rögtön, viszont az is felfoghatatlan a mai napig számomra, hogyan vagyunk képesek megszülni egy gyermeket))/ Vissza a víziómhoz (ha már a nyíló virágból kilépő gyermekek és csillogó sodró folyók helyett, amelyekről szülés felkészítőn beszéltek, az éleslövészet során lemaradtam). Az volt a furcsa, hogy semmi kételyem nem volt, hogy simán szét fogom nyomni azt a két hajót a puszta erőmmel, és még az sem fog feltűnni, hogy jéghideg vízben állok meztelen. Fő a magabiztosság.
Ehhez képest arra ültem fel az ágyban hirtelen (bamm), hogy borzasztó hányingerem van. A mobilon neonszínben világított a sötétben, hogy már hajnal egy óra van. Próbáltam visszaaludni, de már nem ment. Újra éreztem a fájásokat, jöttek, aztán elmentek, újak jöttek, aztán azok is elmentek. Próbáltam „ellélegezni” őket, ahogy a jógaszülésen tanultuk. Ekkor még prímán ment.
Már tudtam, hogy a Kisfiunk itt lesz nemsokára, de erő kell még, amennyi csak lehet. Felkeltem és nekiláttam enni a konyhában. A férjem is megjelent, nagyon drága volt, ő is megérezte, csak rám kellett néznie, nem kellettek oda szavak, gyengéd volt és halk szavú, mint egy simogatás. Azt mondta, hogy miután nagy hirtelen lefeküdtem aludni, ő, az éjjeli bagoly, is nyomban lefeküdt. Kérdezgette, hogyan kell mérni a fájásokat, elejétől az elejéig, vagy az egyik végétől a másik elejéig? De akkor már nem volt szükség mérésre, átlátszó cseppek indultak lefelé a combomon, le a bokámig, egyik a másik után, és nem tudtam visszatartani. Tudtuk, hogy ez már a magzatvíz, de nyugodtan összepakoltunk, lezuhanyoztunk, fogtuk a kisbőröndöt, az elemózsiás szatyrot és a nagy szoptatóspárnát a vidám állatfigurákkal, és elindultunk az éjszakába. Tadamm, tadamm, így vert a szívem, akár egy riadt madárkának, aki először fog kiugrani a fészekből.
A kórházban csend és sötétség fogadott, az ajtó is zárva volt, úgy kellett a portást felkelteni. Mentünk fel a félhomályos márványlépcsőkön, kórházi pálma, női alak a képen a szülészet felé, és megnyomtuk a szülőszoba csengőjét. Egy nagyon kedves szülésznő fogadott (hajnali fél négy volt már), akivel már találkoztunk korábban. Megvizsgált, megállapította, hogy elfolyt a magzatvíz, és telefonált az ügyeletes orvosnak, aztán mosolyogva a kezembe nyomott egy óriási kórházi hálóinget, apuka pedig felhozta a csomagokat. Ezután fél órán át papírokat töltögettünk, úgy kiestem a lendületből, hogy még a fájások is eltűntek. Éljen a bürokrácia.
Megállapították, hogy megrepedt a magzatburok, és a fertőzésveszély miatt antibiotikumot fogok kapni hat óránként a szülésig. A szülésznő megjegyezte, hogy nem lesz itt további adagra szükség, én pedig megtettem a tippmixet: 10:58-ra meglesz a gyerek. (Ennél már csak egy gyökszám lett volna cifrább, de ez jött ki belőlem.) Az orvos megerősítette, hogy reggelre baba lesz, a méhszáj szinte teljesen elsimult. Jött a szokásos rutin, beöntés, aztán vígan elfürdőztem egy órácskát a zuhanyzóban, csoda, hogy nem zendítettem rá valami dalra, annyira boldog voltam, hogy mindjárt, de most már tényleg mindjárt meglesz a kicsi, össze-vissza fogom ölelgetni és puszilgatni, és különben is ide nekem az oroszlánt is, mit nekem fájások és kínok. Kinéztem magamnak új barátomat, a zuhanyzót, hogy én majd ide lazán félrevonulgatok, ha döngetnek a fájások. Ott is hagytam mindent, tusfürdőt, törülközőt, krémet. Akkor még nem tudtam, hogy utoljára láttam eme csempéket, a szülőszoba ajtaja bezárult utánam, és nem engedtek ki többet.
Beköltöztünk a vajúdóba, megcsodáltam az uramat zöld műtősfiú ruhában (irtó jó pasi a drága), rögtön ráültem egy nagy zöld labdára, bekapcsoltuk a tévét, beszélgettünk. A fájások már négypercenként érkeztek és egy percen át tartottak, erősebbek voltak, de még mindig remek hasznát vettem a jógalégzéseknek. Hét óra után a férjem felhívta anyukámat, hogy a kórházban vagyunk, nehogy hiába várjon a házunk előtt. (Magamban kértem a Jóistent, hogy vigyázzon a szüleimre, nehogy valami bajuk legyen, ahogy a nagy izgalomban feljönnek vidékről autóval.)
Jött egy újabb orvos, elfoglaltam a szülőágyat, megvizsgált (közben szétkarmoltam a karját kínomban, miközben kézzel rátágított egy kicsit odabent, ő meg kacsintva mondta, mintha a Piroska és a farkas c. meséből lépett volna ki, hogy ééén vagyok a csúf, gonosz doktor bácsi, muszáj voltam mosolyogni rajta) és közölte, hogy most azonnal telefonál a dokinőmnek, már 3 ujjnyira nyitva vagyunk, de még mindig sokat mosolygok a fájások között. Szülésznő (Gizike, aki a hét órai műszakváltáskor érkezett) is megjegyezte, hogy ezek a fájások még semmik se, a tanuló szülésznő pedig megjegyezte, hogy milyen kicsi a hasam (na kösz). Kezdtem berezelni. Közben úgy feküdtem a szülőágyon, mint egy pórul járt katicabogár, amely a hátára fordult és hiába kapálózik. Bal karba csepegtették az antibiotikumot, jobbról rákötöttek a ctg-re, hogy Somikánk szívhangját és a fájások erősségét mérjék. Miközben az orvos telefonált, durvultak a fájások, megcsavartam-tépkedtem ám az ágy huzatát két oldalt és szidtam a tervezőt, hogy miért nincs oldalt fogókar, amit lehet markolászni. Mutatták a görbéket a papíron, büszkén néztem a hegyvonulatokat, azonban kiderült, hogy még ezek is kispályások, mert hosszabb ideig kell a hegytetőnek kitartani. Ajaj, néztem kétségbeesve a férjemre.
Kész, tűz, rajt! – szerda 8:00
Kiderült, hogy az orvosom szabadságot vett ki aznapra és a férjével tartotta valahova, ennek ellenére reggel nyolckor teljes menetfelszerelésben megjelent, és kézbe vette az irányítást. Akkor már egyre erősebb fájásaim voltak, és nagyon szenvedtem háton fekve a szülőágyon, mégis ahogy megjelent, megnyugodtam, hihetetlen biztonságban éreztem magam pusztán a jelenlététől is. Kaptam oxytocint, és megígérte, hogy leszállhatok az ágyról, amint az adag lecsepegett. Szinte azonnal meglódultak a fájások, mintha ostorral vernék, hajtanák őket előre, és mikor a doktornő is kézzel tágított, azt hittem, leszakítom az ágy két oldalán a huzatot, és még mindig azt mondták, hogy a java csak most jön.
Végre leszállhattam az ágyról legalább. A következő fájás a földre nyomott, ott is maradtam végig a linóleumon békaülésben, széles terpeszben, kb. mint egy rajzfilmfigura, óriási harang alakú kórházi szülőingben és a férjem fehér frottír zoknijában, mert fázott a lábam. Olyan klassz helyet találtam magamnak, hogy három oldalról körbe voltam barikádozva, ember nem férhetett hozzám, nem bírtam elviselni még a párom érintését sem, sőt, a teljes antiszociális, hagyjon mindenki békében elzárkózásban szenvedtem a földön. Akkor már nagyon-nagyon fájt, feszített, égett, késeket éreztem a medencémben, hányingerem lett, aztán úgy éreztem, minden pórusomból minden árad kifelé, úgy szűköltem a padlón négykézláb, mint egy kutya. Néha kiküldtem a férjemet, mert annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam és annyira nem tudtam már uralni semmit sem és ez annyira zavart, hogy csak még jobban szenvedtem. A dokinőm odahúzta fejem a mellkasára és azt mondta, hogy fájásszünetekben (amelyek tényleg világosak és tiszták, mintha mi sem történt volna az elmúlt percben) ne beszélgessek, nézelődjek, gondolkodjak, lerogyni csak, mint egy rongybaba. Így is tettem. Amint elúszott egy brutális fájás, ráhullottam a szülőágy szélére, és amikor jött az újabb, térdre vert megint. Hiába gyakoroltam, tanultam a segítő légzéseket, mozgásokat, semmi nem jutott eszembe az ég világon, csináltam ösztönösen, ami és ahogy jól esett, csípőkörzés, deréknyomogatás, hastáncos nyolcasok. Folyton takarítgattam magam után, férjet küldözgettem kifele, mondta a szülésznő is, az orvos is, hogy itt semmi sem számít, azt teszek, amit akarok, el kell engedni magam teljesen, ez volt a legeslegnehezebb az egész szülés folyamán, nehezebb, mint a kitolás maga, de amikor elvágtam az utolsó zsineget is magamban, amikor már nem volt kontroll, se gondolat, akkor úgy felgyorsult minden, mintha ágyúból lőtték volna ki. Vicces, de nagybátyám rozoga kispolskija jutott eszembe, amelynek spárga tartotta az ajtaját, amelyet kézben kellett fogni, hogy ki ne nyíljon menet közben, hát így éreztem én is, szorongattam a spárgáimat, szorongattam, aztán egyszerre elengedtem mind a vakvilágba. Az utolsó „éber” pillanatom, amikor még követni tudtam az eseményeket percről percre az volt, hogy észleltem, nagyon lendületes, erőteljes mozdulatokat teszek a csípőmmel és már az asztalra könyöklök, utána filmszakadás. Hallottam magamban a jógaoktató hangját, ahogy az órákon mondja, a hadvezér mozdulatok jelzik a kitolási szokás érzekését, innen tudtam, hol járunk. Eltoltam a vashajókat.
A Nagy Pillanat – szerda 10:30
Aztán ott sírt rajtam egy drága gyermek, az én Kisfiam, magzatmázasan, remegő szájjal, én meg csak öleltem, simogattam a kis buksiját és szorítottam magamhoz, hogy itt vagyok, együtt vagyunk a köldökzsinór nélkül is örökre összekötve. Olyan szép volt, tiszta apukája, ahogy mindig is láttam álmomban, nem volt se csúcsfeje, se szeder színe, alig tudtam elengedni, ahogy elvitték. Azokat a pillanatokat úgysincs szó leírni, az embernek csak árad és ömlik a szíve. Megöleltem a doktornőmet, a férjemet, és akkor vettem észre, hogy mindenki zöldben és kékben van, teljesen kiesett, hogy mikor öltöztek át, hova lett a fehér köpenyük, ahogy az is, hogy én mikor és hogy kerültem a szülőágyra, a lábaim kengyelbe, gátmetszésre sem emlékeztem, csak arra, hogy belenézett a doktornő a szemembe, és azt mondta, nagy levegő, szem-száj összeszorít, erősen nyom, mintha medencébe ugranánk, víz alá. Az adott erőt, hogy kiáltják, kinn van a feje, mert hogy én először annyira béna voltam, hogy szemem-szám összeszorítottam, csak nyomni felejtettem el, így szépen elpuskáztam néhány fájáshullámot, mire a kombináció sikerült, jött a kis feje, aztán a harmadik kitolásra a kis teste. A férjem mesélte, hogy Somika úgy repült ki, mintha csúszdán érkezett volna, behuppant a szülésznő karjaiba.
Minden porcikám remegett, rázkódott. Azt mondták, ez természetes ilyenkor a megerőltető izommunka miatt. Férjem, a büszke, meghatódott boldog apuka ment a gyermekünkkel a szomszéd helyiségbe, a kis manó úgy oázott, és nekem úgy áradt a szívem a boldogságtól, hogy megérkezett, itt van velünk most már örökre, hogy csak néztem a plafont, és fülig ért a szám. Átöltem az egész világot magamban. Megszültem a méhlepényt is (mintha egy finom bársonykelme csúszna ki az emberből, olyan érzés volt) doktornő rendbe tett, kaptam néhány varratot, abszolút elviselhető szakasz. Egy pillanatra visszahozták megmutatni a Kisfiunkat, felöltöztették világoskék menő rugdalózóba, amelyen kis oroszlánok játszottak, megsimogattam a vasgyúró lábacskáit, és az volt az első kérdésem, hogy mikor kaphatom meg. Két órát kellett még feküdni a szülőágyon, csak a férjem volt ott velem, szorítottam a meleg, erős kezét, remegtem, mint a kocsonya, még a vállam is rázkódott. Nagyon meghitt percek voltak.
Aztán rám adták a saját hálóingemet (szexi nagymama style made in China), beültettek egy kerekesszékbe és kitoltak a baba-mama szobába. Anyukám kint várt a folyosón, nem győzött elég puszit adni és boldogan mesélte, hogy az előbb mutatták meg neki az unokáját, és milyen büszke rám, apukám is itt lesz mindjárt, testvéremék pedig nemsokára indulnak. Mire a kórteremhez értünk, hozták is a születésnapos fiúcskánkat, aki békésen begömbölyödött a karomba, aztán az apjáéba, és csak gyönyörködtünk benne órákig, míg a nővér el nem vitte, és engem ágyba nem parancsolt. Persze nem bírtam pihenni, hogy is bírtam volna, vártam a szopiidőket egész nap, és a másnapot, amikor már egész nap együtt lehetünk. A párom, az orvosom megdicsért, hogy milyen bátran, ügyesen végigcsináltam, de a feszültség csak kijött, amikor Somikát egy hajnalon elvitték, mert besárgult, én pedig mentem szárnyaszegetten meglátogatni az inkubátorban etetési időben, ott feküdt pelenkában, bekötött szemmel, csak annyit mondtam, hogy ne félj, drága kincsem, itt van édesanya veled, és zutty, úgy elkezdtem bőgni, hogy fél napig abba sem hagytam, míg pandamacira nem kezdett hasonlítani a fejem.
Hat napot töltöttünk a kórházban, csupa jófej szobatárssal, öt-, három- és kétgyerekes tapasztalt anyukákkal, pozitív szülésélménnyel. A doktornő közölte, hogy négy gyerek alatt nem vállal le senkit, szülésznő is mondta, hogy visszavár, mi még úgyis találkozunk. Úgy lesz.
Legmélyebb tisztelettel és köszönettel tartozunk egy nagyszerű embernek és orvosnak, dr. Járányi Beáta főorvos asszonynak, szülésznőnknek, Gizikének és az Uzsoki Kórház minden csecsemős nővérének, akik segítettek, szerettek minket és elláttak sok-sok hasznos tanáccsal!