Kiemelt témák

http://kokeny.tripod.com/mazsola.htm#eheto
Bálint Ágnes: MAZSOLA

Az ehető ház

A Futrinka utca végén, szinte már a mezőn, ócska, molyette kalap hevert. Ez alatt a kalap alatt tanyázott Manófalvi Manó, a madárijesztők barátja.

Régebben a kalap is egy madárijesztő fején díszelgett, de amióta Manófalvi Manó megörökölte, és házszámtáblát szerelt rá, ház lett belőle.
Sajnos, október végén, egy este a szél elfújta a kalapot házszámtáblástól, és Manófalvi Manó födél nélkül maradt.
Más lakás után kellett néznie.
Szerencsére talált a mezőn egy jókora sütőtököt, aminek a cinkék már kivájták a belét.
- Ez megteszi! - vélekedett a manó. - Korántsem lesz olyan meleg, mint a kalap, de legalább nem fújhatja el egykönnyen a szél.
Fakéregből ajtót, ablakot mesterkedett a tökre, ablaküveg is került egy törött palack cserepeiből. Tűzhelyet agyagból tapasztott, s egy rozsdás cső lett a kémény.

Az agyagból tapasztott tűzhely - ha jól megtömték kukoricacsutkával - csak úgy ontotta a meleget.>
"Már nem is bánom, hogy a kalap elröpült a fejem fölül - gondolta Manófalvi Manó a tűz mellett üldögélve. - Ez a tökház jóval melegebb lakásnak ígérkezik."
Egy baj volt csupán: a tökházat mindenki meg akarta enni, aki csak arra járt vagy repült. Manófalvi Manónak unos-untalan fel kellett tápászkodnia a jó meleg kuckóból, hogy a varjakat, pockokat, nyulakat elriogassa.

- Nem látjátok, hogy ebben a tökben laknak? - kiabálta mérgesen, lúdtollseprűjével hadonászva. - Ez nem megennivaló!
Lámpagyújtás után nemigen háborgatták, mert a tökházikó ablaka messzire világított, s még a legvaksibb vén varjúnak is feltűnt, hogy amiben lámpa ég, az nem ehető. Manófalvi Manó ilyenkor nyugodtan nekiülhetett újságot olvasni.
Egy este épp a híreknél tartott ("...leugrott a mozgó kerékpárosról, és megütötte magát Bolha Barnabás szalmafalvi lakos..."), amikor kintről csámcsogást hallott.
Ugyan ki csámcsoghat odakint? Manófalvi Manó el sem tudta képzelni. Mikor azonban a tökházikó falán lyuk keletkezett, s a csámcsogást már úgyszólván a szobában lehetett hallani, Manófalvi Manó rádöbbent, hogy valaki - lámpavilág ide, lámpavilág oda - megint belerágott a tökbe. Felkapta a seprűt, és kirohant.

Egy induri-pinduri malac rágta a házat. Manófalvi Manó még soha életében nem látott ilyen hitvány kis malacot. Nem is teketóriázott vele sokat: egyszerűen odébb söpörte.
A kismalac gurult, és torkaszakadtából visított:
- Ui, ui, ui!
- Majd adok én neked másnak a házát bekebelezni! - fenyegette Manófalvi Manó a seprűjével.
A malacka bánatosan nyöszörgött:
- Éhes vagyok! Már órák óta nem ettem!
- Akkor sem kell fölfalni a házamat! Különben is adhatok neked kukoricalepényt. Tessék, kerülj beljebb!
Kukoricalapény! Édes, drága kukoricalepény...
Fél perc múlva csámcsogástól visszhangzott az egész tökház.
- Ez aztán ízlik nekem! - mondta a kismalac két harapás között.
- Ne beszélj teli szájjal! - figyelmeztette a manó. - És főleg ne csámcsogj! Evés közben szíveskedjél csukva tartani a szádat!
A kismalac szelíd mosollyal nézett rá:
- Hiszen úgy nem lehet enni!
- Dehogynem! - biztatta a manó. - Próbáld csak meg!
Rövid kísérletezés után a kismalac megállapította, hogy csakugyan lehet csukott szájjal enni. Mire ezt jól begyakorolta, elfogyott az egész tál délről maradt kukoricalepény.
- Úgy jóllaktam, mint a duda! - dőlt hátra a kismalac szuszogva. - Még el is álmosodtam.
Manófalvi Manó megsimogatta a feje búbját.
- Aztán ha hazamégy, otthon is jusson eszedbe, hogy szépen kell enni!
Erre a kismalac váratlanul sírva fakadt:
- Ui, ui, ui!
- Szent Szilvamag! - kiáltott Manófalvi Manó. - Most meg ki bántott?
- Senki! - szipákolt a kismalac. - Csak eszembe jutott, hogy nekem nincs is hova hazamennem...
- Ejha! Hát nincs otthonod?
- Ni... nincs... Elkergetett a gazda, mert azt mondta, olyan kicsi vagyok, mint egy szem mazsola. És belőlem úgysem lesz soha tisztességes disznó!
A derék manó szíve megesett a kismalacon. Azt mondta hát neki:
- Tudod mit, te Mazsola? Maradj itt nálam! Úgyis mindig egyedül vagyok, s hacsak nem fúj erre a szél egy-egy újságlapot, bizony sokat unatkozom magamban.
A kismalac hirtelen szólni sem tudott örömében. Orrocskáját beletörölte Manófalvi Manó nadrágszárába, és összevissza röfögött:
- Manócska, kedves Manócska, de jó, hogy itt maradhatok! Hova is mentem volna, mivé is lettem volna?
A nagy örvendezés után közös erővel betapasztották a lyukat, amit Mazsola rágott a tökhéjon. Igaz, Mazsola inkább csak nézte, hogyan dolgozik Manócska. Nagyon álmos volt már.
El is aludt a kályhalyukban.

Valaki fürdene

Mazsola ítéletnapig is eltanyázott volna a kályhalyukban, mert ott mindig volt egy kis meleg hamu, Manócska azonban nem tartotta ezt megfelelő hálóhelynek. Ő maga jól megtömött, dundi szalmazsákon aludt, amit nappalra saját gyártmányú kecskeszőr takaróval borított le.
- Neked is lesz jó kis ágyad, ne félj! - mondta Mazsolának. - Ha eláll az eső, hozunk szalmát a kazlakból.
Úgy is történt. A nagy petrence szalmából puha ágyacska lett Mazsolának. Mazsola mindjárt bele akart hemperedni úgy, ahogy volt, sáros csülköcskével, hamus orrocskával.
- Ohó, nem addig ám! - szólt rá Manócska. - Előbb megfürdetlek!
Mazsola megijedt:
- Nem szoktam én fürdeni!
Manócska vállat vonva mondta:
- Márpedig nekem nem kell piszkos malac!
Mazsola eltűnt a kályhalyukban. Egyetlen porcikája sem kívánta a vizet. Rég elmúlt a nyár, amikor jólesett útszéli tócsákban hempergőzni! Pedig Manócska már jelentette:
- Lehet fürdeni!

- Nem fürdöm! - röfögött Mazsola. - Inkább elmegyek, és keresek magamnak egy disznóólat, ahol nem kell fürdeni, hanem csak belefúrom magamat a szalmába, és kész!
- Jó, jó, menj! - hagyta rá Manócska.
Mazsola nem akart hinni a fülének. Egy darabig várt, hátha tartóztatják. Azután mikor belátta, hogy erre hiába vár, kisomfordált az ajtón.
Odakint hideg volt és szuroksötét. Amerre csak a szem ellátott, sehol egy icurka-picurka fény.
Bezzeg a tökházban szép világos volt! Az ablakon át látni lehetett, ahogy Manócska árnyéka ide-oda libben a falon.
Mazsola felágaskodott, és orrát az ablaküveghez nyomta. Szerette volna, ha így látják őt, amint a kinti hidegből vágyakozva les be a meleg szobába. Manócska azonban a tüzet piszkálta, és még véletlenül sem fordult volna az ablak felé.
Akkor Mazsola köhögött. Nem volt ez igazi köhögés, csak műköhögés, hogy Manócska megijedjen, és azt gondolja magában: "Még utóbb megfázik ez a szerencsétlen kismalac, és tüdőgyulladást kap itt nekem!"
Sajnos, nem lehetett tudni, hogy Manócska mit gondol magában, mit nem; az azonban kihallatszott, hogy vígan fütyörész.
Mazsola hangulata percről percre romlott. Már egészen közel állt a síráshoz. Lekuporodott a fal tövében, és nagyon szerette volna, ha nem mondja azt a dolgot a disznóóllal kapcsolatban.

Egyszerre csak nyílt az ajtó, és Manócska sétált ki saját készítésű cirokseprűjével.
- Jé! - kiáltott csodálkozva, amikor észrevette Mazsolát. - Hát te még itt vagy?
- Itt! - rebegte Mazsola, azután várta a következő kérdést, hogy nem fázik-e, nem akar-e bemenni vagy ehhez hasonlót. Manócska azonban nem kérdezett semmit, hanem nekiállt, hogy elsöpörje az ajtó előtt összegyűlt esővizet.
- Szinte jólesik a hideg levegő! - mondta seprés közben. - Odabent már olyan meleg van, alig lehet kibírni!
"Én kibírnám!" - gondolta Mazsola, és közelebb húzódott a nyitott ajtóhoz, amelyen keresztül fény és meleg áradt ki a szobából. Később megkérdezte:
- Manócska! Nem hűl ki?
- A szoba? Dehogy hűl! A tűzhely ontja a meleget.
- De a víz... a víz sem hűl ki?
- A fürdővíz? Nem, az sem hűl ki - tájékoztatta Manócska Mazsolát. - Ha valaki meg akarna fürdeni benne, hát épp most volna a legjobb.
Mazsola hallgatott, hallgatott, azután mikor már a foga is vacogott a hidegtől, megszólalt:
- Tudok valakit, aki meg akarna fürdeni.
- Ne mondd! - csodálkozott Manócska. - És hol az a valaki? Itt a közelben?
Mazsola behúzta a nyakát.
- Itt... egészen közel...
- Érdekes! - mondta Manócska, miután jobbra-balra tekintgetett. - Nem látok itt egy lelket sem rajtad kívül.
- Hát nincs is - röfögta Mazsola.
- De hiszen most mondtad, hogy van itt valaki, aki szívesen megfürdene.
- Hát van, hát van - mondta röstelkedve Mazsola, és odasettenkedett Manócskához, hogy megint annak nadrágszárába törölje az orrát. Szerencsére Manócska már ismerte ezt a mozdulatot, és egy zsebkendővel ügyesen ki is tudta védeni.
- Csak nem rólad van szó? - kérdezte Mazsolától orrtörlés közben.
- De igen - vallotta be Mazsola.
Manócska nagyon megörült:
- Lám, ez nagyszerű! Gyerünk hamar, mielőtt még kihűlne a víz!
Mazsola úgy szaladt be a szobába, mintha farkasok álltak volna a ház körül. Nagy csodálkozására a fürdővíz már a dézsában gőzölgött.
- Manócska, te tudtad, hogy itt ma valaki fürdeni fog? - kérdezte később, mikor már nyakig ült a jó meleg vízben.
- Sejtettem - válaszolta a manó, és jól beszappanozta Mazsola feje búbját.
Mazsola visított, hogy csípi a szemét a szappan. Később meg azért visított, mert nem akart kiszállni a jó meleg vízből.
- Még fürödjünk! Még fürödjünk! - sivalkodott torkaszakadtából.
- Mára elég volt! - csitította Manócska. - Különben is már annyi vizet kipancsoltál, hogy úszik a szoba.
Szárazra dörgölte Mazsolát, lefektette a zizegő szalmaágyikóba, azután nekilátott, hogy feltörölje a kipancsolt vizet.
- Máskor nem csinálok olyan nagy pancsot, Manócska, meglátod! - fogadkozott Mazsola. De bizony másnap, mikor a dézsában ült, megint csak elkezdett lubickolni, fickándozni, víz alá merülni, bugyborékolni, fröcskölni, és Manócskának megint jó csomó kilötykölt vizet kellett feltörölnie. És éppen akkor állított be a varjú, aki Manócskát még a Futrinka utcából ismerte.

- Mi volt itt? Tengeri csata? - károgta elképedve.
- Ó, semmi, csak Mazsola tisztálkodott - magyarázta Manócska. - Tudod, Varjú barátom, hogy a kismalacok szeretnek pancsolni.
A tisztára mosdatott Mazsola már régen aludt, mikor a varjú és Manócska még mindig róla beszélgettek.
- Nagy gond a házban egy ilyen kismalac - vélte a varjú. - Nem is mindenki vállalná.
Manócska erre mindössze annyit mondott:
- Persze az egyedüllét legalább olyan gond. És így mégiscsak vígabban telik az idő...

A csutkababa

Szép időben, mikor a rét fölött hosszú szálakban úszott az ökörnyál, Mazsola legszívesebben a ház körül turkált.
Esős napokon azonban bekényszerült a szobába, s ilyenkor bizony kezdetét vette a nyafogás:
- Manócska, Manócska, hadd játsszam a sakkfigurákkal!
- Hogyisne, letörne a fejük, s akkor hogyan sakkozzunk Varjú barátommal?
- Faragj nekem is sakkfigurákat, Manócska!
- Hiszen nem is tudsz sakkozni!
- Nem baj, katonásdit játszanék velük!
- Ó, hát katonásdit babszemekkel is játszhatsz!
És Manócska különféle lapulevélzacskókból különféle babokat adott Mazsolának: nagy, lila babszemeket fekete csíkkal, fehér pöttyös fekete babokat, halványsárgákat, barnákat, hófehéreket, minden színből egy-egy marékravalót. Rövid idő múlva annyi babszemvitéz menetelt a padlón, hogy lépni sem lehetett tőlük. Mazsola főzőkanállal vezényelte őket, és vígan énekelt:

Aki nem lép egyszerre,
Nem kap rétest estére.
Mert a rétes igen jó,
Katonának az való, trarará!

Felbuzdulva a babszemek sikerén, Manócska újabb mulatságot eszelt ki: répából, karalábéból, burgonyából egész állatkertet farigcsált Mazsolának. Mazsola pompásan szórakozott, de játék közben megeszegette a répa- meg karalábéfigurákat, s az állatkert apránként elfogyott. Manócska akkor kukoricacsutkából készített ökröket. Ezek már nem ízlettek Mazsolának. A csutkababát sem ette meg, aminek kukoricacsuhéból volt a ruhája és sárga kukoricabajuszból a hajfonata.

Ezt a csutkababát nagyon szerette Mazsola. El sem aludt volna nélküle. Napközben meg a jó meleg kályhalyukban játszadozott vele, s egyre mondogatta:
- Ne csámcsogj, csutkababa! Ne ugrálj annyit, csutkababa! Töröld meg az orrocskádat, csutkababa!

Manócska ilyenkor nyugodtan végezhette a házimunkát. De volt ám úgy is, hogy Mazsola ráunt a csutkababára, és azt akarta, hogy Manócska szórakoztassa őt.
- Most nem érek rá, Mazsola! - magyarázta neki Manócska. - Látod, a bakancsomnak levált a talpa, s ha nem javítom meg, nem lesz, amit a lábamra húzzak. Hagyj hát dolgozni, és játsszál szépen a csutkababáddal.
Mazsola erre földhöz vágta a csutkababát, kijelentette, hogy azzal nem lehet játszani, és bevonult a kályhalyukba.
Pár perc múlva kopogtattak az ajtón. Fülöpke lépett be, Nyúlanyóék fia, aki körülbelül akkora lehetett, mint Mazsola, csak a füle nőtt sokkal hosszabbra. Gyertyát jött kölcsönkérni, mert kialudt náluk a villany, mire meg beértek volna a Futrinka utcába, éppen bezárt volna a bolt.
Mazsola kikukkantott a kályhalyukból.
- Mi az, nincs gyertyátok? - kérdezte fitymálva. - Nekünk egy egész dobozzal van! Ugye, Manócska?
- Az ám, mert nekünk meg villanyunk nincs! - nevetett Manócska, miközben gyertya után kutatott a faliszekrényben. Fülöpke a fülét billegtette, hogy Mazsola is nevessen, de Mazsola nem nevetett, hanem visszahúzódott a kályhalyukba, és mérgesen röfögött valamit.
Akkor vette észre Fülöpke a földön heverő csutkababát.
- Milyen helyes kis baba! - hajolt le hozzá. - Játszhatnék vele egy kicsit?
- Hozzá ne nyúlj! - visított Mazsola, és kiugrott a kályhalyukból. Felkapta a csutkababát, és vadul magához szorította. - Ez az enyém, tudod? Ezzel te nem játszhatsz!
Hátat fordított Fülöpkének, az meg csak hüledezett.
- Hiszen nem akartam megenni! - makogta sértődötten. - Különben is van nekem otthon káposztatorzsából olyan nyúlhadseregem, de olyan, amilyet te még nem is láttál!
Manócska ezalatt előkotorta a gyertyát, és odaadta Fülöpkének.

- Köszönöm szépen addig is - hajtotta meg Fülöpke a jobb fülét. - Sietek vele haza, mert az egész család sötétben ül.
Elköszönt, Manócska pedig visszatelepedett a zsámolyra, hogy folytassa a félbehagyott munkát.
Kisvártatva odadörgölődzött hozzá Mazsola.
- Unatkozom! - mondta panaszosan.
- Pedig most nyugodtan játszhatsz a csutkababáddal! - nézett rá Manócska a szemüvege alól. - Senki sem akarja elvenni tőled.
- De mit játsszam vele? - nyafogott Mazsola. - Már unom etetni meg csucsujgatni. Találj ki valami mást, Manócska, hogy mit játszhatnék vele!
Manócska a fejét rázta:
- Sajnálom, Mazsola, én most nem érek rá ilyesmire. Fő a fejem a gondtól, hogyan javítsam meg ezt az ócska bakancsot. Ha viszont Fülöpke még itt volna, biztosan kitalálna mindenféle érdekes játékot. Ők sokan vannak otthon testvérek, és sokféle játékot tudnak.
Mazsola töprengett, töprengett, azután azt mondta:
- Kár, hogy nincs itt Fülöpke!
- Bizony, kár! - helyeselt Manócska. - Ő inkább ráért volna veled játszani, mint én.
Mazsola ezt megjegyezte magának, és mikor pár napra rá Fülöpke meghozta a kölcsönkért gyertyát, kedvesen kínálgatta neki a csutkababát:
- Tessék, Fülöpke, játsszál vele!

Fülöpke megörült, mert testvérei épp aznap reggelizték meg az ő torzsából faragott nyúlhadseregét, és nem volt mivel játszania. Bebújt hát Mazsolával együtt a kályhalyukba, ahol is azt játszották, hogy a csutkababa beteg, el kell hívni hozzá a doktor bácsit. Először Fülöpke volt a nyúl doktor bácsi, azután Mazsola terítette magára a törülközőt köpenynek, és ő lett a malac doktor bácsi. Később ugyanez a törülköző fodrászköpennyé változott, és fodrászosdit játszottak. Hol Mazsola vágott le egy kicsit a csutkababa hajából, hol meg Fülöpke. A csutkababa haja mind rövidebb és rövidebb lett, végül teljesen megkopaszodott. Akkor új hajat lehetett készíteni neki kukoricabajuszból. Aztán meg énekeltek neki, hogy elaludjék. Olyan jó játék volt mindez, hogy Fülöpke el is feledkezett a hazamenetelről. Az öreg varjú kopogott be csőrével az ablakon:
- Hej, Fülöpke, fölöttetek szálltomban hallottam, hogy szidnak otthon, amiért nem találsz haza!
Fülöpke megijedt, hogy nem kap vacsorát, és hazaszaladt. Mazsola sírt:
- Miért ment haza Fülöpke, még akartam vele játszani!
És Manócska hiába csitította, békítgette, csak bömbölt torkaszakadtából Fülöpke után. Végül Manócska azt mondta neki:
- Szólni fogok Fülöpkének, hogy máskor ne jöjjön át hozzád játszani, mert utána nem győzöm a visításodat hallgatni.
Erre Mazsola elhallgatott.

A cukorrépa meg a zöld disznó

Egy este Mazsola már az ágyban feküdt, tisztára mosdatva, fényesre kefélt körmökkel, Manócska pedig zsákot foltozott a tűzhely mellett. Csend volt, csak a víz zümmögött a fazékban.
Úgy látszik, elaludt... - gondolta Manócska, és ettől a gondolattól kellemes, nyugodt érzése támadt. Most hát háborítatlanul varrogathat, nem kell minduntalan abbahagynia a munkát, hogy Mazsolának vizet vigyen, zsebkendőt adjon, odategye mellé a csutkababát, azután két perc múlva elvigye a csutkababát, mert belezizeg Mazsola fülébe.
Egyszer csak Mazsola megszólalt, és sárgarépát kért.
Manócska emlékezett rá, hogy Mazsola nyolc káposztás lángost kebelezett be vacsorára, úgy vélte hát, hogy nem lehet éhes, és a sárgarépa biztosan csak unalmában jutott eszébe. Éppen ezért azt mondta?
- Mára eleget ettél, Mazsola, aludj csak el szépen!
- De igazán, Manócska! - ült fel Mazsola az ágyban. - Hát nem te mondod mindig, hogy télen sok sárgarépát kell enni, mert a vitaminok megvédenek bennünket a ferőző betegségektől? És nem te mondogattad azt is, hogy a nyers répa rágcsálása jót tesz a fogaknak?
- Ez való igaz! - ismerte el Manócska. - Úgy emlékszem azonban, hogy ma már elrágcsáltál annyi sárgarépát, amennyire egy növésben levő kismalacnak szüksége van.
- Minél többet rágcsálok, annál egészségesebb leszek! - jelentette ki Mazsola.
Manócska elismeréssel nézett rá.
- Ez valóban megingathatatlan érv. Éppen ezért nem bánom, ha fölkelsz és keresel magadnak a ládában egy jó dundi sárgarépát. Csak tisztítsd meg, mielőtt hozzálátnál!
Mazsola tágra nyitotta a szemét. Még hogy ő kiszálljon a jó meleg ágyból? És saját kezűleg tisztítsa meg a répát? Azt már nem! Akkor inkább elalszik.
El is aludt. Álmában turkált, és talált egy nagy cukorrépát.
A kellemes álom hatására másnap elkéredzkedett egy kicsit turkálni. Édes répát találni a földben - ez igazi malacboldogság!
Akkortájt már fagyott, és a föld kemény volt, akár a kő. Nem ment a turkálás, sehogyan sem ment. Mazsola elkedvetlenedett, és haza akart menni.

Ám akkor, mintha csak a földből nőtt volna ki, ott termett Egérke, Mezeiék legkisebb lánya.
- Mit csinálsz, Mazsola? - kérdezte cérnavékony hangon.
- Turkálok! - válaszolt Mazsola, és orrával odébb lökött egy fagyos göröngyöt.
- Ó, bizony, tud is egy ilyen kismalac a fagyos földben turkálni! - cincogott Egérke. - A nagy disznók, azok igen! Egyszer láttam egy vén vaddisznót, akkora gödröket túrt, hogy belefért volna a házatok.
- Az is valami? - röffent rá Mazsola fitymálóan. - Én még nagyobb gödröket túrok, tudd meg! És akkora cukorrépákat túrok ki a földből, hogy tavaszig sem bírnád megenni!
Egérke roppant izgatott lett:
- Túrjál ki egy olyan nagy cukorrépát! Most, itt, rögtön! Kell nekem egy olyan nagy cukorrépa!
Mazsola zavarban volt. Röstellte megvallani, hogy a fagyos földdel nem bír; nekiállt hát turkálni, de bizony a kemény rögök nem engedtek. Turkált, turkált, egyszer csak Egérke azt mondta:
- Nini, vérzik az orrod!
Mazsola ijedtében tüstént abbahagyta a turkálást. Egérke gúnyosan cincogta:
- Látod, nem is tudsz fagyos földben turkálni, hihi!
Azzal elszaladt, de még messziről is lehetett a nevetését hallani. Mazsola sírva ment haza.
- Vérzik az orrom, Manócska, ui, ui! - visította torkaszakadtából. - Kötözd be Mazsola orrát, kötözd be hamar, ui, ui!
Manócska lemosta Mazsola orráról a földet, és megállapította, hogy már nem is vérzik. Igen ám, de Mazsola ragaszkodott hozzá, hogy kössék be az orrát. A békesség kedvéért Manócska be is kötötte.

Akkor meg kiderült: Mazsola így nem tud vacsorázni. Levették hát a kötést, Mazsola azonban annyira sajnálta az orrát, hogy mindenáron ápolni akarta.
- Fektess le, Manócska! - nyöszörögte elhaló hangon.
- De hiszen még nem is vacsoráztál!
- Hadd vacsorázzam ma az ágyban!
- Még mit nem, ekkora felfordulást egy malacorr miatt! - zsémbelt Manócska. - Ülj csak az asztalhoz, és egyél!
Az asztalon hagymás zsírral leöntött köleskása gőzölgött. Mazsola máskor meg akarta volna az egész tálat enni. Most azonban szótlanul ült a helyén, és türelmesen várt, míg Manócska tálalt neki.

"Csak nem beteg ez a Mazsola? - nézett rá Manócska fürkészően. - Semmi sérülés nem látszik az orrocskáján. De hát akkor mi érhette?"
Vacsora után Mazsola azonnal ágyba kívánkozott. Manócska ettől már komolyan megijedt.
"Talán lázas?" - tapogatta Mazsola homlokát. Mazsola azonban nem volt lázas, csak szomorú.
- Bántott valaki? - kérdezte Manócska.
- Nem, senki - válaszolt Mazsola -, de úgy szeretném, ha mesélnél!
- Miről?
- A zöld disznóról! - csillant fel Mazsola szeme. Nagyon szerette, ha a zöld disznóról mesélnek neki. Így hát Manócska letelepedett a szalmaágy szélére, és mesélni kezdett:
- Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy öreg-öreg anyóka, aki már nem bírta a kapát, s ezért a kertjében mindent fölvert a gaz. Ha a töpörödött kis anyóka a kertbe ment, ki sem látszott a magasra nőtt paréj, madársóska, bürök, csalán, vadrepce meg ökörfarkkóró közül.
"Ó, bárcsak volna egy kismalacom! - sóhajtozott szegény anyóka. - Az, tudom, kitúrná a kertből a gazt, és még ásnom sem kellene, mindjárt elvethetném a babot, a sóskát meg... meg...
- Meg? - kérdezte Mazsola hirtelen támadt érdeklődéssel. - Még mit vethetne el?
Manócska eredetileg sárgarépát akart mondani, eszébe jutott azonban, hogy akkor Mazsola rögtön sárgarépát fog kérni. Ezért inkább azt mondta:
- Meg cseresznyepaprikát.
Mazsola ugyanis nem szerette a csípős cseresznyepaprikát. Manócska zavartalanul mesélhetett tovább:
- Egyszer a sok gyom között, hogyan, hogyan nem, tök is termett a kertben. Mikor anyóka meglátta, összecsapta örömében a kezét.
"Micsoda szép, dundi tök! Akár egy kis zöld malac! Lám, még kunkori farkincája is van. Hogy miért nincs nekem egy kismalacom, azt sem bánnám, ha ilyen zöld volna, mint ez a tök!"
Hát uramfia, másnap reggel, ahogy kinéz az ablakon, mit lát: valóságos zöld malac turkál a kertben, kunkori farkú kis zöld disznó.

Ez volt ám aztán a nagy öröm! A zöld disznócska mind kitúrta a kertből a haszontalan gyomokat, és a jó, porhanyós földbe az anyóka ültethetett babot, sóskát... ejnye, meg még mit is?
- Cseresznyepaprikát! - motyogta Mazsola, aki máskor mindig el szokott aludni a mese végére. Manócska meg is kérdezte tőle:
- Mi az, Mazsola? Nem vagy még álmos?
- Álmos vagyok, csak gondolkozom - válaszolt Mazsola.
A meglepő válasz hallatára Manócska nagyot nézett.
- Gondolkozol?
- Igen. Azon gondolkozom, hogy Egérke kiállhatatlan, szemtelen, nagyszájú, és soha többé nem fogok játszani vele.
- Ejha! Aztán miért?
- Mert azt kiabálta, hogy nem tudok fagyos földben turkálni.
- Hát tudsz?
- Hát nem. De azt mondtam, hogy tudok.
- Ahá! Szóval hencegtél!
Mazsola erre nem szólt semmit. Rövid gondolkozás után eltűnt a takaró alatt. Manócska eligazgatta a takarót, és már tudta, hogy nem az orra miatt volt Mazsola egész teste olyan kifordított, hanem azért, mert szégyenében maradt a hencegésével.

A farkasok

Egyik nap olyan jeges szél fújt, hogy Fülöpke, akit sóért küldtek a Futrinka utcába, hazafelé majd megfagyott útközben, s betért kicsit melegedni a tökházba. Manócska mindjárt odaültette a tűzhely mellé, s forró csipkebogyóteával kínálta meg.

- Hát ez bizony jólesik! - mondta Fülöpke hálásan. - Csudára meggémberedett a fülem ebben a vad szélben.
- Jobb is az ilyen szelet bentről hallgatni! - bólogatott Manócska. - Ámbár az igazat megvallva, nem szeretem, mikor így dudál és bömböl a kéményben.
- Én szeretem! - kiáltott Mazsola. - Olyan, mintha farkas szorult volna a kéménybe, s az vonítana.
A farkas említésére Fülöpke megborzongott. Hát még mikor Mazsola unszolni kezdte Manócskát, hogy farkasokról meséljen!
Manócska - nemhiába volt világéletében a madárijesztők barátja - sok ilyen mesét tudott. Mesélt a szürke farkasról, amelyik mindig csattogtatja a fogát, mesélt a farkaskölykökről, amelyek éjszakánként körben ülve vonítanak a holdra, azután mesélt a nagy, fekete farkasról, amelyiknek úgy világít a szeme, mint a zöld fényű villanylámpa. Mazsola mély érdeklődéssel hallgatta mindezt egészen sötétedésig. Fülöpkét szegényt úgy elfogta közben a félsz, hogy mikor vége szakadt a mesének, röstellkedve bevallotta: ő bizony nem mer egyedül hazaindulni.

- Gyáva nyúl! - röfögött Mazsola. - Fél a sötétben!
- Mi tagadás, félek - ismerte be Fülöpke. - Egész úton azt képzelném, hogy nyomomban jár a zöld szemű farkas.
- No, majd én hazakísérlek! - mondta Mazsola nagylelkűen. - Gyere, menjünk!
El is mentek szépen, kézen fogva. Fél óra múlva Mazsola jókedvűen tért vissza.
- Versenyt futottunk Fülöpkével! - újságolta. - Hazafelé is futottam, mert azt játszottam, hogy farkast kergetek.
- No, akkor most fújd ki magadat! - mondta neki Manócska. - Elfáradhattál ennyi futkosástól.
Nem, Mazsola nem érzett fáradtságot, csak éhséget. Megevett egy tál lekváros gombócot, azután nekiállt játszani. Előkotorta a sutból Manócska kimustrált esernyőjét, azzal ugrált körbe-körbe a szobában, s fújta a régi malacnótát:

Hogyha én ezt tudtam volna,
Köpönyeget hoztam volna,
Ui, ui, röf-röf-röf!


A nagy játékban véletlenül levert egy bögrét az esernyővel. A bögre eltörött. Mazsola nagyon megijedt.
- Nem tehetek róla, Manócska! Nem akartam! Igazán nem akartam!
- Tudom - mondta Manócska. - Azért nem is szidlak meg érte, csak arra kérlek, seperd össze a cserepeket.
Míg Mazsola ezzel foglalkozott, megbeszélték, hogy a bögre amúgy is már csorba és repedt volt, nem nagy kár érte. Mazsola tökéletesen megvigasztalódott, fogta az ócska esernyőt, és folytatta az ugrabugrálást.

- Talán játszhatnál már valami csöndesebbet is, Mazsola! - szólt rá Manócska. - Ami bögrénk maradt, az már se nem repedt, se nem csorba.
- De hát Manócska - védekezett Mazsola -, nem te mondogatod mindig, hogy a kismalacoknak szükségük van a mozgásra? Attól nőnek, attól izmosodnak.
- Nekem úgy rémlik, hogy ma már éppen eleget mozogtál - mondta Manócska. - Ha csak azt számítom, hogy elnyargaltál Fülöpkéékig meg vissza...

Mazsola kijelentette, hogy az neki meg se kottyant, és tovább masírozott parpírcsákóval a fején, hányta a bukfenceket fáradhatatlanul. Hanem mikor este a manó szólt neki, hogy burkolózzék be a nagykendőbe, s hozzon egy nyaláb rőzsét a ház mögül, egyszerre roppant fáradtnak érezte magát. Elnyúlt a szalmaágyon, és pihegett.
- Siess a rőzsével, Mazsola! - nógatta a manó. - Mindjárt kialszik a tűz!
Mazsola mélyet sóhajtott:
- Úgy elfáradtam! Mozdulni sem bírok!
- Ez fölöttébb érdekes! - csóválta Manócska a fejét. - Ha nem szóltam volna a rőzse végett, akkor még most is vígan bukfenceznél, meg tótágast állnál.
Mazsola belátta, hogy fáradtságra aligha hivatkozhat. Törte a fejét, hogyan húzhatná ki magát a rőzsehordás alól. Egyszer csak kitalált valami egészen nagyszerűt:
- Manócska, félek kimenni a sötétbe! Hátha megesznek a farkasok!
Manócska felkacagott:
- No, ez aztán különös! Hát az előbb, mikor Fülöpkét kísérted haza, nem féltél?
- Akkor nem! - mondta Mazsola zavartan. - De most sötétebb van. És most biztosan vannak már farkasok a ház körül. Te is tudod, Manócska, hogy nagy hidegben ki szoktak jönni az erdőből a síkságra. És most nagy hideg van. Az ablak is csupa jégvirág!
- Bizony, hideg van - bólintott Manócska. - Éppen azért volna jó a tűzre tenni. De hát ha annyira félsz a farkasoktól, ne menj rőzséért, legfeljebb ma már nem fő meg a cékla.
A tűzhelyen ugyanis jókora fazékban ott párolódott Mazsola kedvenc csemegéje, a céklarépa. És hogy az ma már nem főne meg? Ohó, erre a döbbenetes gondolatra Mazsola majd kidöntötte az ajtót, úgy szaladt rőzséért. Egész kazalnyit hozott be, jól megrakta a tüzet, s miután a cékla puhára főtt, nekiállt hámozni. Manócskának nem kellett abbahagynia a varrogatást, mert Mazsola fölszeletelte, megsózta, megcukrozta a céklát, még tormát is vagdosott hozzá. Mert Mazsola olyan volt: ha egyszer már túltette magát a lustaságon, szívesen segített Manócskának.

Az öreg malac

Nem messze a tökháztól volt egy nagy tócsa. Mikor befagyott, Egérke hívta Mazsolát, hogy menjenek csúszkálni a tócsa jegére.

Csúszkáltak, és közben beszélgettek.
- Manócskának olyan hegyes az orra! - állapította meg Egérke. - És olyan hosszú!
- Borzasztó hosszú! - helyeselt Mazsola. Egérke mindjárt kitalált egy verset:

Manócska,
Manócska,
Hosszú orrod de ócska!

Hát ez nagyon tetszett Mazsolának. Ide-oda csúszkáltak, és teli tüdőből fújták:

Manócska,
Manócska,
Hosszú orrod de ócska!

Később arra jött Fülöpke, hatalmas kötéssel a fülén.
- Nézd, Egérke! - bökte oldalba Mazsola Egérkét. - Fülöpkének milyen nagy most a füle!
Egérke csak vihogott:
- Akkora a füle, mint egy tepsi.

Mazsolának ez is nagyon tetszett.
- Tepsifülű Fülöpke! Tepsifülű Fülöpke! - kiabálta, ahogy csak a torkán kifért. Fülöpke megsértődött és elszaladt. Mazsolának sem volt már kedve tovább csúszkálni, mert fázott. Hazabaktattak hát, hogy elkérjék Mazsola számára Manócska régi nagykendőjét, amit a lábára szokott teríteni, ha hűlőfélben volt a szoba.
Manócska gondosan bebugyolálta Mazsolát.
- A fülemre is! - vezényelt Mazsola. - Az fázik a legjobban.
Végül Mazsolából nem látszott más, csak az orra. Kiment Egérkéhez, de az már Fülöpkével társalgott, aki időközben megint előkerült valahonnan. Mikor meglátták a bebugyolált Mazsolát, hahotázni kezdtek.
- Ki ez az öreg malac? - kérdezte Fülöpke a nevetéstől dülöngélve. Egérke meg azt cincogta nagy vidáman:
- Mazsola nagymama, Mazsola nagymama!

Mazsola csak állt ott bambán, és hol az egyikre nézett, hol a másikra. Végül sarkon fordult, és bement a házba.
- Bogozd le rólam ezt a csúnya kendőt, Manócska!
- Mi az? - csodálkozott Manócska. - Már nem játsztok?
- Nem! - röfögte Mazsola. - Már nem.
- Én meg, mikor a nagy nevetést hallottam, azt hittem, milyen jól mulattok.
Mazsolának csöpp kedve sem volt részletezni a dolgokat, ezért csak este bökte ki:
- Egérkéék csúfoltak.
- Ó, szegénykém! - simogatta meg Manócska. - A csúfolódás nagyon tud fájni. Onnan tudom, hogy pici koromban engem is mindig csúfoltak a seregélyek a hosszú orrom miatt.
- Csúnya seregélyek! - kiáltott Mazsola méltatlankodva. - Majd adnék én nekik téged csúfolni!
Manócska megsimogatta Mazsola feje búbját.
- Kedves kicsi Mazsolám! - mondta gyöngéden.
A kedves kicsi Mazsolának erre hirtelen eszébe jutott, hogy délután ő is csúfolta Manócskát a hosszú orra miatt. Ettől úgy elkeseredett, hogy sírva fakadt.

- Mi történt? - nézett rá Manócska.
- Semmi, Manócska, semmi... brühühühü... de ne haragudj Mazsolára, Manócska! Ugye, nem haragszol?
Manócska még inkább elképedt.
- Nem haragszom! - mondta csodálkozva. - Miért is haragudnék?
Hiszen ha Mazsola mert volna erre válaszolni! De minthogy bátorsága nem volt, hát csak szipogott, könnyezett, s fújta az orrát olyan trombitálással, hogy Manócska azt hitte, náthás. Gyorsan ágyba dugta hát a szipákoló malacot, még azt is megkérdezte tőle, ne meséljen-e.
- Dehogynem! - kapott a szón Mazsola. - Mesélj a zöld disznóról!
- Már megint? - húzta fel Manócska a szemöldökét. - Inkább olvasok neked. Hiszen legutóbb is arról szólt a mese.

- Nem baj, Manócska! Most egy másik zöld disznóról mesélj! Egy másikról! Tudod!
Mit volt mit tenni, Manócska elkezdte a mesét egy másik zöld disznóról, amelyik eredetileg nem is zöld volt, hanem rózsaszínű, mint minden más malac. És ez a malac egy nap sétálni ment a vadvirágos rétre.
Olyan volt ez a rét, mint a hímzett terítő, telis-tele szebbnél szebb színes virágokkal. És micsoda fű nőtt azon a réten! Valóságos selyem!
A kisdisznó körülnézett a vadvirágos réten, és elhatározta, hogy itt megpihen.
- Aha! - szólt közbe Mazsola. - Biztosan hozott magával uzsonnát, azt akarta megenni!
- Ó, nem! - ingatta Manócska a fejét. - Ez a mi malacunk uzsonna helyett olvasnivalót hozott magával. Különféle újságokat, mint például a Kukoricalevél című mezőgazdasági szaklapot meg az Ólunk tája című képes folyóiratot, amelyből mindenki megtudhatta, hogyan kell kukoricaszárból televíziós antennát készíteni. Nos, ezekkel az újságokkkal a kisdisznó letelepedett egy vadrózsabokor tövébe, és addig fel sem kelt, míg az utolsó betűig ki nem olvasta. Akkor azután eldobta az újságokat. A szél végighömpölygette a sok papírlapot a réten, s a szép, vadvirágos rét tele lett papírfoszlányokkal. És ez még semmi! Mert a kisdisznó fogta magát, és a fűbe hemperedett. Élvezte a hempergést a selymes fűben, végighemperegte hát az egész rétet, úgyhogy ott már sem virágot szedni, sem kaszálni nem lehetett többé. No, hanem mikor feltápászkodott a hempergésből, hát akkor a füle hegyétől a farka csücskéig zöld volt, akár egy uborka. És amerre ment, mindenki megmosolyogta, kicsúfolta.
- Én nem csúfolnám - szólalt meg Mazsola váratlanul.
- Én sem - mondta Manócska. - Jól megcibálnám a fülét, amiért lehemperegte a füvet, de nem csúfolnám azért, hogy zöld lett. Elég baj az neki, minek még csúfolni is érte?
Azzal betakargatta Mazsolát, a petróleumlámpát pedig elfordította, hogy ne világítson szemébe a fény.

Tavalyi bogáncs

Ha Mazsola sétálni ment Egérkével, többnyire csak bosszankodott. Az a szemfüles Egérke ugyanis mindig talált valamit útközben: hol egy szép, csíkos gerletollat, hol valami színes kavicsot vagy ágacskát, aminek manóformája volt.

Mazsola sosem talált semmit. Persze, ha turkálhatott volna, ő is talált volna mindenféle csontot, gombot, üvegcserepet, rozsdás patkót, magokat, gyökereket. De ez a fagyos idő nem turkálásra való.
Egyszer azért Mazsolának is kedvezett a szerencse: az árokszélen tavalyi bogáncsot talált.
- Ide nézz, mi van nekem! - mutatta Egérkének büszkén.
Az meg csak fintorgott.
- Tavalyi bogáncs! Hiszen ez semmire sem jó! Nem lehet belőle kosárkát készíteni, ez csak szemét!
- Dehogy szemét! - védte Mazsola a kincsét. - Jó ez is valamire!
- De mire?
Mazsola körülnézett. Az ám, mire jó a tavalyi bogáncs?
Felettük lomhán szárnyalt el az öreg varjú. Mazsola megörült.
- Nézd csak, Egérke! Ha ezzel a bogánccsal megdobom Varjú bácsit, beleragad a tollába!
Úgy is lett! A bogáncsgombolyag puhán repült, s úgy megakadt a vén varjú tolla között, hogy az mit sem vett észre.




- Milyen ügyes vagy! - mondta Egérke elismeréssel. - Röptiben eltaláltad!
Mazsola dagadó kebellel ment haza. Otthon azonban kellemetlen meglepetés fogadta: Varjú bácsi ott ült a kályha mellett, szárnya tollán a bogáncsgombolyaggal.

"Ha tudtam volna, hogy hozzánk repül, nem dobtam volna meg bogánccsal! - riadozott Mazsola. - Mit szól majd Manócska, ha észreveszi?"
Ezek a gondolatok annyira elfoglalták, hogy köszönni is elfelejtett. Manócskának kellett rá figyelmeztetnie.
- Biztosan a hideg vette el a szavát - mondta a varjú. - Nekem is majd összefagyott a csőröm, míg idáig repültem. A szárnyamat meg még most sem érzem!
Azzal szétterítette szárnyát, hogy jól átjárja a tűzhelyből kiáradó meleg.
- Nini! - mondta Manócska. - Mi az a gubanc a szárnyadon?
A vaksi varjú addig-addig nyújtogatta a nyakát, mígnem ő is felfedezte a tolla közé ragadt bogáncsot.
- No még ilyet! - károgta bosszúsan. - Hát ez meg hol akadhatott a tollamba?
- Valószínűleg a réten! - mondta Manócska, a varjú azonban tiltakozott:
- Nem, dehogy, a réten le sem szálltam, siettem, hogy mielőbb ideérjek. Hernyó legyek, ha ezt a bogáncsot nem úgy dobták rám!
- Kik? - kérdezte Manócska tágra nyílt szemmel.
- Kik? Hát várj csak... Ha jól meggondolom, más nem tehette, csakis azok a garázda mókusok ott az erdőszélen!
- Lám, az meglehet - vélte Manócska. - Azok mogyoróhéjjal is szoktak hajigálódzni.
- A mogyoróhéj is rendetlenség, hanem ez a bogáncs, ez már kimondott szemét! És szeméttel hajigálni engem, tisztességben megöregedett varjút!
Manócska összecsapta a kezét.
- Micsoda időket élünk! Hogy ilyen megeshet! Szörnyűség, igazán szörnyűség!
- No de nem hagyom annyiban! - hangoskodott a varjú. - Hideg ide, hideg oda, most azonnal szárnyra kelek, és berepülök egyenesen a Futrinka utcába, a Csőr szerkesztőségébe! Ott teszek panaszt, ott én!
- Hát bizony - helyeselt Manócska -, az ilyen haszontalan népség megérdemli, hogy kiszerkesszék!
A varjú tűzbe vágta a bogáncsgombolyagot, és miután Manócskától elbúcsúzott, az ajtó felé indult. Ott azonban Mazsolába botlott.
- Hát te miért kuksolsz itt a küszöbön? - nézett rá meglepődve.
- Jaj, Varjú bácsi! - szepegett Mazsola. - Ne tessék a mókusokra panaszt tenni!
- Még pártolod őket? - háborodott fel a varjú. - Azt a szeméthajigáló, garázda társaságot?
- Bizony, Mazsola, ne szólj bele abba, amihez nem értesz! - figyelmeztette Manócska is Mazsolát.
- De ehhez értek, Manócska!... Tudom, hogy nem a mókusok dobták meg Varjú bácsit! - sírta el magát Mazsola.
A varjúnak tátva maradt a csőre.
- Nem a mókusok? Hát akkor ki?
- Valaki más - felelt Mazsola olyan halkan, mint az egércincogás. A vén varjú nem is értette.
- Tessék? - hajolt le Mazsolához kíváncsian. Manócska azonban, aki jobban hallott, no meg Mazsolát is közelebbről ismerte, közbelépett:
- Én már tudom, ki volt a tettes, Varjú koma! Majd beszélek a fejével, s biztos vagyok benne, hogy még egyszer nem fog bogáncsot hajigálni a tollad közé!
No, ebből már a vén varjú is szót értett. Ráhunyorgott Mazsolára, megsuhintotta kicsit a szárnyával, azután kiröppent az ajtón.
Nagy-nagy csend maradt utána. Olyan nagy csend, hogy Mazsola mukkanni sem mert. Csak nézett ijedten Manócskára. Az meg odament hozzá, és egy kemény barackot nyomott a feje búbjára.
- Ha még egyszer ilyet hallok rólad, nem engedlek el többet sétálni - mondta szigorúan -, sem Egérkével, sem mással!
Mazsola lehajtotta a fejét. És egyszer csak Manócska simogató kezét érezte a tarkóján. Csodálkozva nézett fel. És mikor látta, hogy Manócska mosolyog, nem tudta, mit is gondoljon.
Manócska sietett megmagyarázni neki.
- A barackot a bogáncshajigálásért kaptad - mondta Mazsolának. - A simogatást pedig azért, mert nem hagytad, hogy a te turpisságodért mások szoruljanak.

Manócska szárnya

Hideg napokon Mazsola előszeretettel üldögélt a kályhalyukban. Itt jó meleg volt, hatalmas nagyokat lehetett szundikálni. És lustálkodni. El is lustult Mazsola olyannyira, hogy még enni sem akart előjönni.

- Ide kérem az ebédet, Manócska! - röfögött, mikor megérezte a gombócos káposzta finom illatát.
- Még mit nem! - méltatlankodott Manócska. - Nem tálalok neked a kályhalyukban!
- Attól félsz, hogy ha telieszem magamat, nem bírok innét kibújni? - kérdezte Mazsola.
- Ez is előfordulhat - felelt a manó -, de nemcsak erről van szó. Attól félek, hogy teljesen elszoksz a mozgástól. A végén majd ölben hurcolhatlak ide-oda, mert el fogod felejteni, mire való a lábad.
Mazsola jót mulatott ezen. Akkor kedvetlenedett csak el, mikor ebéd után Manócska szélesre tárta a tökház ajtaját, és így szólt:
- Hüccs ki, Mazsola, hüccs ki! Járkálj egy kicsit, rád fér a mozgás.
- De hiszen hideg van! - nyöszörgött Mazsola, aki az utóbbi időben nagyon hozzászokott a tűzhely melegéhez.
- Szaladgálj, futkározz, attól kimelegszel! - mondta Manócska, és nyekk, már be is csapódott az ajtó. Mazsola kívül rekedt a téli hidegben. Tipegett-topogott, azután kénytelen-kelletlen szaladgálni kezdett. Körülszaladgálta a vakondtúrásokat, és mire a dűlőúthoz ért, már nem is fázott.
Az útelágazásnál Egérkével találkozott. Együtt mentek hát tovább, társalogva.

- Én a hidegben mindig úgy megéhezem! - közölte Mazosla. - Te nem?
- Én is - válaszolta Egérke -, de emlékszem, hogy te a melegben is mindig jóval többet ettél, mint én.
Beszélgetés közben a tócsához értek. A tócsán friss jég volt, mert a vastag jeget a cickányok kivágták, és elhordták a jégvermükbe, hogy majd nyáron is frissen tudják tartani a halat. A friss jég tükörsima volt, és csillogott, mint az üveg.
- Én csúszkálok egy kicsit - jelentette ki Egérke -, de te ne gyere rá a jégre, mert még vékony. Az ilyen kövér malacot nem bírja el.
- Ki a kövér malac? - kérdezte Mazsola tétován.
- Hát te! - mondta Egérke, és végigcsúszott a friss jégen. Elsiklott egészen a tócsa túlsó partjáig. Közben vidáman cincogott.

Mikor visszafordult, Mazsola megkérdezte tőle:
- Azt hiszed, nem merek rámenni a jégre?
- Nem hát! - cincogta Egérke. - Az ilyen kövér malacok alatt beszakad.
- Azért is rámegyek! - mondta Mazsola durcásan, és már indult is. Egérke csodálattal nézte.
- Ilyen bátor vagy? - kérdezte kerekre nyílt szemmel.
- Ilyen! - mondta Mazsola, és végigcsúszott a friss jégen. Először csak reccsenéseket lehetett hallani, azután már roppanásokat is. A tócsa közepe táján beszakadt a jég, és Mazsola derékig pottyant a vízbe. Egérke ijedtében sikoltozni kezdett:
- Jaj, jaj, segítség!

Mazsola röfögve csapdosta maga körül a jeget, hogy partra lábolhasson. Akkor már szaladt lélekszakadva Manócska is, nem tudván mire vélni a nagy sikongatást.
- Mazsola beszakadt, Mazsola beszakadt! - cincogta Egérke torkaszakadtából. Persze Manócska is látta, mi történt. Ölbe kapta a csuromvizes malacot, és szaporán igyekezett vele haza. Egérke lihegve futott utánuk.
- Igazán, Manócska, hogy ez a Mazsola milyen bátor egy malac! Sose hittem volna, hogy rá mer menni arra a vékony jégre!
Otthon Manócska azonnal ágyba dugta Mazsolát, és teát főzött neki. Egérke még egy darabig ott sopánkodott, azután hazament, hogy az egész egérlyukat telecincogja Mazsola bátorságával.
Mazsola elégedetten trónolt az ágyban, és itta a jó mézes teát. Manócska alaposan megrakta a tüzet, azután odült az ágy szélére, és megkérdezte:

- Hát hogyan is történt ez a baleset?
- Egérke azt hitte, hogy nem merek rámenni a friss jégre! - mondta Mazsola, kényelmesen hátradőlve a párnán. - Meg azt is mondta, hogy az ilyen... az ilyen erős malac alatt beszakad a jég.
- Így mondta? - figyelt fel Manócska. - Így mondta, hogy erős malac?
Mazsola szerényen rázta a fejét.
- Nem. Ő úgy mondta, hogy kövér malac.
- Ahá, értem! - bólogatott Manócska. - De meséld csak tovább!
- Én aztán megmutattam neki, hogy igenis rá merek menni a jégre - folytatta Mazsola, önkéntelenül kidüllesztve a mellét.
Manócska elnevette magát:
- Most már értem, miért beszélt rólad Egérke olyan elragadtatással. De látom, te is meg vagy elégedve magaddal!
- Szeretem, mikor bátor vagyok - mondta Mazsola szemérmes mosolygással.
Manócska ránézett, és egy pillanatnyi hallgatás után megszólalalt:
- Azt én is szeretem, ha bátor vagy. Csak azt nem állhatom, mikor hiú vagy.
- Én? - nézett rá Mazsola értetlenül.
- Te bizony! Mert nem a bátorság vitt rá téged a vékony jégre, hanem a hiúság. Bántotta a hiúságodat, hogy Egérke kövér malacnak nevezett.
Mazsola nagy-nagy elégedettsége elszállt, mint a füst. Bánatosan ült a párnák és nagykendők között, olyan bánatosan, hogy Manócska megsajnálta.

- No, azért ne lógasd az orrodat! Ilyesmi gyakran megesik mással is. Apró manó koromban például...
Mazsola szeme ismét felcsillant.
- Mesélj, Manócska, mesélj! Arról, mikor még kicsi voltál!
- Hiszen arról akarok mesélni, Mazsola! Hogy apró manó koromban még volt szárnyam.
Ez nagyon meglepte Mazsolát. Manócskának szárnya volt? Mint egy légynek?
- Kis, kurta szárnyacskám volt - mesélte a manó -, éppen csak arra való, hogy egyik virágról a másikra röppenjek vele.
- És te röppentél? - álmélkodott Mazsola.
- Röppentem bizony. Tudniillik ott laktam a réten, a virágok között. Sok barátom volt, ismertem minden tücsköt, szöcskét, darazsat. Legszívesebben egy kék pillangóval röpködtem együtt. Ez a pillangó szólt nekem egyszer, hogy repüljünk át a patak túlsó partjára, mert ott sokkal több méz van a virágokban. És én szégyelltem megvallani, hogy ilyen hosszú repülésre az én szárnyacskám gyenge.

- Jaj, Manócska! - borzadozott Mazsola. - Ne is meséld tovább, úgy félek... Aztán? Mi lett aztán? Meséld már!
- Aztán az lett, hogy nekivágtam a nagy útnak. Nem akartam, hogy a pillangó azt higgye, hogy nem merek nekivágni.
Mazsola lesütötte a szemét, de azért megkérdezte:
- Aztán? Mi lett aztán?
- Aztán a vízbe pottyantam.
Mazsola rettenetesen megrémült:
- Juj, Manócska! És nem fulladtál bele?
- Amint látod, nem! - nevetett a manó. - Szerencsésen partra evickéltem.
- Úgy, mint... mint én?
- Úgy, mint te. Persze, engem kellett ágyba dugni, teával itatni, mert akkor már nem tél volt, hanem meleg nyár, napsütés, egykettőre megszáradtam. Csak repülni nem tudtam utána még jó ideig. Emlékszem, másnap volt egy távoli réten a szöcskevásár, de mire én gyalog odaértem, a jó szöcskék mind elkeltek, nekem csak egy bicegős jutott.
- Ó! -rebegte Mazsola megilletődötten. - Milyen kár!
- Bizony, kár! - bólintott Manócska. - De hát a hiúság sokmindenre ráviszi az apró manókat.
"Meg a malacokat..." - gondolta Mazsola, de hangosan nem szólt semmit. Nemsokára el is aludt a jó melegben.
Másnap reggel Manócskának feltűnt, hogy Mazsola hosszasan áll a tükör előtt, forgolódik, nézegeti magát.

- Mi az, Mazsola? - kérdezte kíváncsian. - Gyönyörködsz magadban?
- Csak azt nézem, hogy... - motyogta Mazsola zavartan - csak azt nézem, hogy... hogy... Milyen szerencse, hogy nekem nincs szárnyam!

Hans Christian Andersen:
A KIS GYUFAÁRUS LÁNY

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó, és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg sem találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát sem vettek tőle, és alamizsnát sem adott neki senki. Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú, szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilveszter este. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét. Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával, meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fal alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta: "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé."

- Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha, meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna.

A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

http://www.ovisaimnak.fw.hu/


A három pillangó

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.

De hirtelen beborult az ég, közeledett a vihar.

- Repüljünk haza - mondta a sárga pillangó, s ijedten pergette szárnyát.

- Minél gyorsabban - mondta a piros is, a fehér is, s elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt, s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban s jobban szakadt.

- Menjünk a sárga tulipánhoz - mondta a sárga pillangó -, az majd bebocsát.

S a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:

- Kis Tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a tulipán így felelt:

- A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem.

Erre a sárga meg a piros pillangó összenézett, majd így felelt a szívtelen tulipánnak:

- Ha fehér testvérkénket nem bocsátod be, mi is kint maradunk!

A tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.

- Menjünk a liliomhoz - mondta a fehér pillangó.

Ázva-fázva elvergődtek a liliomhoz, s szépen kérlelni kezdték:

- Kis Lili, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a liliom így felelt:

- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

- Ha a testvérkéimet nem fogadod be, én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem elhagyjuk egymást.

A szívtelen liliom csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki.

Továbbvergődtek hárman csuromvizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze-összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek-botlottak fűszálról fűszálra, s egy-egy lapu alatt húzták meg magukat, de a szél oda is besüvöltött, s bebecsapott az eső.

Süss fel, nap, süss fel, nap,

szárogasd meg szárnyamat,

nyisd ki a virágokat!

- könyörgött a három didergő pillangó.

A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő kérését, s annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem áldozott a nap. Akkor aztán szépen hazaszálltak, kis házukat kinyitották, lefeküdtek s elaludtak.

Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék

KISPIPI ÉS KISRÉCE
Kikelt a tojásból kisréce.
-Megszülettem! - kiáltotta vidáman.
-Én is! - csipogta rá Kispipi.
-Sétálni megyek! - mondta Kisréce.
-Én is! - vágta rá Kispipi.
-Kapirgálok egy kicsit! - szólt Kisréce.
-Én is! - közölte Kispipi.
-Gilisztát találtam! - ujjongott Kisréce.
-Én is! - pityegte Kispipi.
-Fogtam egy lepkét! - büszkélkedett Kisréce.
-Én is! - vágta rá Kispipi.
-Fürödni fogok! - mondta Kisréce.
-Én is! - lelkendezett Kispipi.
-Már úszom is! - kiáltotta Kisréce.
-Én is! - kiáltotta Kispipi.
-Segítség!
Kisréce kihúzta Kispipit a vízbõl.
-Megint fürödni megyek egy kicsit - mondta Kisréce.
-De én nem! - sóhajtott Kispipi.

A HÁROM KISCICA

Három kiscica, egy fekete, egy szürke meg egy fehér
meglátott egy egeret, és - uccu neki! - utána futottak.
A kisegér beugrott a lisztesládába. A kiscicák - hopplá! -
utána. A kisegér elszaladt. A ládából pedig három fehér
cica mászott ki. A három fehér kiscica meglátott az udvaron
egy békát, és - uccu neki! - utána futottak. A béka beugrott
egy ócska kályhacsõbe. A kiscicák - hopplá! - utána.
A béka szépen továbbugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica. A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát, és - uccu neki! - utána ugrottak.
A halacska elúszott, és a tóból kimászott három csuromvizes kiscica. És a három vizes kiscica elindult hazafelé. Útközben
szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak :
egy fekete, egy szürke és egy fehér kiscica.

A GOMBA ALATT

A Hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle ?
Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt
és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögél a gomba tövében, várja, hogy
elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott.
Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.
-Hangyácska, Hangyácska, engedj ide engem is a gomba alá!
Úgy eláztam, nem tudok repülni!
-Már hogyan is engednélek - kérdezte a Hangya -, hiszen magam is
csak éppen hogy elférek alatta ?!
-Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.
Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá.
Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke.
-Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
-Ugyan hogyan engedhetnénk ide ? Nincs itt már szabad hely.
-Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat és beengedték az Egérkét a gomba alá.
Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni.
Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt.
-Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be
engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az esõ végét kivárni!
-Nincs már több hely!
-Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket! -Na jól van.
Összébb húzódtak - jutott hely a Verébnek is. Ekkor a Nyúl ugrott ki a
tisztásra, és meglátta a gombát.
-Bújtassatok el! - kiáltozta. -Mentsetek meg! Üldöz a Róka!
-Sajnálom a Nyulat - szólt a Hangya. - Tudjátok mit ?
Húzódzkodjunk összébb.
Alighogy a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
-Nem láttátok a Nyulat ? - kérdezte.
-Nem láttuk bizony!
Közelebb lopakodott a Róka és szaglászni kezdett. -Nem itt bújt el ?
-Ugyan, hogy bújhatott volna ide ? Megcsóválta a farkát a Róka, és elment.
Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan
és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott és azt mondta : Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt,a végén
mégis mind az öten elfértünk! -Brehehehe! Brehehehe! - heherészett valaki.
Mindannyian odanéztek : a gomba kalapján ült a Béka, és jóízûen nevetett.
-Ó, ti okosok! Hiszen a gomba.... A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta. Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan
történhetett az, hogy elõbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek. Ti is kitaláltátok már?

MIAU

A Kutyus a pamlag elõtt aludt a szõnyegen.
Álmában egyszerre csak úgy hallotta, mintha valaki azt mondaná: - Miau !
Felkapta a fejét, körülnézett - sehol senki !
"Biztosan álmodtam az egészet" - gondolta, és kényelmesen visszafeküdt.
De megint csak azt mondta valaki: - Miau !
Ki nyávogott ? A Kutyus felugrott, körülfutotta a szobát, benézett az ágy
alá, az asztal alá - sehol senki ! Felmászott az ablakpárkányra is.
Meglátta a Kakast, amint az ablak elõtt az udvaron sétálgatott.
"Biztosan ez ébresztett fel" - gondolta a Kiskutya, és kifutott az udvarra a
Kakashoz. - Te nyávogtál ? - kérdezte.
- Én nem nyávogok, én beszélek - csapkodott a Kakas a szárnyával, és
tüstént elkiáltotta magát: - Kukurikuuú !
- Mást nem tudsz beszélni ?
- Nem, csak azt, hogy "kukurikú" - válaszolta a Kakas.
A Kutyus a hátsó lábával megvakarta a fülét, és visszament. Alighogy a
lépcsõhöz ért, ismét megszólalt valaki: - Miau !
"No, most megvagy"! - szólt magában a Kiskutya, és mind a négy lábával
kaparni kezdte a földet a feljárat alatt. Jókora lyukat ásott, s a lyukból egy
szürke egérke ugrott elõ. - Te nyávogtál ? - kérdezte tõle szigorúan a Kiskutya.
- Cin, cin, cin - cincogta a Kisegér -, én nem, de ugyan ki nyávoghatott ?
- Valaki azt mondta, hogy "miau".
- Közel ? - nyugtalankodott az Egérke.
- Hát itt, egészen közel - felelte a Kutyus.
- Juj, de félek ! Cin, cin, cin, - cincogta az Egérke, és besurrant a feljáró alá.
A Kutyus elgondolkozott. Most pedig a kutyaól mellõl hallatszott jó hangosan: - Miau !
A Kiskutya háromszor is körbefutotta az ólat, de senkit sem talált. Odabent azonban
valaki mozgolódott. "Itt van hát - gondolta magában. - Mindjárt megfogom !" - és
közelebb lopódzot az ólhoz. Láncát csörgetve, hatalmas, bozontos kutya ugrott eléje.
- R-r-r-r ! - morgott a Kutya.
- Én... én csak megakartam tudni...
- R-r-r-r- !
- Ön nyávogott talán ? - suttogta a Kiskutya, és behúzta a farkát.
- Én ?! Talán gúnyolódsz, ebadta ?!
A Kutyus ugyancsak szedte a lábát, elfutott a kertbe, és egy bokor alá bújt.
És itt, éppen a feje fölött, valaki megint azt mondta: - Miau !
Kikukucskált a bokor alól. Az orra elõtt egy virágon bolyhos méhecske ült.
"Itt van hát, aki nyávogott !" - és be akarta kapni a Méhet.
- Z-z-z-z ! - zümmögött sértõdötten a Méhecske, és belecsípett a Kutyusba.
A Kutyus feljajdult, nekiiramodott, a Méh utána.
- Züm, züm, megcsíplek ! Züm, züm, megcsíplek !
Futott a Kutyus a tóhoz - és beleugrott a vízbe !
Amikor újra kidugta a fejét, a méh már nem volt sehol. És ekkor hirtelen
megint nyávogott valaki: - Miau !
- Te nyávogtál ? - kérdezte csuromvizesen a Halat, amelyik mellette úszott el.
A Hal nem válaszolt semmit, csak a farkával csapkodott, és eltûnt a tó mélyén.
- Kva-kva-kva ! - nevetett a Béka, aki egy vizililiom tetején ült.
- Hát te nem tudod, hogy a halak nem beszélnek ?
- Talán bizony te nyávogtál ? - kérdezte a Kutyus a Békát.
- Kva-kva-kva ! - hahótázott a Béka. - Milyen buta vagy ! A békák csak brekegnek.
És beugrott a vízbe... A Kiskutya csuromvizesen, feldagadt orral hazaballagott.
Szomorkodva feküdt a pamlag elé a szõnyegre. Egyszerre csak újból hallotta: - Miau !
Felugrott - és íme, az ablakpárkányon ott kucorgott a Cirmos. - Miau - nyávogott a Kiscica.
- Vau-vau-vau ! - ugatott a Kutyus, aztán eszébe jutott, hogyan morgott a bozontos Komondor,
és õ is morogni kezdett: - R-r-r-r ! A Cica felhúzta a hátát, és fújt: - S-s-s-s !
Aztán prüszkölt: Fr-fr ! És kiugrott az ablakon. A Kiskutya pedig szépen visszament a
szõnyegre, és lefeküdt aludni. Most már tudta, ki nyávogott.

A NÉGY KIS EZERMESTER.

Erdõ szélén állt egy fatuskó, a tuskón egy házikó. Ebben a házikóban lakik Legyecske, a kis Béka, Sünike meg
Kakaska - Aranytaréj - Kakaska. Elmentek egyszer az erdõbe gombászni, virágot szedni, rõzsét gyûjteni, bogyót eszegetni.
Mentek, mentk az erdõben, és kiértek egy tisztásra. Körülnéztek, hát látják ám, hogy egy üres, gazdátlan szekér áll a tisztás
közepén. Üres, gazdátlan szekér, annyi bizonyos, de azért nem akármilyen egy szekér ám az ! Minden kereke más és más:
az egyik egy icike-picike kis kerék, a másik már nagyobbacska; a harmadik amolyan se nem kicsi, se nem nagy; a negyedik
meg a legeslegnagyobb. A szekér réges-rég ott állhatott már, a gombák is elõbújtak alóla. Legyecske, a kis Béka, Sünike meg
Kakaska csak álltak, álltak a szekér elõtt, bámukták, és tátott szájjal álmélkodtak. Egyszerre csak elõugrik egy nyúl a bokorból,
õ is nézi, kacarászik. - Tiéd ez a szekér ? - kérdik a Nyúltól. - Nem, ez a Medve szekere. Csinálta, csinálgatta egy ideig, de nem
jutott a végire, hát kihajította. Azóta is itt áll.
- Hát akkor fogjuk meg, és vigyük haza ezt a szekeret! - mondta Sünike. - elkél majd a háztartásban.
- Úgy van, vigyük haza ! - helyeseltek a többiek. Nekiláttak hát mindnyájan, nyomták, lökték, taszigálták a szekeret, de az bizony
nem mozdult. Húzták-vonták elõre-hátra. A szekér meg hol jobbra dõlt, hol balra. Hepehupás, rossz az út is, itt egy gödör, ott egy
bucka. A Nyúl kacag, hahótázik, majd megpukkad nevettében: - Ki-hi-hi-hi-ne-he-he-hek is kell egy ilyen vacak, ha-ha-ha-ha-
hasznavehetetlen szekér ! Mind a négyen elfáradtak, de sajnálták volna otthagyni - elkél majd a háztartásban.
Megint csak Sünike hozakodott elõ valamivel: - Hát akkor vigyük haza csak a kerekeket ! - Úgy van ! Gyerünk, igyekezzünk !
Leszerelték a szekérrõl a kerekeket, és hazagurították õket. Legyecske az icike-picike kis kereket, Sünike a nagyobbacskát,
a kis Béka a se nem kicsi, se nem nagyot,. Kakaska pedig felpattant a legeslegnagyobb kerékre, szaporán rakosgatta a lábait,
csattogtatta szárnyait, és azt kiabálta: - Kukurikúú ! A Nyúl nevette õket. - Micsoda csodabogarak, különféle kerekekkel
karikáznak hazafelé ! Ezalatt a Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska erõsen gondolkodóba estek: most aztán mihez
kezdjenek velük ? - Én már tudom ! - szólalt meg Legyecske; azzal fogta az icike-picike kis kereket és egy irinyó-pirinyó kis
rokkát csinált belõle. Sünike kitalálta: ha két kis botot erõsít a saját kerekéhez, talicska lesz belõle. - Én is kifundáltam ám valamit ! -
brekegte a kis Béka, és a se nem kicsi, se nem nagy kereket a kútra szerelte, hogy könnyebben lehessen vizet húzni.
Kakaska pedig a legeslegnagyobb kereket a patal vizébe eresztette, sok-sok követ hordott oda mellé, és épített egy malmot.
Mindegyik keréknek hasznát vették a háztartásban. Legyecske fonalat fon a rokkán, a kis Béka vizet hord a kútról, öntözi a
kertet, Sünike gombát, bogyót, rõzsét szállít az erdõbõl talicskáján. Kakaska meg lisztet õröl a malomban. Egyszer aztán elment
hozzájuk a Nyúl megnézni, hogy élnek, mit csinálnak. És úgy fogadták, mint egy kedves vendéget szokás. Legyecske kesztyût
kötött neki,a kis Béka sárgarépával kínálta, Sünike - gombával és különféle bogyókkal, Kakaska meg töltött lepénnyel és túrós
táskával. Elszégyellte magát a Nyúl. - Bocsássatok meg nekem - mondta. Kinevettelek benneteket, de most már látom, hogy akik
ilyen ügyesek és leleményesek, mint ti vagytok, azoknak kis kerék, nagy kerék egyaránt hasznot hajthat.

A KIS HAJÓ.

Sétálni indult Brekus, Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Elérkeztek egy patakhoz.
- Fürödjünk meg ! - brekegte Brekus, és beugrott a vízbe.
- Nem tudunk úszni - mondta Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
- Brehehehe !- nevetett rajtuk Brekus. - No hiszen, nem sokra megyek én veletek !
És úgy kacagott, hógy majdnem vízbe fúlt.
Nagyon megbántódott ezen Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
Törték a fejüket, mitévõk legyenek. Addig-addig törték a fejüket, míg végre kitaláltak valamit.
Kispipi elment, és hozott egy falevelet. Egérke egy fél dióhéjat.
Hangyácska egy szalmaszálat vonszolt oda valahonnan. Katicabogárka pedig egy cérnaszálat.
És nagy buzgón munkához láttak: a szalmaszálat bedöfték a dióhéjba, a falevelet cérnával
hozzákötötték, és máris készen állt a kis hajó. A hajót vízre lökték. Beleültek és elhajókáztak !
Brekus kidugta fejét a vízbõl, hogy tovább nevessen rajtuk, de a kis hajó már messze járt... utól se érheted!

OKOSKA-BOTOCSKA.

Hazafelé tartott a kis Sündisznó. Útközben találkozott a Nyúllal, és együtt ballagtak tovább. Kettesben feleannyinak tûnik az út.
Hosszú az út hazáig, mennek, mendegélnek, beszélgetnek. Az út közepén egy bot hevert. A nagy beszélgetésben a Nyúl nem
vette észre, megbotlott benne, és majdnem orra bukott.
- Ó, te ! - mérgelõdött a Nyúl. Jól belerúgott a botba, és az messzire elrepült. De a Sündisznó felemelte a botot, vállára vette, úgy futott, hogy utolérje a Nyulat. Meglátta a Nyúl, hogy a Sündisznó felemelte a botot.
- Minek neked ez a bot ? Mi hasznod belõle ? - csodálkozott.
- Ez nem valami egyszerû bot csupán - magyarázta Sündisznó. - Ez egy okoska-botocska.
A Nyúl csak megvetõen kuncogott. Továbbmentek, mendegéltek, és elérkeztek egy kis patakhoz. Nyúl egyetlen ugrással átvetõdött a patak túlsó oldalára, s onnan kiáltott vissza:
- Hé, Szúrós Fej, dobd el a botodat ! Nem tudsz vele átvergõdni a patak innensõ partjára !
Sündisznó azonban nem válaszolt erre semmit, csak egy kicsit hátrahúzódott, aztán nekifutott. Futás közben a botot leszúrta a patakocska közepére, és egyetlen lendülettel átugrott a túlsó partra, s úgy állt meg a Nyúl mellett, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nyúlnak tátva maradt a szája az álmélkodástól.
- Hû, de nagyot tudsz te ugrani !
- Egyáltalán nem tudok ugrani - válaszolta Sündisznó. - Csak ez az okoska-botocska- mindenen-átugrócska segített nekem.
Továbbmentek, mendegéltek, s egy mocsaras részhez érkeztek. Nyúl egyik zsombékról a másikra ugrott. Sündisznó mögötte haladt,
és a bottal vizsgálgatta maga elõtt az utat.
- Hé. te Szúrós Fej ! Mit vánszorogsz ott ilyen lassan ? Bizonyára a botod...
Nem tudta azonban befejezni a mondatot Nyúl, mert megcsúszott a zsombékon, és füle hegyéig merült a mocsárban. Jaj, mindjárt
lemerül és megfullad ! Átcammogott Sündisznó egy másik zsombékra, amelyik közelebb esett a Nyúlhoz, s odakiáltotta neki:
- Kapd el a botot ! De jól markold meg !
Elkapta a Nyúl a bot végét, Sündisznó pedig teljes erejébõl megrántotta a botot, és kihúzta barátját a mocsárból. Amikor nagy nehezen kijutottak a biztonságos talajra, azt mondta a Nyúl a Sündisznónak.
- Köszönöm, Sündisznó barátom, hogy megmentettél.
- Ugyan, hogy mondhatsz ilyet ! Nem én mentettelek meg, hanem ez az okoska-botocska-minden-bajból-kihúzócska !
Megint mentek, mendegéltek, és egy nagy, sûrû, sötét erdõ szélén megláttak a földön egy kis madárfiókát. Kiesett a fészekbõl, panaszosan csipogott, a szülei ott röpködtek fölötte, nem tudták, mit tegyenek.
- Segítsetek, segítsetek ! - csiripelték.
A fészek magasan volt, sehogy sem lehetett elérni. Se a Sündisznó, se a Nyúl nem tudott fára mászni. Pedig valahogy segíteni kell a kismadáron. Törte a fejét a Sündisznó, s addig törte, amíg csak ki nem találta, mit kell tenni.
- Állj arccal a fa törzse felé ! - parancsolt rá a Nyúlra.
Nyúl oda is állt a fához, két melsõ lábát feltette a fa törzsére. Sündisznó rátette a madárkát botjának hegyére, s a bottal felkapaszkodott a Nyúl vállára, s magasba emelte a kismadarat. Majdnem elérték a fészek szélét. A kismadárka ijedten csipogott egyet, aztán nagy bátran elrugaszkodott, beugrott a fészekbe. Hogy örvendeztek a madárszülõk !
Ujjongva röpködtek a Sündisznó és a Nyúl feje körül, s egyre csak azt csiripelték: - Köszönjük, köszönjük, köszönjük !
- Remek fickó vagy te, Sündisznó ! Nagyszerûen kitaláltad, mit kell tennünk.
- Ugyan, dehogyis én találtam ki ! Mindent ez az okoska-botocska-magasba-emelõcske csinált.
Elindultak befelé az erdõbe. Minél messzebre jutottak, annál sûrûbb, annál sötétebb lett az erdõ. Nyúlnak bizony elszorult a szíve. De Sündisznón nem látszik, hogy félne. Bátran halad elõtte, s a bottal félrehajtja útjukból az ágakat. S ekkor az egyik fa mögül hirtelen kiugrott elébük egy hatalmas farkas, elállta az útjukat, rájuk kiáltott: - Állj !
Megtorpant a Nyúl meg a Sündisznó. Farkas megnyalta a szája szélét,fogait csattogtatva mondta nekik:
- Téged nem bántalak, te Sündisznó, mert te nagyon szúrós falat lennél. De téged, Tapsifüles, bizony bekaplak szõröstûl-bõröstûl !
Szegény Nyúl egész testében reszketett a félelemtõl, fehér lett, mintha téli bundát öltött volna, lába szinte a földbe gyökerezett.
Behunyta a szemét - jaj, most mindjárt bekapja a Farkas ! De a Sündisznó nem vesztette el a fejét, meglendítette a botját, és nagyot
vágott vele a Farkas hátára. Farkas felvonított a fájdalomtól, nagyot ugrott, és elszaladt... Bizony úgy eliramodott, hogy még vissza se
nézett.
- Köszönöm, Sündisznó, most még a Farkastól is megmentettél.
- Nem én, hanem ez az okoska.botocska-ellenségre-lecsapóska - válaszolta a Sündisznó.
Megint mentek, mendegéltek. Elhagyták az erdõt, és kiértek az útra. Bizony nem volt könnyú a felfelé vezetõ úton felkaptatni.
Sündisznó elöl haladt, botjára támaszkodott, de a szegény Nyúl hamarosan lemaradt, majd összerogyott a fáradtságtól.
Közel jártak már az otthonukhoz, de a Nyúl nem bírta tovább.
- Semmi baj - mondta a Sündisznó -, kapaszkodj a bot végébe.
Nyúl megmarkolta a botot, és Sündisznó a botnál fogva szépen felcipelte az emelkedõ tetejére. És a Nyúl rögtön megérezte,
mennyivel könnyebb így haladni felfelé.
- Nézd csak - mondta -, a te okoska-botocskád most is segített rajtam.
Így vezette haza a Sündisznó a Nyulat az otthonába, ahol már olyan régóta várt rá Nyúlné asszonyság meg a gyerekek.
Örvendeztek Nyúlék, hogy megint együtt vannak, és Nyúl azt mondja Sündisznónak:
- Ha nem lett volna ez a te csodatevõ okoska.botocskád, bizony sohasem láttam volna viszont az otthonomat.
Elmosolyodott ezen a Sündisznó, s azt mondta neki: - Fogadd el ajándékba ezt a botot. Talán szükséged lesz rá.
Nyúlnak szinte a szava is elakadt a csodálkozástól.
- S veled mi lesz a csodálatos okoska-botocska nélkül ?
- Sebaj ! - válaszolta a Sündisznó. - Botot mindig lehet találni. Az okosságot pedig - és megkocogtatta ujjával a homlokát -,
az okosságot pedig innen veszem hozzá !
Mindent megértett most már a Nyúl.
- Milyen igazad van: nem a bot a fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív!

AZ ALMA.

Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma.
Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni ? Nagyon magasan van - nem tud odáig felugrani.
- Kárr - kár ! Körülnéz a Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyõfán ott üldögél a Varjú, és jóízûen nevet rajta.
- Hallod-e, Varjú koma ! - kiáltotta a Nyúl. - Szakítsd le nekem az almát.
Varjú átrepült a fenyõrõl a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csõrébõl, le a földre.
- Köszönöm szépen, Varjú koma ! - kiáltottaa Nyúl, és fel akarta venni az almát, de az - uramfia, mit látnak szemei ?! - szusszant egyet és elszaladt. - Hát ez meg miféle csoda ?
Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából
fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.
- Állj meg, állj meg ! - kiáltozott a Nyúl. - Hová viszed az almámat ?
- Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.
Nyúl odaugrott Sündisznócskához.
- Azonnal add vissza az almámat ! Én találtam rá !
Odarepült hozzájuk a Varjú is.
- Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak !
Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta: - Ez az én almám, az enyém !
Veszekedésük felverte az erdõ csendjét. Verekedésig fajult a dolog: a Varjú csõrével belecsípett a Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút...
Ekkor ért oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:
- Mi történik itt ?! Mi ez a lárma ?!
Azt felelik neki a verekedõk:
- Medve, te vagy itt az erdõn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.
Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét,
aztán megkérdezte:
- Ki találta az almát ?
- Én ! - felelte a Nyúl.
De ki tépte le a fáról ?
- Bizony, hogy én! - károgta a Varjú.
- Jól van. De ki kapta el ?
- Én kaptam el ! - kiáltotta a Sündisznócska.
- Nos hát akkor - ítélte a Medve - mindhármótoknak joga van az almára.
- De csak egy almánk van ! - kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú.
- Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.
Megint egyszerre kiáltották mind a hárman:
- Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe ?!
Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.
- Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsõnek.
A másodikat a Varjúnak adta.
- Ez a tiéd, mert te tépted le.
A harmadik darabot õ nyelte le.
- Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.
A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta.
- Ez a tiéd, Medve.
- Ugyan, miért ? - ámuldozott a Medve.
- Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket !
És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt,
mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.

A KISEGÉR MEG A CERUZA.

Egyszer volt, hol nem volt, volt Vova asztalán egy ceruza. Vova gyakran rajzolt vele képeket, és a Ceruza engedelmesen lerajzolt
mindent, amit Vova akart. Egyszer, amikor Vova aludt, egy egérke mászott az asztalra. Meglátta a ceruzát, felkapta, és vonszolni
lezdte az egérlyuk felé.
- Engedj el, kérlek ! - könyörgött a Ceruza. - Mire kellek én neked, hiszen fából vagyok: nem lehet engem megenni !
- Rágcsálni akarlak - mondta a Kisegér. - Bizseregnek a fogaim, s emiatt folyton rágcsálnom kell valamit.
Így ni ! - és a Kisegér úgy megharapta a Ceruzát, hogy az feljajdult belé.
- Jaj ! - kiáltotta a Ceruza. - Akkor legalább hadd rajzoljak valamit utoljára, aztán tégy amit akarsz.
- No jó - egyezett bele az Egérke -, rajzolj hát ! Utána úgyis apró darabokra ráglak !
Nagyot sóhajtott a Ceruza, és rajzolt egy kört.
- Ez sajt ? - kérdezte az Egérke.
- Lehez sajt is - mondta a Ceruza, és még három kis karikát rajzolt.
- Hát persze, hogy sajt ! Ezek itt benne a lyukak - találgatta az Egérke.
- Lehetnek lyukak is - egyezett bele a Ceruza, és még egy nagy kört rajzolt.
- Ez alma ! - kiáltott fel az Egérke.
- Lehet alma is - mondta a Ceruza, és néhány ilyen hosszú kifliformát rajzolt.
- Már tudom ! Ez itt kifli, ezek meg kenyerek ! - kiáltotta szája szélét nyalogatva a Kisegér. - No, fejezd be gyorsan, mert már nagyon
bizseregnek a fogaim !
- Várj egy pillanatig - szólt a Ceruza, s amikor ezeket a háromszögeket kezdte rajzolni, a Kisegér felkiáltott:
- Hiszen ez olyan, mint egy macs...! Ne rajzold tovább !
A Ceruza azonban már hosszú bajuszt is rajzolt.
- Igen, ez egy igazi macska ! - cincogott a megrémült Egérke. - Segítség !
És bemenekült az egérlyukba. Azóta az orrát sem dugta ki onnan. Vova ceruzája még most is megvan, csak ilyen kicsi lett.
Te is próbálj ceruzáddal ilyen macskát rajzolni, hadd féljenek az egerek!

A KAKAS MEG A SZÍNEK.

Vova rajzolt egy kakast, de elfelejtette kifesteni. Elment a kakas sétálni.
- Miért jársz te ilyen színtelenül ? - ámuldozott a Kutya.
Megnézte magát a Kakas a víz tükrében. "Igaz...Igaz, igaza van a Kutyának.
- Ne szomorkodj - tanácsolta neki a Kutya. - Eredj el a színekhez, õk majd segítenek rajtad.
Odament a Kakas a színekhez, szépen kérte õket:
- Színek, színek, segítsetek !
- Jól van... - szólt a Piros, és megfestette a taréját és a szakállkáját.
A Kék meg a farktollát. A Zöld a szárnyát. A Sárga meg a begyét.
- Így már igazi Kakas vagy - mondta a Kutya.

A SZESZÉLYES CICA

Panni az asztalnál ült, rajzolgatott; különféle színekkel festette ki a képeket. Egyszercsak
a szék támlájára ugrott a zöld szemû cirmos Cica, és figyelmesen nézegette a rajzokat.
- Mit csinálsz, panni ? - kérdezte kíváncsian, és puha, fehér mancsát rátette a kislány vállára.
- Házacskát rajzolok neked - felelte Panni. - Nézd csak, Cicuskám, pirosra festem a tetejét, az ajtaját meg sárgára.
- Csak azt nem tudom: mit is csinálok majd ebben a házikóban ?
- Tüzet raksz, és felforralod a tejecskédet.
És már oda is rajzolta Panni a bodros füstgomolyagot; az vidáman szállt felfelé a kis házacska kéményébõl.
- Hát az ablaka hol van ? - kérdezte a Cica. - Igazán tudhatnád, hogy a cicák mindig az ablakon ugrálnak be.
Szép kis ház ez, mondhatom ! Még ablaka sincsen.
- Ne türelmetlenkedjél, már itt is vannak az ablakok - szólt szelíden Panni. - Egy, kettõ, három a ház oldalára, egy meg a padlásra.
Szép egyenes vonalakkal rajzolta meg a kislány a négy kicsi ablakot. De a Cirmos csak tovább kérdezgette.
- Hát sétálni hol fogok ? Vagy mindig csak itthon unatkozzam ?
Panni szép deszkakerítést rajzolt a ház köré.
- Itt sétálhatsz majd, Cicuskám, ez lesz a kert; kaput is rajzolok rá.
Nézte, nézte a Cirmos a képet, azután gúnyosan megszólalt:
- Ezt nevezed kertnek ? Hisz ez csak üres udvar !
Várjál ! Mindjárt rajzolok neked egy gyönyörû szép kertet is. Látod, itt van egy virágágy, mellette egy almafa, sok-sok piros
alma terem rajta. Ezt a két kerek ágyást meg zöldséggel ültetjük tele; az egyikbe sárgarépát ültetünk, a másikba káposztát.
- Káposztát ? - nyávogta a Cica. - Nem vagyok én tapsifüles, hogy káposztával éljek. Ha kedvem szottyan egy kis horgászásra,
hol fogok majd aranyhalacskát ?
Panni már rajzolta is a kis, kék vizû, kerek tavat, és bele három aranyhalacskát.
- No jól van, ezzel meg vagyok elégedve - dorombolta Cirmos. - De, Pannikám, ugye lesz baromfi is a kertemben ?
- Persze, hogy lesz Cirmoskám. Nézd, már itt is van ez a nagy tarajos, tarka farkú kis kakas, mellette meg a bóbitás,
kendermagos tyúkanyó. Kapsz még három pelyhes csibét is, meg egy sárga csõrû libát a tó partjára.
A Cica megnyalogatta a szája szélét, elégedetten dorombolt.
- Miau, miau, ezt már szeretem ! Hát a kis egerek ? Ugye lesznek egerek is a házikómban ?
- Szó sincs róla, egér nem kerülhet a házba.
- És ki õrzi majd a házacskámat, ha elmegyek hazulról ?
- Ne félj, lesz házörzõ is.
Panni rajzolt is egy kis takaros kutyaólat, eléje meg egy rövid szõrû, kurta lábú, cipõgombszemû kis kutyát.
- Látod, Cicuskám, ez itt Fickó kutya, õ vigyáz majd a házadra.
Ebben a pillanatban a Cica villámgyorsan leugrott a padlóra, felkunkorította a farkát, felborzolta a bundáját;
zöld szemecskéje csak úgy villogott, mikor megszólalt:
- Tulajdonképpen nem is tetszik nekem a házad, sem a kert, sem az aranyhalacskák... Nem akarok benne lakni!
És elrohant a Cirmos, sértõdötten, haragosan; úgy elszaladt, vissza sem nézett Pannira.
Ugye tudod, hogy miért gondolta meg magát oly hirtelen ez a szeszélyes Cica?

A FENYÕFA

Ma reggel a gyerekek megnézték a naptárt, és ezt olvasták le róla: december 31.
Holnap hozza a Télapó a fenyõfát ! A játékok biztosan készen lesznek, de a fenyõfa még sehol sincs.
A gyerekek elhatározták, hogy levelet írnak Télapónak, küldjön nekik egy fenyõfát a sûrû erdõbõl,
bolyhos, zöld fenyõt, a legszebb fenyõt.

Télapó bácsinak a gyerekektõl

Kedves Télapó !

Kérünk Téged, küldjél Karácsonyra egy szép fenyõt !
Játékot majd csinálunk, az nem kell.
E levelet elviszi mjd Neked egy hóember !

A gyerekek és a Hóember

Hát egy ilyen levelet írtak a gyerekek, és rögtön utána kiszaladtak az udvarra - hóembert csinálni.
Nagy egyetértésben dolgoztak: volt, aki a havat hordta, volt, aki tapasztotta.
A Hóember fejére egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénbõl készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került.
Hos hát, nagyon jól sikerült a Hóemberpostás ! A gyerekek átadták neki a levelet, és így szóltak:

Hóember, Hóember,
nálad jobb postás nem kell,
sötét erdõt járod,
levelünk a párod.

Télapónak vidd el õt,
keressen egy kis fenyõt,
sûrû ágú, zöld szoknyájú,
tûlevelû ismerõst.

Hozd el azt a kis fenyõt,
minden gyerek várja õt !

Beköszöntött az este, a gyerekek hazaszállingóztak, a Hóember pedig így dohogott magában:
- Hm... Ezek feladták a leckét ! Most aztán kihez forduljak, merre induljak ?
- Vigyél magaddal ! - vakkantott fel váratlanul Bobik, a kutyuska. - Jó orrom van, segítek neked megkeresni az utat.
- Persze, hogy elviszlek, kettesben sokkal vidámabb ! - örvendezett a Hóember.
Sokáig mentek, mendegéltek, a Hóember és Bobik, míg végül is elérkeztek a sûrû, nagy erdõhöz. Éppen eléjük szaladt egy nyúl.
- Errefelé lakik a Télapó ? - kérdezett rá a Hóember.
De a nyúlnak lélegzetnyi ideje sem volt, mert éppen a Róka üldözte.
- Vau ! Vau ! - ugatott fel Bobik, és õ is a Nyúl után vetette magát. Elszomorodott a Hóember.
- Úgy látszik, egyedül kell továbbmennem. És egyszerre nagy szél kerekedett, hatalmas hóvihar söpört végig az erdõn...
A Hóember megremegett és ... darabokra szakadt szét. Csak egy vödör, egy levél meg egy szál sárgarépa maradt belõle a havon.
Visszarohant a Róka, és bosszankodva mondta:
- Hol van az az ember, aki miatt elszalasztottam a nyúlpecsenyémet ?
Nézi - hát látja, hogy senki sincs ott, csak egy levél fekszik a havon. Fogta a levelet, és elszaladt vele.
Megjött Bobik is.
- Hol a Hóember ?
A Hóember nincs sehol. Épp ekkor érte utol a Farkas a Rókát.
- Mit viszel, komám ? - mordult rá a Farkas. - Felezzünk !
- eszem ágában sincs veled felezni, mikor magam is hasznát vehetem ! - szólt a Róka és elfutott.
A Farkas meg - utána. És a kíváncsi Szarka is utánuk repült.
Ott sírdogált Bobik magában, a nyulak pedig egyre csak azt hajtogatták :
- Úgy kellett, úgy kellett, minek kergettél mindig minket, minek ijesztgettél mindig minket ?
- Soha többé nem foglak benneteket bántani - mondta Bobik, és még hangosabban kezdett sírni.
- Na, ne sírj, segítünk rajtad - ígérték a nyuszik.
- Mi pedig a nyusziknak - makogták a mókuskák.
És a nyuszik nekiálltak hóembert építeni, a mókusok meg segítettek a munkában: a mancsukkal veregették, dagasztották,
a farkukkal legyezgették, ragasztották. A Hóember fejére ismét egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénbõl készült, az orra
helyére meg egy szál sárgarépa került.
- Köszönöm nektek - szólalt meg a Hóember -, hogy újra felépítettetek. Most pedig segítsetek megkeresni a Télapót.
Elkísérték a Medvéhez. A Medve aludt a barlangjában, hát felébresztették. Elmesélte neki a Hóember, hogy a gyerekek
tulajdonképpen a Télapóhoz küldték õt egy levéllel.
- Egy levéllel ? - brummogta a Medve. - Hol az a levél ,
S csak ekkor kaptak észbe, hogy nincs meg a levél !
- Levél nélkül pedig Télapó nem ad nektek fenyõfát - mondta a Medve. - Jöbban teszitek, ha hazamentek, majd én kivezetlek
benneteket az erdõbõl.
S egyszerre - honnan, honnan nem ? - ott termett elõttük a Szarka, és azt csörögte, örömében pörögve:
- Itt a levél ! Itt a levél !
És elmesélte nekik, hogyan talált a levélre. És mindahányan, akik voltak, elindultak a levéllel a Télapóhoz.
A Hóember sietve lépked, nagyon izgul: hol egy dombról gurul le, hol egy gödörbe pottyan,hol egy tuskóba botlik.
Persze, a Medve mindig kihúzza a csávából, de aztán megint csak darabokra szakad szét a Hóember.
Végülis elérkeztek Télapóhoz. Télapó elolvasta a levelet, és így szólt:
- Hogyhogy ilyen késõn jöttök ? Jaj, Hóember, hogy fogod majd így elvinni idejére, pont karácsonyra a gyerekeknek a fenyõfát ?
Itt mndannyian a Hóember védelmére keltek, elmondták, mi történt vele. Télapó a saját szánját adta nekik, s a Hóember a fenyõvel
elhajtott a gyerekekhez. A Medve visszabújt a barlangjába - tavaszik kialussza magát. És reggelre a Hóember ott állott a régi helyén,
csakhogy levél helyett egy zöld fenyõt tartott a kezében.

MICSODA MADÁR EZ?

Élt egyszer egy liba. Szörnyen ostoba, irigy állat volt. Mindenkit irigyelt, mindenkivel összeveszett, mindenkire
sziszegett...
Az emberek fejüket csóválva mondogatták:
- Szörnyû ez a Liba!
Egy alkalommal Liba meglátogatott a tavon egy hattyút. Libának nagyon megtetszett a szép, hosszú hattyúnyak.
"De jó lenne nekem is egy ilyen szép, hosszú nyak" - gondolta magában. Megkérte a Hattyút:
- Tudod mit? Cseréljünk! Neked adom az én nyakamat, s te add nekem a tiédet.
Hattyú egy kicsit gondolkodott, de aztán ráállt. Nyakat cseréltek.
Sétálgat a Liba szép, hosszú hattyúnyakával, s nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Hol elfordítja, hol kinyújtja, hol
ívben meghajlítja - sehogy sem találja kényelmesnek.
Meglátja Libát a Pelikán, s csak úgy dülöngél a nevetéstõl.
- Ó, hiszen te nem vagy se liba, se hattyú - mondja neki -, hahaha!
Megsértõdött a Liba, a már éppen rá akart sziszegni, amikor észrevette, hogy a Pelikánnak milyen szép, nagy,
zacskós csõre van.
"De jó lenne nekem is egy ilyen szép, nagy, zacskós csõr!" - gondolta magában.
Meg is mondta a Pelikánnak:
- Tudod mit? Neked adom az én piros csõrömet, s te add nekem a te zacskós csõrödet!
Pelikán nevetett, de aztán ráállt. Cseréltek. Megtetszett a Libának ez a cserebere.
A Gémmel lábat cserélt: vaskos úszólábáért szép, vékony, hosszú gémlábat kapott.
A Varjúval elcserélte nagy, fehér szárnyát kicsi feketére.
A Pávát sokáig kellett rábeszélnie a Libának arra, hogy cserélje el vele díszes, színes farktollait az õ kis ecset farkáért.
De végül sikerült neki.
A jóságos Kakas könnyen odaajándékozta taraját, szakállát s hozzá még szép, kukorékoló hangját is.
Senkire és semmire nem hasonlított már a Liba.
Nagy peckesen sétálgatott gémlábán, varjúszárnyaival csapkodott, forgatta hattyúnyakát...
Egyszer nagy csapat liba jött vele szemközt.
- Gá-gá-gá, micsoda madár ez? - ámuldoztak a libák.
- Liba vagyok! - kiáltotta Liba, és vadul csapkodott varjúszárnyával, kinyújtotta hattyúnyakát, és pelikáncsõrét eltátva
harsogta: - Kukurikuuuú! Mindenkinél szebb vagyok!
- Hát ha te liba vagy, akkor gyere velünk! - mondták neki a libák.
Kimentek a libák egy kis rétre, és Liba velük tartott.
A libák a füvet csipegetik, de Liba csak tátog, ide-oda dobálja zacskós csõrét, sehogy se tud füvet tépni vele.
Lementek a libák a tóra fürödni, Liba is velük tartott. A libák mind úszkálnak a tóban, de Liba a parton futkos fel s alá,
gémlábbal nem tud úszni.
Nevetnek a libák:
- Hahahahaha!
Liba meg visszakiált nekik:
- Kukurikuuuú!
Kijöttek a partra a libák, s egyszerre csak honnan, honnan nem ott termett a Róka!
Ijedten gágogtak a libák, és elrepültek.
Csak Liba maradt ott, a varjúszárnyak nem tudták felemelni, futni kezdett hosszú gémlábán, de pávafarka belegaba-
lyodott a nádasba. Itt aztán hosszú hattyúnyakát elkapta a Róka, és - uzsgyi! - szaladni kezdett vele.
Meglátták ezt a libák, lecsaptak a Rókára, vadul csípték, ahol érték. Leejtette a Róka a Libát, és elfutott.
- Köszönöm, libák, hogy megmentettetek - mondta Liba -, most már tudom, hogy mit kell tennem!
Elment a Liba a Hattyúhoz, és visszaadta neki hosszú nyakát, Pelikánnak nagy, zacskós csõrét, Gémnek hosszú
lábait, Varjúnak fekete szárnyát, Pávának díszes farktollait, a jóságos Kakasnak pedig a taraját, szakállát, szép
kukorékoló hangját.
És a Liba megint olyan lett, mint egy liba.
Csak most okos és nem irigy liba lett belõle.
Így szólt az én mesém a Libáról. Itt a vége, fuss el véle!