2006.09.06 13:33
Szerző: fj35
ÁDÁM SZÜLÉSTÖRTÉNETE
Hálás köszönet RAB doktornak és BORSODINÉ ERZSIKE szülésznőnek a felejthetetlen élményért!
Augusztus 6-ra vasárnapra voltam kiírva, de Ádám nem akart kibújni időben. Az orvosom elmagyarázta, hogy az érvényes protokoll szerint 1 hetet engednek túlhordásra, ha nem történik semmi addig, akkor következő hét végén be kell feküdnöm. Az egész 9 hónap alatt arra koncentráltam, hogy mindenképpen hüvelyi úton szeretnék szülni, így a 41. héten kezdtem egy kicsit megijedni, hogy a végén még sem fog sikerülni és császár lesz belőle, de aztán egy kis segítséggel ugyan, de a számomra áhított módon alakultak a dolgok. Orvosomban maximálisan megbíztam, választott szülésznőm viszont nem volt, de a sors egy nagyon profi és nagyon emberséges szülésznőt adott mellém.
Orvosom elmondta, hogy augusztus 12-én, szombaton egész nap bent lesz ügyeletben, így megegyeztünk, hogy ha addig nem történik semmi, akkor aznap reggel kell befeküdnöm. Egy hétig minden reggel bebumliztunk a klinikára CTG-re, de semmi nem történt. Így szombaton bementünk a párommal, egyből az orvos fogadott minket, megcsináltuk a papírmunkát, aztán befektettek egy szülőszobába, de mivel fájásaim nem voltak és még csak 1 ujjnyira voltam kinyílva, ezért délelőtt kaptam egy méhszájérlelő zselét, aminek nem sok hatása volt, mert csak enyhe, menstruációs jellegű fájásaim lettek tőle. Sokat sétáltam, időnként felbukkant az orvosom és a szülésznő is, megbeszéltük a fejleményeket, vártuk az igazi fájásokat, de estig igazából nem történt semmi. Orvosom azt mondta, hogy este 8 körül megpróbálkozunk még egy zselével, ha annak sem lesz hatása, akkor viszont hagy nyugodtan aludni éjszaka, hogy pihenjem ki magam rendesen és majd másnap megbeszéljük, hogy milyen módszerrel lépünk tovább. A párom akkorra már hazament, mert úgysem apás szülés lett volna, így hazaküldtem, hogy inkább pihenjen otthon, nem láttam értelmét, hogy ott dekkoljon a kórházban. Aztán este fél 10-kor, amikor iszonyú fájások kezdődtek egyik pillanatról a másikra a második zselé eredményeképpen, akkor már nem volt erőm telefonálni neki. Szóval hirtelen beindultak a fájások, de nem tudtam követni, hogy hány percesek és mennyi ideig tartanak, mert sokkolóan brutálisak voltak. Gyors beöntés, borotválás, a szülésznőm nagyon kedves, segítőkész volt, mindent elmagyarázott, hogy mikor mi fog történni, csak én már nem nagyon tudtam felfogni a dolgokat. Valamikor kaptam egy szurit a fenekembe, hogy majd attól könnyebben tudok relaxálni a fájások között, de nem emlékszem, hogy így lett-e vagy sem. Baba végig rendben volt a CTG szerint, egy csomót guggolgattam a fájások alatt, hogy a gravitáció is segítsen. A fájások csak egyre erősödtek, én a kezdeti sóhajtozások helyett már hangosan nyögdécseltem, aztán már a végén kiabáltam, sőt időnként üvöltöttem, bár éjféltől már csak foszlányokban emlékszem a történésekre, mert addigra félkómásan vonaglottam a fájdalomtól. A fájások egyre sűrűbben jöttek és egyre kevesebb pihenőidő volt közöttük. Arra emlékszem, hogy elkezdtem hisztizni, hogy én már nem bírom ki a következő fájást, de aztán persze végül is az összest kibírtam. A szülésznő azt mondta, hogy hajnali 2 és 3 között kint lesz a baba, és utólag kiderült, hogy jól saccolt. Valamikor az orvos burkot repesztett, ami nem volt kellemetlen vagy fájdalmas egyáltalán, csak attól kezdve nem csak a pisi és a kaki, hanem a magzatvíz is folyamatosan távozott belőlem… Aztán a szülésznő kérdezte, hogy a székelési ingert már folyamatosan érzem-e, mert akkor itt az ideje, hogy nyomjunk is. De fogalmam sincs, hogy a kitolási szakasz mennyi ideig tartott az egészhez képest, annyira nem voltam már a tudatomnál. A légkondi ellenére nekem iszonyúan melegem volt állandóan, a szülésznő hordta a hidegvizes borogatást a fejemre. Aztán sok-sok nyomás után (legalább is nekem így tünt) azt mondta az orvos, hogy már látszik a feje teteje és hogy akarom-e megérinteni a kezemmel, de én valamiért nem akartam, nem is tudom miért. Aztán mondták, hogy még egy nyomás és kint lesz a fejecskéje és egy nagyon fájdalmas nyomással tényleg kint volt. Aztán vállacskái már könnyedén kicsusszantak és valami óriási fizikai megkönnyebbülés volt, hogy hirtelen kint volt teljesen és nem feszített már semmi és nem kellett többet nyomni. Az orvos ellenőrizte az időt: hajnali 2 óra 15 volt, vasárnap augusztus 13-a. És aztán a magasba emelték velem szemben és ott volt az én drágaságom maszatosan, véresen, kócos hajjal, rúgkapálva, sikítozva… Aztán egyből a hasamra tették és az valami leírhatatlanul jó érzés volt, életem legboldogabb pillanata. Ott volt a hasamon a kis csúszós csomag és bújt hozzám ezerrel, nagyon-nagyon boldog voltam. Aztán elvitték egy fél órára megtisztogatni, megvizsgálni, addig nálam gyorsan kijött a méhlepény is, majd az orvos megvizsgált. Gátvédelemmel szültem, csak egy nagyon kicsit repedtem, amit az orvos egy pillanat alatt helyrerakott 2 db felszívódó mini öltéssel, ahogy ő kifejezte magát. Aztán hajnali 3-kor visszahozták Ádámot és 2 órán keresztül összebújva ismerkedtünk a félhomályban a szülőszobán. Utána egy gyors zuhanyzás, hálóing váltás (ki tudja már hányadik az éjszaka, elég sűrűn piszkolódtak), aztán reggel 5-kor beköltöztünk mindketten a kórterembe, ahonnan 3 nap után mehettünk haza.
A szülés számomra egy borzasztóan naturális élmény volt (beöntés, vér, kaki, pisi, magzatvíz stb.). Iszonyúan fájt, hiába olvastam el egy csomó mindent előtte, fogalmam sem volt, hogy a fájások milyen jellegűek lesznek. Ezen kívül a sok hüvelyi vizsgálatot viseltem még nagyon nehezen, mert azok is fájdalmasak voltak: többször megvizsgált az orvosom ez a néhány óra alatt (legalább 10-12-szer), mint az egész terhesség 9 hónapja alatt. Akkor azt gondoltam magamban, hogy soha többet nem akarok több gyereket, de aztán amióta Ádámmal együtt töltjük a napjainkat (és részben az éjszakáinkat…), azóta már elhalványodtak a szenvedés és a fájások emlékei és remélem, hogy néhány év múlva egy kislánnyal is bővülni fog kis családunk.
Viola