Nemrégiben feltette valaki a kérdést: mostanában senki sem szül a Szabolcs utcában? Jelentem, mi szültünk, méghozzá másodjára. Mégis, mintha egy másik kórházba kerültünk volna. Akit érdekel, még anno én nyitottam ezt a topicot, az elsõ hozzászólások közt megtalálható az akkori véleményem. Ez most gyökeresen megváltozott...gyökeresen, igen, talán nem túlzás ez a kifejezés. Persze sok minden múlt azon is, hogy némi gyakorlattal vágtunk bele a második szülésbe és kórházi tartózkodásba, de mégis!
A szülés maga is kicsit más volt. Mindenki kérdezi, ugye könnyebb a második? Hát nem! A második igenis nehezebb, de rövidebb. Nehezebb, mégpedig azért, mert az ember lánya mindenféle okosságokkal és rémsztorikkal felvértezve érkezik a szülõszobára. Sõt, nekem már hetekkel a szülés elõtt konkrét félelmeim voltak mindenféle köldökzsinór elõreeséstõl és egyéb szörnyûségektõl. Nem a fájdalomtól féltem (különben is EDA-val szültem most is), hanem a legkülönfélébb, de annál ritkább komplikációktól (Csákány doktor úr a megmondhatója J ).
Ezen felül féltem még a szülés utáni néhány naptól, héttõl. Megkockáztatom, hogy nekem rosszabb, nehezebb volt múltkor is és talán most is a szülés utáni gyermekágy. Amikor az ember bizonyos testtájai igen meggyötört állapotban vannak…szóval akkor nem vágyik másra, mint fájdalommentes ülésre, fekvésre, alvásra. Persze lehet fájdalomcsillapítót kérni, fel is ajánlották, de azért annyira nem fáj, inkább felettébb kellemetlen. És akkor arra vágyik még az ember, hogy hagyják békén, persze közben ugrálják körül. Sajnos a kórház nem a nyugalom szigete, de ez érthetõ is.
De menjük sorjában:
Nagyon féltem, hogy amikor majd beindul a szülésem, akkor nem lesz bent a választott orvosom. Minthogy vasárnap reggel döntöttünk úgy, hogy megnézetjük, vajon nem a magzatvíz szivárog-e szombat óta, nem sok esélyt láttam arra, hogy Gáti professzor urat ott találjuk. Nem is kérdezgettem, hogy bent van-e, hanem rögtön az osztályos nõvért keresetük. Õ továbbadott egy szülésznõnek, aki felvette az adataimat (egy részét), majd hívta az ügyeletes orvost. A kapuban lévõ tábláról leolvastam, kik az ügyeletesek, és az egyik név ismerõs volt az ultrahangról. Reménykedtem, õt érik utol, de nem így történt. Egy fiatal orvos érkezett, akit arcról ugyan ismertem az elõzõ kórházi benntartózkodásból, de mégis idegen volt számomra. Ezzel együtt semmi borzasztót nem találtam abban, hogy õ vizsgált meg. Az egyetlen furcsa az volt, hogy miután megvizsgált folytatta az adataim rögzítését, de arról egy szót sem szólt, hogy akkor most ez magzatvíz vagy sem. Úgy kellett kérdezgetnem, mégis mi a véleménye. Azt mondta, hogy nem tudja, menjek fel a szülõszobára, majd ott megvizsgál megint (???). Még annyit hozzátett, hogy meztelenül feküdjek fel majd az ágyra. Míg a vizsgálóból a liftig értem, gyorsan tájékoztattam a férjemet, hogy még semmi nem biztos, majd értesítik a szülõszobáról. Várjon itt a másodikon. Csak reménykedtem, hogy lesz valaki, aki tényleg elmondja majd neki, hogy mire készüljön.
Felértem a szülõszobára, ahol végül is kedvesen fogadtak, csak éppen nem mutatkozott be az, akit ott találtam. Fogalmam sem volt róla, hogy õ nõvér, szülésznõ, neki kell-e beszámolnom, hogy mit keresek itt a szülõszobán. Amúgy sem tudtam volna beszámolni, minthogy én sem tudtam, hogy tulajdonképpen miért is vagyok ott.
Annyit mondtam, hogy talán a magzatvíz szivárog, talán szülni jöttem, talán felér az az orvos aki megvizsgált és akkor talán kiderül valami. Azt még megkérdeztem, hogy levegyem-e a kórházi hálóinget, mert az orvos azt mondta, hogy meztelenül feküdjek fel az ágyra. Kiderült, hogy ez bugyi és betétmentességet jelent csupán. Megnyugodtam, hogy mégsem olyan megalázó a helyzet.
Az viszont nagyon kellemesen érintett, hogy ugyanarra az ágyra kerültem, mint két éve Kristóffal. Végre valami biztonságot adó érzés kerített hatalmába. Véglegesen akkor nyugodtam meg, amikor legnagyobb meglepetésemre Gáti prof. jelent meg az ajtóban. Kiderült, hogy éppen két kismamát engedett haza, ezért itt volt a kórházban!
Megvizsgált és megállapította, hogy ez minden kétséget kizáróan magzatvíz. Meg is repesztette a burkot (ez iszonyatosan fájt, pedig errõl még nem hallottam rémtörténeteket), de nem sikerült teljesen. Maradt egy kis buroksapka a baba feje elõtt. Ezt késõbbre hagyta, majd ha hat az EDA.
A CTG fájásokat jelzett, így kaptam oxytocint, és mivel nem ittam elõzõ este óta, így infúziót is. Ettõl kezdve persze már nem kelhettem fel, csak egy pisilésre az EDA elõtt. Ja, majd elfelejtettem, az elõkészítés minden gyönyörén átestem. Nem volt kellemes, de kibírható, nem is számítottam másra. A szülésznõ nagyon kíméletes és kedves volt közben.
Idõvel beindultak a fájások is, így kértem az EDA-t. A csövet már korábban bekötötték (sajnos nem tudom az aneszteziológus nevét, mert bár õ bemutatkozott, de külföldi lévén valami olyan furcsa neve volt, hogy nem tudtuk megjegyezni meg érteni sem igazán). Õ is nagyon kedves volt, végig mondta, hogy most mit csinál, mit érzek majd. Mindenkit csak biztatni tudok az EDA-ra, mert egyáltalán nem borzasztó (legfeljebb a tudat), hogy az ember hátába böknek. Viszont utána kimondhatatlanul jó, hogy már nem fáj semmi. Most nem zsibbadt el a lábam, így tudtam mozogni, csak éppen fájdalommentesen vajúdtam. (Elsõ szülésemnél kicsit mélyebbre mehetett a tû, mert ott bizony nem éreztem semmit).
Az oxytocint fél egykor kötötték be, és fél négykor már próbanyomást rendelt az orvosom. Igazán gyors szülés volt!
És most, hogy hagytak valamit éreznem a végén… leírhatatlan a Nagy Bluggy! Csak potyogtak a könnyeim, annyira mindent felülmúló érzés volt. Aztán közvetlenül a hasamra tette a szülésznõ a babát (köszönet érte, mert Kristófot csak bebugyolálva kaptam meg annak idején), és ott kapálózott, vernyákolt (lehet, hogy ez a szó stílustörés, de szerintem nincs jobb szó egy újszülött hangadására, ha mégoly gyönyörû is hallgatni) véresen, maszatosan a hasamon.
A férjem fotózott, de a köldökzsinórt nem akarta elvágni. Azt mondta, nem akarja õ elszakítani az anyjától a gyereket, és kilökni õt az életbe. Megtette hát a szülésznõ. Aztán jött a mosdás, méretvétel: 3995 g, 58 cm és 35 cm fejkörfogat.
Az orvosom és a szülésznõ gratuláltak, mi pedig határtalanul boldogok voltunk. Teljesen más érzés másodszorra is szülõvé válni. Én sokkal mélyebben éltem meg ezt a szülést, mint az elõzõt.
Míg összevarrtak (sajnos vágni kellett ismét), újabb fájdalomcsillapítót kaptam. Nem is éreztem semmit a varrásból. Utána viszont kétszer is rosszul lettem. Állítólag kicsit több fájdalomcsillapítót kaptam végül, mint amennyit a szervezetem üdvözítõnek talált volna. Sajnos emiatt csak másfél órával késõbb tudtam mellre tenni Bálintot, de emiatt legalább módja volt a férjemnek kettesben ölelkezni a kisfiával. Nekem ez a látvány megérte a két rosszullétet.
Szerencsére aznap csak egy másik baba született, csakúgy, mint Kristóf születésekor, most is elõttünk egy órával szült meg egy másik asszony. Ezúton is gratulálunk nekik, velük voltunk, rájuk gondoltunk, míg hallottuk a kis nyögéseket, majd a baba (Patrik) hangját, amikor felsírt.
A két órás pihenõ után levittek a gyermekágyas osztályra. És itt szeretném megköszönni egy kedves úr munkáját (sajnos csak a becenevét hallottuk, azt viszont sokszor, mert mindenhova õt hívták a szülõszobán: Tehát, kedves Golyó, nagyon köszönjük, hogy olyan természetességgel tudott segíteni a szülés körül. Nem éreztük kínosnak, hogy vér és könnyek között még egy ember dolgozik körülöttünk, pakol, kötözi ki a lábam, segíti alám a betétet. Majd szegény kénytelen volt megemelni a röpke 80 kilómat, de ezt is kedélyesen tudta tenni. Ezek után pedig minden nap benézett a szobába egy köszönés erejéig, és megkérdezte mindig, hogy hogy vagyunk. Sajnos elköszönni nem tudtunk tõle, mert nem találtuk).
Kétágyas szobába kerültem, ráadásul egyedül is voltam, ami az elsõ nap nagyon jól esett, mert nem kellett visszafognom magam, ha a fájdalomtól nyögni támadt kedvem. Másnaptól már volt szobatársam, de ez már akkor jól esett.
Az osztályos nõvéreket mintha kicserélték volna két év óta (talán részben így is történt), mert egyszerûen összehasonlíthatatlanul kedvesebb emberekkel találkoztam. Az elsõ este egy fiatal nõvér volt ügyeletben (bocsánat, de az õ nevét sem tudom), aki mindent megtett, hogy jobban érezzem magam. Elõször is elnézték, hogy a szûk család néhány percre bejött a szobába gratulálni, meglesni a babánkat. Aztán pedig mindenben segítettek. Azonnal kaptam új lepedõt, ahogy véres lett az elõzõ. Kedvesen ajánlkozott, hogy bátran szóljak, ha pisilnem kell. Bármikor jön. Szegényt valamikor egy óra körül riasztottam, mégis mosolyogva jött. Mikor megköszöntem, azt mondta: ez természetes! Ez a munkája. Nem gyõztem csodálkozni, hogy mi történt ebben a kórházban? Hát mégis vannak még hivatástudatból dolgozó nõvérek!
Másnap reggel is kaptam tiszta hálóinget, lepedõt, és ezen túl minden reggel és este megkérdezték, hogy tiszta-e a lepedõnk.
A gátkezelés sem maradt el, sõt, szintén reggel-este mindenkit hívtak.
A napok folyamán rá kellett jönnünk, az osztályos nõvéreknek lelke van, és õt Dobiásné Katinak hívják. Õ mindig jókedvûen köszöntött minket reggelente, megkérdezte, hogy hogy vagyunk, van-e valamire szükségünk. Kicsit a mamánkként viselkedett, ami nagyon jól esett abban a kiszolgáltatott helyzetben. Nagyon sokat jelentett, hogy amikor látta szememben az aggodalmat, a varratszedésre készülõdve, akkor biztatott, majd végig fogta a kezem. Azt hiszem, ezt nem sokan tették volna meg.(Mi voltunk az õ Babái, amiért hálásan gondolok rá, és üzenem neki, hogy nagyon köszönöm, köszönjük amit a "betegekért" tesz. Kívánom, hogy még sokáig bírja ilyen lelkesedéssel! Ja, és várjon minket vissza, ha megyünk harmadszor is oda szülni
).
Amúgy a kórházi délelõttök iszonyúan zsúfoltan teltek, mintha valami információs pultnál ültünk volna. Fél hatkor nyílt az ajtó elõször, ekkor hozta Kati nõvér a lázmérõt. Úgy fél óra múlva begyûjtötte a lázmérõket. Fél hétkor hozták a babákat. Hétkor jött az elsõ vizit, majd ezt követte a reggeli. Kilenckor érkezett a nagyvizit (a rádiótelefonokat mindig engedelmesen kikapcsoltuk
). Utána hamarosan jött a gyerekorvos is vizitelni, majd a védõnõ és az elsõ két napban az anyakönyvvezetõ. Egyik nap vért vettek, másik nap vérnyomást mértek. Volt program bõven. Pihenésre csak délután számíthattunk, mert mire minden vizit lement, addigra dél lett, jött az ebéd, meg az ebédidõs látogatók. Ez nem igazi látogatási idõ, csak azt hiszem, mindenki tudja a kórházban, hogy a roborálónak nevezett kórházi koszttól bizony nem igen indul be az anyukák teje.
Délután aztán tényleg lehetett pihenni is, bár ugye azt tudni kell, hogy napjában 3-4 zuhanyzást is illik (meg jól is esik) beiktatni a programba. És minthogy ez nem egy rövid mûvelet, hiszen járni is alig tud az ember, nemhogy féllábon egyensúlyozni a zuhanyzóban, míg megérkezik a melegvíz. Hát, igen a zuhanyzók és vécék állapota nem sokat változott. Azért legalább kosz nincs! Sajnos a vakolat mállik, az ágytálmosó büdös, és az egész zuhanyzó akkora, hogy csak egy kisszék fér el benne, amire nem igen van gusztusa az embernek a ruháit letenni (meg minden egyéb cuccát), de nincs más. Jó lenne, valamilyen fogast szerelni az ajtóra vagy a falra, hogy legalább egy zacskóban fel lehessen akasztani a hálóinget, a melltartót, a tiszta betétet, a piperetáskát és a törülközõt. Én például eleve két törülközõt használtam, egyet általános törölközésre, a másikat kimondottan az intim területekre. Hát ezt igen nehéz szívvel tettem arra a kétes kinézetû székecskére. Nem annyira volt higiénikus!
Viszont a szobában a mosdónál volt kézfertõtlenítõ folyadék. Ez igazán jó dolog!
A szobában volt továbbá kiskád is, amiben elvileg lehetne fürdetni a babákat, sõt még a kád fölött hõsugárzó is volt, mégsem használható. Állítólag nem adottak a feltételek. Nem tudom, hogy még milyen feltételeknek kéne adottnak lenniük, mert erre a csecsemõsnõvér sem tudott választ adni. Neki is csak ezt mondták. Viszont azt elmondta, hogy ha kérjük, akkor meg lehet nézni egy fürdetést a csecsemõosztályon, csak egyeztetni kell a nõvérekkel.
Az egyik reggel bejött egy nõvér hozzánk, és megkérdezte, hogy mi a véleményünk róluk. Mármint a csecsemõsökrõl. Szegénynek a nyakába zúdítottuk minden véleményünket, pedig nem igazán õt illette volna. Mert ami nem változott két év óta, az a csecsemõosztály. Bár állítólag sok mindenre nyílna lehetõség, ha a mamák érdeklõdnének pl. fürdetés. Csakhát kérdem én, honnét vegye a bátorságot egy elõször szült anyuka, hogy ilyesmivel zaklassa az amúgy sem mosolygós, nem kedves csecsemõsöket. A csecsemõosztály szentéjének ajtaja gyakran zárva van, azon belépni tilos. A küszöbrõl kiabálva lehet némelyik nõvérrel csak társalogni. Volt olyan, hogy kopogtam, nem jött válasz, de mivel hallottam, hogy bent vannak, hát idõvel benyitottam. Úgy lekapott a tíz körmömrõl a nõvér, hogy csak azért nem szóltam vissza, mert épp igen jó kedvem volt. "Mamácska, kopogjon legalább vagy valami! Éppen öltöztem!". Ami azt illeti kopogtam, és valóban, mikor benyitottam, láttam hátulról a melltartójának a pántját. Bocs, de kissé röhejes, hogy azon az osztályon, ahol a nõk gyakran kiterítve fekszenek, majdnem mindenüket láthatja bárki, szóval ott nem hiszem, hogy problémázni kellene ilyesmin.
De folytatva, a csecsemõosztályra nem lehet belépni, mindig rohannak a nõvérek odabent (ez nem az õ hibájuk, nyilván kevesen vannak sok babára), egyszerûen nincs lehetõség nyugodtan kérdezni, illetve fel sem merül bennünk, hogy kérdezni is lehetne. Meg egy elõször szülõ nõ még odáig sem jut el, hogy mit is kéne kérdezni, annyira bizonytalan magában, meg abban, hogy mit illenék már tudnia, mi az amivel leégeti magát, hogy még ezt sem tudja.
Megint csak a fixa ideámat fogom elõvenni: mi lenne, ha kiadna a kórház egy brossúrát (állítólag van valami hasonló), amiben mindenrõl tájékoztatnának elõre. Mondjuk ezt be lehetne szerezni például az ultrahangon vagy a CTG-n, hiszen ott minden kismama megfordul néhányszor még szülés elõtt. Abban benne lehetne a látogatási idõtõl kezdve a napirenden át, hogy mit kell ebbe a kórházba hozni, mit ad a kórház, egészen addig, hogy milyen lehetõségek vannak a babaápolás megtanulására (fürdetés megnézése, mellszívó kölcsönkérése, saját mellszívó sterilizálásának kérése stb.). Meglepõ dolgok bírnak kiderülni, például a szobatársam teljesen meg volt rökönyödve, hogy poharat és evõeszközt neki kell hozni, viszont kellemes meglepetésként érte, hogy pelenkát és gyerekruhát a kórház ad. Mert ez minden kórházban másként van.
Visszatérve a kórházban töltött idõre: nagyon sokat számított, hogy már nem elõször voltam ott, valamint az, hogy elég sok orvost "megismertem" az elõzõ szülésemnek, a mostani terhesgondozásomnak és az internetnek köszönhetõen. Igazán jó volt a reggeli vizitek alkalmával ismerõs arcokkal találkozni. Jól esett, mikor gratuláltak a babához (bár ezt mindenkinek mondták, de nekem többletjelentése is volt).
Szóval köszönet az ultrahangosoknak, a CTG-s nõvérnek, Hajdú doktornõnek, Csákány doktor úrnak, Kiss Szilvia szülésznõnek, az aneszteziológus doktornõnek, "Golyónak", Kati nõvérnek, Györ(n)gyi nõvérnek és persze orvosomnak, Gáti professzor úrnak, hogy felejthetetlenül szép élménnyé tették a terhességemet, a szülést és a kórházi tartózkodást!
Ui. remélem, nem hagytam ki semmit az élménybeszámolóból, ha mégis, akkor majd késõbb hozzátoldom. Amúgy is elég hosszúra sikeredett J Bocsánat, hogy ilyen sokáig váratott magára ez az írás, de még mindig kicsit nehezen ülök, meg hát két gyerek az nem piskóta
Már tudom is, mit fogok még legközelebb leírni: a "csecsemõk és a tea".
