Ha egy kiskölyök nem mosolygós, érdemes megnézni a szülei arcát

Úgy tûnik, a kategorikus kijelentések mögött a legkevésbé sincsenek receptek; sokkal inkább egy hosszú önismereti útra való invitálás…

Nagyon fontos, hogy a felvetések és a kérdések is legyenek egyénre szabottak. Tudom, hogy az olvasó azt hiszi, a könyvben elolvassa a receptet, és onnantól kezdve az élete meg fog változni. Belõlem nem lehet kierõszakolni recepteket. Akármennyire is szeretnék. Bár tulajdonképpen már elmondtam: a szülõ hagyja, hogy a félelmei legyõzzék õt. Ebben benne van a válasz és az elsõ lépés. Az elsõ lépés annak kimondása, hogy ki az erõsebb: a félelmeim vagy én.

A hitelességhez hozzátartozik az is, hogy emberbõl vagyunk. Amit a gyerek is észrevesz, felfog, még ha mi ezt nem is mutatjuk meg tudatosan. Ez nem okoz a gyereknek problémát?

Nem okoz problémát, mert sokkal hitelesebb a szülõ részérõl az a válasz, hogy nem tudom. Persze, nem az unalomból odalökött nem tudom. Ahogy az sem jó megoldás, amikor elkezdek magyarázni valamit, miközben fogalmam sincs a dologról. Sokszor végignéztem, hogy a szülõ elkezd magyarázni, én meg már az elsõ mondat után tudom, hogy fogalma sincs a dologról, de azért magyarázza. Majd kezd egyre inkább elbizonytalanodni, és egy idõ után, mikor már elfelejtette, mit mondott az elején, jön a váratlan, végsõ szlogen a gyereknek: „érted, mirõl beszélek már? Érted már?” „Igen, apa, igen.” „Jól van” - és büszke magára, hogy elmagyarázta a semmit. Miközben maga sem tudja, mit mondott. A gyerek meg ott áll, és nem tudja eldönteni, hogy akkor most kapott-e választ, vagy nem? Ez az a pillanat, mikor már reccsen valami. Például, amikor egy gyerek megkérdezi az anyjától, hogy ti szerelmesek vagytok egymásba apával? A szülõ részérõl pedig van egy másodpercnyi megingás. A gyerek persze még nem tudja, hogy abban a pillanatban hazugságot fog hallani, de érzi.

A legtöbb családban nem megengedett, hogy a szülõk közötti konfliktusokba a gyerek bevonódjon, ezt inkább a szülõk egymás között intézik el.

A gyerek be lesz vonva, ha akarják, ha nem. Olyan ez, mint azt követelni a munkahelyen, hogy az otthoni problémákat hagyják bent az öltözõszekrényben. Óriási nagy hazugság. Erre az ember képtelen. A serdülõ is. De a merevsége, a makacssága és a mindenhatóságába vetett hite sokszor megakadályozza abban, hogy segítséget kérjen. Inkább az a jellemzõ, hogy a környezetében használt, elérhetõ tüneti konfliktus-, tüneti feszültség-levezetõ eszközt kezdi használni. Drogot, alkoholt, bármit. Sok esetben az, amit gyereknevelésnek hívnak, valójában inkább egy katasztrófa. Katasztrofális következményekkel.

Erre mondta azt Ön a könyvében, hogy jogosítvány kellene a szülõséghez.

Adott egy 23-24 éves lány, aki elvégzett egy fõiskolát, majd összejött egy pasival. Azt hiszik, boldogok, miközben mindketten azt akarják látni a másikban, amivel a másik nem rendelkezik. Játszmáznak, háborúznak, kisajátítanak. Úgy gondolják, ha megvan a diploma, amivel racionálisan meg tudják valósítani önmagukat, tudnak érvényesülni, akkor már alkalmasak szülõnek. Hányan szülnek így? Rengetegen. Nem véletlenül vagyunk általános szempontból ilyen katasztrofális állapotban.

Ezt a páncélt igyekszik áttörni az Önre jellemzõ a brutális õszinteség…

Nincs olyan, hogy brutális õszinteség. Az ember adott helyzetben vagy õszinte, vagy hazudik. Most viszont olyan világot élünk, amikor az õszinteség szó már hozzácsapódik a brutálishoz. Nem lehet az õszinteség önmagában egy tiszta fogalom?

Tehát ez a brutális metakommunikáció csak egy eszköz. Az õszinteség eszköze.

Ha én nem érzem a játszmák meglétét, hanem õszinte egymásra figyelés zajlik, akkor minderre nincs szükség. De ha valaki láthatóan különbözõ álarcokkal, pajzsokkal jön hozzám, és erõsnek mutatja magát, a kommunikáció során azt figyelem, hogy mikor, hol jelenik meg az ellentmondás, és biztos, hogy elõ is bukkan az ötödik percben.

Ha valaki olyan megosztó személyiség, mint Ön, annak azzal is számolnia kell, hogy vannak emberek, akik ha meglátják Csernust, kikapcsolják a tévét, vagy becsukják a könyvet. Mi lenne az a fontos üzenet, ami jó lenne, ha hozzájuk is eljutna?

Nem Csernusnak zárják be a könyvet, nem Csernusnak zárják el a tévét. Ránéznek Csernusra, és eszükbe jut, hogy mennyire gyávák élni. Akik becsukják a könyvet, azokban öntudatlanul is egy csomó értelmetlen feszültség keletkezik, amikor rám néznek, mert valaki bírálta õket. Valójában csak önmaguk félelmeivel konfrontálódnak ebben a helyzetben. De azt mondom: rendben, légy gyáva élni. Mondhatnám, hogy ne légy gyáva, de ez megint csak egy felszólítás, ugyanaz, mint amikor megmondod a gyereknek, mit hogyan kell csinálni. Az nem választás, és így nem is szabadság. Lehetsz gyáva, vagy lehetsz nem az - ez a szabadság.

1. - 2. - 3.

 

 
Ki nevel a végén? a Könyvajánlóban