Sziasztok!
Megírtam a születéstörténetemet:
Hétfőn (14-én) délelőtt még ajánlott levelet vettem fel a város másik végében. Elég stresszes hét állt mögöttem – plussz a férjem már két hete megállás nélkül dolgozott – alig beszélgettünk, menni pedig nem mentünk szinte sehová. De hozzánk viszont jöttek vendégek, rokonok, nekem pedig el kellett játszanom a kedves vendéglátót miközben a jóslófájások miatt már nem volt kényelmes se állnom se ülnöm. Elég mimóza lettem a terhesség végére, úgyhogy a sima ctg-re is izgatottan mentem…
Öt UH készülék is mindig idősebbnek mutatta a babát, jó egy-másfél kilót tévedtek a mérésekkel. Ez is rátett, egyszerűen féltem, hogy négy és fél kilós gyereket kell megszülnöm – ha tudtam volna hogy ezek a mérések milyen messze vannak a valóságtól, egy percig se aggódom.
Ezt csak azért írom le, mert tuti, hogy ezek a körülmények vezettek a burokrepedéshez. Ugyanis hasam az égben volt, kicsi tágulás, nulla rövidülés, a gyerek pedig icike-picike volt még, szóval még egyikünk se volt felkészülve a szülésre – talán ezért is volt olyan nehéz.
Postáról visszaérve megnéztem egy filmet és egy jót aludtam (talán egy órát), utána volt egy kis hasmenésem, de nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Délután már elég magányosnak éreztem magam, szóltam a férjemnek, hogy jöjjön és szeretgesse meg a babót – ezt úgy szoktuk, hogy megfogja két oldalról a hasamat, és beszélünk a babóhoz. Ilyenkor a kicsi mindig nagyokat mozgolódott és éreztem, hogy azért mert örül.
Mondom neki, hogy olyan szomorú vagyok, biztos érzi a kicsike is, és hogy küldjön egy nagy szeretett hullámot a hasamnak. Hát küldött – abban a pillanatban megrepedt a burok… Ez volt kb. du. fél négykor.
Nagyon megijedtem! Ha jól emlékszem el is sírtam magam, mert még nem akartam szülni, lakás még sehogy se állt, a férjemnek másnap tervleadása volt…
Zúdult a magzatvíz – tényleg olyan mintha folyamatosan pisilnél, és nem tudnád abbahagyni. Mivel azt olvastam, hogy ilyenkor ki kell hívni a mentőket, szóltam a férjemnek, hogy telefonáljon. Később kiderült, hogy fölösleges volt, mert simán bemehettünk volna, nincs abból semmi, ha elfolyik a víz, de ezt akkor még nem tudtam.
Bementünk a kórházba, pont az én dokim volt ügyeletben. Megvizsgált – két centi, vastag méhszáj – akkor volt egy kis tágítás stb. hogy a fájások elinduljanak, plussz közben kicsorgott rengeteg, tiszta magzatvíz.
Volt egy jó hosszú ctg, utána megkaptuk a tulipános szobát. Itt még viccelődtünk a férjemmel, és már örömmel, izgatottan vártuk a fájásokat, a szülést, a kicsit. De semmi fájás.
Vannak nők akik gyorsan szülnek, és vannak nők akik nem tudják elengedni a magzatot. Én az utóbbiba tartozom így jó sokszor mondtam magamnak, hogy elengedlek picikém, indulj el! (hozzáteszem még napokig hiányzott a pocimból, direkt úgy fektettem, hogy a lábacskáival meg tudja rúgni a hasam, amit olyan üresnek éreztem.)
Kétóránként vizsgáltak, volt fájáskeltő zselé is, semmi hatással – így fél kilenckor megkaptam az oxitocyn infúziót. Na az beindította.
Eleinte eléggé elviselhető volt, később bedurvult. Ekkor kértem egy fájdalomcsillapítót – és kaptam is, valami nospás keverék volt – ami csak arra volt jó, hogy elszédüljek. Jó kis narkotikum volt – most megtudtam végre milyen az „elszállni”! Viszont a fájások továbbra is fájtak. Kb. hét centinél tartottunk mikor feljebb emelték az oxi cseppegést, innentől azt hittem, hogy megbolondulok, annyira fájt, többször hánytam, (igaz csak vizet, mert más nem volt a gyomromban). Látnotok kellett volna a férjem – sietett a hánytálakkal, cserélgette, persze öt liter folyadék sugárban történő távozásakor a kagylótál nem sokat ér…
Iszonyúan fájt. Ekkor már szinte szünet nélkül, ha ugyan szünetnek lehet nevezni azt a kb. tíz másodpercet, ami a fájások között volt. Férjecském derekasan maszírozta a derekam – na az nagyon jól esett!
Ültem a labdán terpeszben, előredőlve az ágyra kinyújtott karokkal, a ctg vizsgálófejek leestek rólam a földre, de akkor már ez volt a legkisebb gondom.
És itt feladtam és könyörögtem az Edáért. Ha a szemembe adják, akkor is kértem volna!
Kaptam is – jött az anesztes dokinéni és gerincbe szúrt –abban a pillanatban nagyon erős áramütést éreztem a combomban – azt hittem, hogy most lebénulok, de kiderült, hogy csak rosszul adták be, ha jól emlékszem azt mondták, hogy ideget talált el a tű…ezért a doktornő elmondása szerint „a biztonság kedvéért, bár már az első is jó volt” szúrt még egyet.
A férjem fogta a hátam, hát ő a látványtól majdnem elájult, kicsit ki is kellett mennie a szobából – egy pillanatra láttam, hogy dől róla a víz és csetlik – botlik…
Eda után közvetlenül úgy éreztem, hogy pisilnem kell csak nem tudok, úgyhogy a katétert is megkóstoltam… (Na lányok csak a katétert ússzátok meg! A kórházi napok óta javult a helyzet, remélem teljesen rendbe jövök majd.)
Innen viszont nem kellett sokáig várni a fájdalmak lassan elmúltak, csak a lábaim zsibbadtak nagyon.
Másfél óra múlva jöttek a tolófájások, és nem számoltuk, de elég gyorsan ki tudtam nyomni (33-as fejkörfogat – ez kicsinek számít) Ebben a könnyű és gyors kitolásban nagy szerepe volt a dokimnak és a vele profi módon összedolgozó szülésznőnek is. (Aki ugyan nem egy lágy természet, de szakmailag elég jó, bár meg kell jegyeznem elég rosszul esett mikor azt találta mondani hogy idézem „tedd szét a lábad, hamarabb szabadulsz!” igaz addig mindig összehúztam a lábamat, azután meg már nem.). Az egész szülésem alatt azt éreztem, hogy jó kezekben vagyok, nem lehet baj. A doki végig a szülés alatt mindent részletesen elmagyarázott – nekem erre volt igényem, ez valahogy megnyugtatott.
A gátmetszés elkerülhetetlen volt, de végül is én kértem, mert szerettem volna már túlenni a fájdalmakon. A végére úgy kimerültem, hogy csak rezegtem, mint egy nyárfalevél.
Amennyire érzem, szépen varrt össze, talán nem is lesz nyoma (de nem akarom elszólni)
A doki vezényelt és én pontosan követtem a szavát, mint egy jó katonatiszt. Így aztán elég könnyen reggel négy óra ötven perckor kicsusszant a kicsi Zsoltika. A hasamra tették rögtön – ez maga volt a csoda!!! Eszembe se jutott, hogy bármi baja lehet, semmi negatív gondolat, csak az eufórikus öröm, egy csodálatos érzés volt, ahogyan ott pihegett a hasamon ez a kis illatos, magzatmázas csomag.
Ránéztem a férjemre, mind a ketten sírtunk az örömtől – én azt hiszem, hogy ilyen örömöt az ember csak szüléskor él át az életben – leírhatatlan.
Azóta már el se tudjuk képzelni, hogyan is élhettünk a pici nélkül, valahogy úgy érzem, hogy betöltött egy űrt, ami mindig is az ő helye volt, csak nem is tudtunk róla.
De a lényeg,hogy a kiscsajszik jól érezték magukat, nem?! 
. Ezek szerint az ügyintézést nem lehet olyan hamar elintézni, mint ahogy azt mi gondoltuk. Lehet, hogy a párom pár héttel a szülés után még szentségelni fog az iratok beszerzése miatt 
az a lényeg, hogy a fiúk nagyon nagyon szépen nőnek és annyira cukik... Bürokrácia 
... de azt meg vegkepp nem ertem hogy ha egy 38-as fej kis vagassal ugyan de kijott, akkor ket eve a 4cm-rel kisebb fejhez minek kellett vagni??? Itt minden mm szamit, de 4cm hmmmm
[/url]
