Sziasztok!
Itt vagyok! Folytatom, nincs kegyelem!
Azt hiszem, nem voltam egyértelmû: Barnabás nem tõlem kapta el a betegséget, hanem a nagymamától, utána lettem én is náthás. Talán ha elõbb engem fertõz meg... Azóta egyébként egy pár napos orrfújást kivéve nem volt beteg.
Na de ott tartottam, hogy Barnika egy hét alatt meggyógyult (a felnõtteknél tovább tartott!), utána még picit folyt az orra, de egész idõ alatt nem volt láza, folyamatosan szopizott (csak amíg itthon voltunk, a gyógyszer miatt sokat bukott), és még akkor is hízott 5 dkg-ot, amikor más babák fogyni szoktak.
Hazaérkezésünk után meglátogatott a doktornõnk, és két fontos dolgot mondott:
1.
B. azért gyógyult meg ilyen hamar, mert anyatejes baba. (Ez számomra nagy elismerés volt.)
2.
Két szoptatás között adjak neki elõször almalét, majd reszelt almát, mert tél van (mindez decemberben történt), szüksége van a vitaminra. Ja és felírt c-vitamint is. Azt mondta, idézem "Attól, hogy kap egy kis almát, még nem fog leszokni a szopizásról!"
Azóta is sajnálom, hogy akkor nem mondtam el, amit tudok, hogy bármilyen mellétáplálás kifejezetten káros, mert megzavarja a bélflórát, nem szívódik úgy fel az anyatej, stb, de megint az volt bennem, amit fent írtam pirossal. Egyrészt nem pontos a tudásom, másrészt épp akkor esett át a fiam egy súlyos betegségen, ami - akkor legalábbis úgy éreztem - valamilyen szinten nekem köszönhetõ, mert ugye miért kapta el anyatejes baba létére, miért nem hívtam hamarabb az orvost, stb, szóval mert nem voltam elég jó anya, na ilyen lelkiállapotban nem voltam képes vitába szállni vele. Ma már nem így tennék!
Az ezt követõ idõszak ugyanis ebbõl az "orvosi" szempontból borzalmas volt. És ezt soha nem fogom elfelejteni. A következõ rendelõlátogatásunkkor (3. hónap)nem a mi védõnõnk volt ott, hanem egy másik, sajnos nem tudom a nevét. Közölte, mostmár ne csak almát adjak Barninak, hanem NARANCSOT, KIVIT is (magja nélkül), mert SOK BENNÜK A VITAMIN!
(Egyébként a rendelõ ajtaján van egy plakát, rajta bazi betûkkel, hogy
HAT HÓNAPIG CSAK ANYATEJET, gondolom, a védõ/?/néni ezt valamiért nem olvasta...)
Mondtam neki, jó. Ezután nem sokkal meglátogatott a mi védõnõnk. A neve Márkfyné Seres Bernadett. Õ sokkal rugalmasabb a témában, egyrészt elmondta, nem szereti, ha a másik védõnõ beleszól a körzetébe
, másrészt, hogy ebben nem szoktak egyetérteni a doktornõvel. Szokta neki mondani, hogy ha ez a kismama nem akar teáztatni, akkor ne mondja neki, hogy teáztassa!
Mondom, hát igen, én továbbra sem szeretnék 6 hónapos kora elõtt bármit adni neki. Erre õ: "Az azért késõ!" Miértemre (szerintem) eléggé homályos magyarázatot kaptam arra vonatkozólag, hogy mert sok a vitaminhiányos vagy alultáplált baba, de bevallom, kíváncsi lettem volna arra, azok a babák milyen gyakran kapnak szopizni... vagy azok a mamák miket esznek... Na mindegy.
(Tehát Barnika 5 hónapos korától gyümit kapott
, 6 hónapos korától fõzeléket
- valójában ekkor kezdtük az almát, eleinte egészben viszontláttuk a kaijában...)
Szóval belebonyolódtam egy olyan füllentés-elhallgatás-hazugságözönbe, ami azóta is nyomja a lelkem. És nagyon haragszom rájuk emiatt. Mert bûntudatot keltettek bennem, mintha nem a babámnak legjobb dolgot cselekedném, hogy az állandó rám nehezedõ nyomással (rettenetesen utálok hazudni) megkeserítették közös életünk elsõ hónapjait, hogy szinte már vártam, hogy Barnika betöltse a 6 hónapot, és megkezdhessük a hozzátáplálást.
És csöppet sem csodálkozom azon, hogy mások, kevesebb infoval a birtokukban, vagy csupán kisebb elhatározással, hamarabb beadják a derekukat, és elkezdik a manók etetését, teáztatását...
A történethez az is hozzátartozik, hogy Barnika mindeközben remekül gyarapodott, annyira, hogy azt hiszem, februárban, amikor a mérleg már jóval 8 kiló fölött mutatott (több, mint egy kilót hízott egy hónap alatt), nem hitték el, hogy nem kap tápszert, fõzeléket, csak anyatejet (meg gyümöcsöt
...).
Tudom, a nagyon "kardosakban" felmerül, miért nem néztünk másik orvos, védõnõ után, de úgy voltam vele, hogy minden másban rendben vannak, meg úgyis hamarosan elköltözünk... Én inkább a "nem meggyõzésüket" sajnálom...
Na elbúcsúzom, pedig maradt még mondanivalóm (ha bírjátok olvasókával
). A környezetemben lévõ - nem babanetes - kismamákról, és álalában a világ hozzáállásáról a szoptatáshoz szeretnék beszámolni.
Kérdésem: szerintetek hogyan lehetett volna "diplomatikusan" ellenszegülni a szakmai erõfölénynek?
Mivel ezt a mai napig nem tudom, úgy döntöttem, belépek a Ligába, és megpróbálok tanácsadónak tanulni!
Ja, és Barnika azóta is szopizik!!! De ez csak a párom és a családom támogatásának köszönhetõ, meg a Babanetnek, meg az István Kórház szopis ambulanciájának (sajnos nem tudom, kivel beszéltem akkor, amikor legjobban kétségbe voltam esve, valóban nem okozok-e hiánybetegséget a gyerekemnek azzal, ha 4-5 hónaposan még nem kap gyümölcsöt...), meg... Na ez már olyan mint az Oscar-díj átadása, úgyhogy eldugulok.
Utoljára csak annyit, hogy már kezdem megkapni a környezetemtõl, hogy EGY ÉVES ELMÚLT, ÉS MÉG MINDIG SZOPIK? Erre mit feleljek??? A héten kell mennünk státuszra, elõre félek, ott mit fogok kapni!!! Segítsetek!
Sziasztok, jóéjt.
Henke