Ha egy kiskölyök nem mosolygós, érdemes megnézni a szülei arcát

Rugalmasság, tapintat, együttmûködés: ezek is olyan fogalmak, amelyek szerintünk nélkülözhetetlenek egy gyerek nevelése során. Hogy viszonyul egymáshoz a rugalmasság és a következetesség, az õszinteség és a tapintat?

Ezt a pár fogalmat össze lehet fûzni: például rugalmas következetesség. Lehet mereven is következetesnek lenni. Tudja, egy könyvben az ember csak megpróbál felvillantani valamit, hiszen az egyértelmû, hogy leírni mindent nincs is értelme. Amíg valakinek írásban megmagyarázom, mit jelent a rugalmas következetesség…. Nem lehet egy könyvben megmondani, hogy így kéne élni, ez nem mûködik. Az én munkám is valójában ajánlatok felvetése. Hogy aztán a másik ember csinálja, vagy nem csinálja, az meg rátartozik. De jó esetben arra is rádöbben az illetõ közben, hogy nagyon sok egyéb út, lépcsõfok nyílik meg elõtte.

Ha valaki szívesen megtenné az elsõ lépést, de nem tudja, hogy merrefelé induljon el, mit tegyen? Mondjuk, ott a gyerek, akire nem tud hatni.

Ilyenkor a legtöbb szülõ elcipeli a gyereket a pszichológushoz vagy a pszichiáterhez, hogy segítsenek rajtuk. Aztán akihez elcipelik, általában van annyira reális, hogy tisztán látja, a gyerek valójában csak a zûrzavar következménye, nem az oka. Csak tünet.
Nagyon sokáig azt hittem, hogy a szülõnél jól vannak lefektetve a dolgok, helyén van a szülõi felelõsség, megvan az óvó-védõ kör. Sokáig úgy dolgoztam, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy a körben szereplõ kölyök – most teljesen mindegy, hogy mi baj volt vele: magatartászavar, alkohol, drogok, gyógyszerek, vagy nem tanult, nem tisztelte a szüleit,–, szóval, a kölyök egy idõ után elkezdett mosolyogva, engem kinevetve a körbõl kioldalogni.
Nem értettem a dolgot, hogy történhet ilyen? Aztán valahogy ráéreztem arra, hogy jól mûködni, a másik embert tiszteletben tartva jól dolgozni, akármilyen helyzetben, úgy lehet, ha elmondom, hogy két út van: a békés és a háborús. Késõbb már az elején mindig elmondtam, hogy én mind a kettõre képes vagyok. És akkor a gyerekek azt mondták, oké, legyen béke. Ám egy idõ után észrevettem azt, hogy béke abszolút nincs, hanem a kölyök háborúskodik, játszmázik, és tudja is, hogy mit csinál.
Ilyenkor még leültem vele újra, és elmondtam, hogy fiatalúr vagy kisasszony, gondolja át, én képes vagyok mind a kettõre, megállapodtunk, hogy nyugi van, béke van, és ön állítólag változtatni szeretne. „Igen-igen, bocsánat, ezer bocsánat, soha többé.” De eltelt egy kis idõ, és újra ugyanaz a helyzet állt elõ. Ilyenkor mindig átgondoltam, hogy figyelmeztettem-e a másik embert békében, hogy én mindkét útra képes vagyok, és ha igen, ráadásul nem beszéltem kínaiul, hanem magyarul, akkor egyszerûen elõhúztam a háborús eszközeimet és betartottam, amit kimondtam. Ez rugalmas következetesség volt, nem merev, hiszen nem elsõ alkalommal alkalmaztam, és figyeltem rá, hogy a másik megértse. Mert mindenkinek más a felfogó képessége és a gyorsasága. Amikor elõvettem a háborús eszközöket, és megléptem azt, amit ígértem, számomra nagyon fontos információ derült ki. A kölykök azt mondták: „Tudja, doktor úr, igaza volt, amikor … Én nem hittem el, hogy maga be fogja tartani, amit mondott. Én ugyanezt csinálnám saját magammal, ha én lettem volna az Ön helyében, csak tudja, a szüleim indulatból ordibálnak, kiabálnak, fenyegetõznek, zsarolnak, sírnak, de ezek után soha nem történik semmi. És azt hittem, hogy a doktor úr is ugyanezt fogja tenni.”
Így derült ki, hogy amit a szülõk stabilnak mondanak, az egy csomó hazugság és kiskapuk variálása.
Például az anya megengedi, az apa nem engedi meg. Az anya összeszövetkezik a gyerekkel: „csak jaj, ne mondd meg az apádnak”. Rögtön megteremtõdik a játszma, ott van a kiskapu, a gyerek pedig kénye-kedve szerint ezt ki fogja használni.
Akkor hasított belém, hogy valójában a gyerekkel nem is kell foglalkoznom, mert nincs értelme. Kényszerbõl jött el hozzám, ezért a gyereket megkértem, hogy álljon fel és sétáljon, amerre lát. Aztán megpróbáltam megmagyarázni a szülõnek, hogy amíg ezeket a kiskapukat nyitva hagyja, teljesen fölösleges bármibe belekezdeni. A pokol csak fokozódni fog, ahogy a gyerek viselkedése is, és a szülõ nem fog semmit sem elérni.

Eddig arról beszéltünk, hogy a gyereket tulajdonképpen a szülõk rontják el a bizonytalansággal és hiteltelenséggel. De hol van az a pont, amikor én, mint gyerek, átveszem a felelõsséget a saját életem fölött?

Nem lehet azt mondani, hogy a gyerek felelõssége 18 éves kortól kezdõdik. Az már kiskortól kezdve jelen van, onnantól kezdve, hogy megérti: közösségben él és a közösségben mindenkinek megvan a megfelelõ feladata és pozíciója. Persze az összképet nézve a gyerek felelõssége kezdetben mondjuk 1 százalék.

Hogyan adható át egyre nagyobb felelõsség a gyereknek?

Ennek van egy természetes útja. De akkor nem fog sikerülni, ha a szülõ hagyja, hogy a félelmei erõsebbek legyenek nála. Ebben az esetben soha nem fog sikerülni átadni a gyereknek sem egy, sem száz százalékot.

Mitõl félhet annyira a szülõ?

Bármitõl. Boldog leszek-e? Jól fogom-e nevelni a gyerekemet? Jó anya leszek-e? Nem fog megcsalni a férjem? Mit csináljak azzal, hogy az anyám abszolút nem tisztel, hanem még mindig csicskáztat? Miért nem teszem meg azt, amit tudok, de mégsem teszem, miközben hitegetem magam, hogy én nem tudom?

A „nem tudom” és a „nem merem” között azért van különbség.

Az, hogy „nem tudom”, hazugság, valójában csak kifogás. Így mentesülök a felelõsségem alól. De valójában hazudok magamnak. Ha ezek a folyamatok ott vannak az emberben, az mindig egyre masszívabb görcsöket okoz, ezt pedig a gyerek meg fogja érezni. És abban a pillanatban, bár a szülõ még nem tudja, de már hiteltelenné vált. A gyerek érzi a szülõben rejlõ félelmet, a félelem okozta feszültséget, éppen ezért érzi, hogy a szülõ csak játssza az erõset. De valójában nincs mögötte erõ. Ezért a gyerek gõzerõvel, önmaga biztonságának a megteremtõdése érdekében elkezdi kihasználni és manipulálni a szülõt.

1. - 2. - 3.

 

 
Ki nevel a végén? a Könyvajánlóban