Helló, meló! – Milyen a munkás élet?

Nagy izgalommal vártam az első munkanapomat. Előre kikísérleteztem, stopperrel mértem, hogy az autóval melyik gyermekemet hány perc alatt hova viszem, dobom, búcsúztatom, öltöztetem, és mikor tudok felpattanni a tömegközlekedésre.

Természetesen - mikor máskor – útfelújítás van, ezért egyirányúsítva minden. Így minden egyes gyermek után tiszteletkört kell tennem a környéken, hogy a következő porontyot is a megfelelő intézményben tudhassam. Na de nem ezek a feladatok, hiszen ez szervezés, szokás, és az óra állandó figyelésével megoldható.

Hatalmas célkitűzéseim között inkább az szerepelt, hogy ezt a reggeli kört – kezdve az otthoni ébresztéstől egészen a munkahelyemre érkezésig, úgy tudjam megtenni, hogy nem izzadom magam büdösre. És, láss csodát, sikerült! Igaz, hogy így kockára fagyok reggelente, de úgy ítéltem meg, hogy az orrfolyás – természetesen, kezelve – nem olyan gáz, mint egész nap a székembe süppedve, szoros hónaljjal (hogy ne tudjon még több szag kiszivárogni) bűzölögni.

A másik fontos esemény a smink és öltözék csatasorba állítása: úgy tudjak harcolni gyerekekkel, hogy ne essék kár egyikben sem. Tehát fehér nadrág és ilyesmik kizárva, és a rúzs is csak akkor kerülhet a számra, ha már a puszikon túl vagyunk. Így is lett, rúzs és fehér nadrág nélkül indultam minden reggel, majd a hévhez közeledve az autóban felkentem magamra az áhított színes zsiradékot. Azért átöltözni még nem öltöztem, de a cipőcserét már fontolgatom. Persze, ha lenne cipőm, de mivel még nem kaptam fizetést, nem volt lehetőségem ilyen irányú fejlesztésekre.

A csemeték alapvetően jól bírják, bár természetesen az első hét végére megbetegedtek, így a férjem maradt velük otthon, meg két nagymamát is leszerveztem. No, nem baj, nem adjuk fel. Egyébként érdekes, hogy nem is azt érzem, hogy a gyerekeket alig látom, mert hiszen hazaérek addigra, mire ők is, hanem a férjemmel nem tudok beszélni egy szót sem. Valahogy majd ezt is megoldjuk.

A munkahelyemen tulajdonképpen meg már megy minden magától. Legnagyobb meglepetésemre külföldiül sem felejtettem el, sokkal simábban megy, mint gondoltam. Főnököm nagyon rendes és úgy állította össze a feladataimat, hogy hetente egyszer-kétszer itthonról is tudok dolgozni. Kicsit persze elveszettnek érzem még magam, és néha el is keseredek, és amikor megláttam az egyik kolléganőmet nagy pocakkal, akkor rögtön azt éreztem, hogy én is inkább, mégis inkább…

Na de visszarángatom magam: nem, ezt én akartam, ez az én döntésem, nem menekülhetek vissza a munka elől a babázásba. Előbb-utóbb ismét szembe kellene néznem a munkaerőpiaccal, és a mostani tapasztalatok után, bár jól alakult, de ki tudja, hogy lenne-e még egyszer ekkora szerencsém.

Flóra
a dolgozó háromgyerekes anyuka

Flóra , 2014. szeptember 23.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?