Sziasztok!
Az idén váratlanul estem be az Istvánba, mert a terhességem 11. hetében elkezdtem vérezni, a választott orvosom pedig egy másik városban, innen messze volt. Egy orvos ismerősöm az Istvánból, szólt gyorsan telefonon a dr. Horváth Attilának, hogy menne hozzá egy nagyon kedves ismerőse stb. stb.
Nos, a vizsgálat:
Megvizsgált, és amikor végzett, közölte velem, hogy "le lehet mászni!" mindeközben a műszer még a lábam közé volt fordítva. Föltápászkodtam, elfordítottam, lemásztam. "Hát asszonyom, maga vérzik". Igen, ezt eddig is tudtam, de inkább nem szóltam. Ultrahang: hüvelyi úton történt, és annyira de annyira durván csinálta, hogy iszonyúan fájt, pedig a vérzés ellenére egyáltalán nem görcsöltem. A monitoron még ott volt az előttem kijövő kismamának a nemsokára kibújni készülő babájának képe
Megvizsgált, a diagnózis: "hát asszonyom, ennek már nem ver a szíve, vérzik is maga eléggé!" Mindezt olyan lekezelő és undok hangnemben tette, hogy legszívesebben kirúgtam volna alóla a széket, pedig nem vagyok egy agresszív, ideges típus. Empatikus volt a pasas.
Vissza a vizsgálóba. Kérdeztem tőle, hogy akkor most mit csináljak. Erre azt felelte: "Felőlem elindulhat a 150 km-re levő orvosához, és félúton elvérezhet, nem érdekel. De itt is maradhat, és befejezzük a terhességet. Ahogy akarja." Szerencsére lehívta az egyik kollegáját, dr. Bikkál Attilát, aki egyből a kezébe vette a dolgokat, és befektetett. Azt mondta, hogy ne sírjak, lesz még egy rakás gyerekem, ez sajnos így alakult. Õ nagyon aranyos volt
Az osztályon....
Kitöltettek velem a nővérkék egy csomó papírt, hogy miért nem vállalják a felelősséget stb. Köztük volt egy olyan is, amiben ez állt: "ön azért jelentkezett intézményünkben terhességmegszakításra, mert családi körülményei miatt nem tudja vállalni ezt a gyereket" Közöltem velük, hogy ezt én nem írom alá, mert én AKAROM a gyereket, erre az volt a válasz, hogy enélkül nem végzik el a műtétet. Mit tehettem, aláírtam. Az egyetlen normális fej az öreg betegtologató bácsi volt, és az anesztesek
))
Mindez este történt, tehát az éjszakát is bent kellett töltenem. A nővér az éjjel többször is bejött a kórterembe egy nagyműtétest ellenőrizgetni, és látta, hogy nem bírok aludni. Egész éjjel sírtam, éhes voltam, szomjas, és pisilni kellett. De nem kelhettem föl, nem ihattam, ágytálat sem kaptam. Egyszer szólt hozzám, és azt mondta: "mi van, bőgött?!"
Szerinted kisanyám?!?!? Empátia szintén felsőfokon
Reggel elengedett az orvos, azt mondta, vetessem ki az infúziós csövet a kezemből és mehetek. Persze a csőnek a műtét után semmi feladata nem volt, mert folyadékpótlást sem kaptam. Akkorra már jól ki voltam száradva, megkértem a párom, szóljon a nővérnek, hogy jöjjön kivenni a csövet. Erre a csaj visszaüzent, hogy menjek ki én. Fogtam magam, és a fenekemnél véres hálóingben a férfi látogatók orra előtt végigslattyogtam a folyosón a nővérpulthoz. Ott kirángatta (nem túlzok!!!) a csövet a nővér, és kész. Mehettem haza. A pisilést is inkább még hazáig tartogattam (végülis akkor már vagy tizenakárhány órája nem voltam), mert amikor bementem a folyosón található wc-be, a következő fogadott: a wc ajtót nem lehetett még kilinccsel se becsukni, tele volt a kagyló mindennel, amit el lehet képzelni, és a kézmosófülkéhez, ahol a csap van, nem lehetett odaférni, mert a kakis és pisis ágytálakkal teli állvány oda volt betolva.
Röviden ennyi a történetem.
Azóta is Dr. Bikkál Attilához járok, nagyon kedves ember. Esetleg ha vki tud róla vmit, hogy milyen a szülés alatt, hogy viselkedik
megköszönném.
Sziasztok!