Megkésve bár, de talán még így is érdekes.
Nekem mindenképpen.
Szóval a március 3-ám elég zavarodottra és kapkodósra sikeredett. Takarítás ezerrel, hiszen másnap irány a kórház. És bár az agyam felfogta talán, tudtam, hogy mikor legközelebb viszontlátom az ágyam, a konyhám, fürdőm, már anya leszek és bizony egy gyermekkel pluszban leszünk, valahogy mégsem éreztem át a dolog súlyát. Nem féltem, csak nem akartam egyedül lenni, Imi nélkül.
Aztán a 4. is beköszöntött. Persze késve indultunk. A kocsiban nagy hallgatás, egyikőnk sem szólt, talán nem is kellettek szavak. Csak némán pityeregtem. Az okát nem tudom. Azt hiszem akkor sem tudtam.
A kórházba beérve láttuk, hogy még mindig látogatási tilalom van, nem ért meglepetésként, némán törődtünk bele ebbe is.
Csengettünk, aztán jött a dokim, szokásos széles vigyor és a búcsú ideje is. Erős voltam, mint általában. Imit úgy kellett elzavarni, szegényem elérzékenyült. Aztán csak ültem a folyosón és vártam a sorom. Visszapillantottam abba az irányba, amerre Imi távozott és még mindig az ajtóban állt, kapaszkodott a kilincsbe és nézett rám. Még szerencse, hogy nem volt időm bőgni, felvettek az osztályra.
Elfoglaltam a szobám, végül fizetősbe mentem, egyedül voltam, jó volt, nem lett volna kedvem beszélgetni.
Aztán megvizsgált az orvosom, a szokásos ujjnyi, se több se kevesebb. Masszírozott egy picit, nagyon fájt és vissza a szobámba. Már nem is emlékszem hogy a fenébe telt el a délelőtt és a délután. Csak voltam és vártam azokat a bizonyos fájásokat. Arra emlékszem, hogy fáztam. Nem volt jó.
Újabb vizsgálat következett. Már puhult, lazult vagy tudomisén, újabb masszázs, ismét a csillagokat láttam. UH is volt, minden okénak tűnt. Mindeközben az orvosom csak azt hajtogatta, hogy ő farsangi mulatságra megy a lányával Siófokra, egész hétvégés program, szal legyen már valami. Mintha rajtam múlott volna bármi is.
Aztán délután kettőtől már rendszeresek lettek a fájások. Kezdődött a 15-10 percesekkel. Ezeket aztán hamar váltották a 7-8 percesek. Nem tudom, Imike talán megijedt a siófoki farsangtól és beindult.
Persze végig folyamatos kontakt Imivel, a szülésznőmmel és talán veletek is, már nem emlékszem mikor írtam.
Ez az időszak nem volt fájdalmas nekem. Mármint fájt, fájt, de abszolút nem volt elviselhetetlen a dolog. Csak jöttek mentek a fájások és közben gyötört a gondolat, hogy mi van, ha ezek még mindig nem AZOK a fájások és én csak bebolondítok mindenkit. Ez azért is zavart nagyon, mert a szülésznőm szabin volt és ő Mohácson volt azon a napon, így neki idő míg Szigetvárra ér.
Szóval vegyes érzelmekkel, de elvoltam. Közben rejtvényt fejtettem és elég jól ment
Hihihi.
Aztán mielőtt haza indult volna az orvosom újra megvizsgált. Még mindig csak bőőőőőőőőőőőő egy ujjnyi voltam. Hát... Csüggedt voltam, mert már azt hittem lesz vmi, hiszen a fájások 5-7 percesekre váltottak már egy ideje. De a dokim bizakodó volt. Azt mondta, hogy tuti vissza kell majd jönnie hozzám éjjel, nyugalom. De hogy eldőljön végre az egyik irányba a dolog, kaptam egy NOSPA szurit a popómba :S. Ez az injekció állítólag jó kis aduász, ugyanis ha csak jósló fájások vannak, akkor azokat elmulasztja, viszont ha rendes fájások, akkor felerősíti őket. Nekünk pont erre volt szükségünk, lássuk már hogy mi van!!!
Na én innen számolom a vajúdásomat. Este 7től. A nospa kitett magáért. Jöttek egyből a 3-4 percesek. És fáááááááááááájtak, nagyon fájtak. Már menni alig tudtam. Csak feküdtem az ágyon és markoltam a keretet, amikor jöttek. A takarítónő vette észre, hogy mennyire szenvedek, jött és simogatott masszírozgatott, beszélt hozzám. Nagyon rendes volt. Ő szólt a szülésznőmnek is, aki akkor már úton volt, mert közben már beszélt a dokimmal.
Időközben nst, borotválás is volt és az ügyeletes doki is látni kívánt, hát elbotorkáltam a vizsgálóig. Na ott jött a jó hír átugrottuk a 2 ujjnyit, már 3nál járunk. Örültem, mert már így is nagyon fájt és nem ért volna fülig a szám, hogy ezek a fájások a 2 ujjnyi kísérői.
Akkor megérkezett a szülésznőm is. Könyörögtem, hogy adjanak vmi fájdalomcsillapítót, szúrjanak vagy akármi, csak segítsenek, mert belehalok. De sajna 3 ujjnyinál már nem jár koktél. Hogy igaz e vagy sem... Nem tudom, nem kaptam semmit. Itt megint kiesett az idő. Csak voltunk a szobámban, dumcsiztunk, közben én majd megőrültem, de próbáltam jó pofát vágni az egészhez. Végül eljött az idő. Lassan összekészültünk, összeszedtük a motyóimat, telefon, fényképező, stb. Bezártuk a szekrényeket, Anita a szülésznőm beágyazott, mindent elrendezett, mert hogy ide már nem jövünk vissza, csak ha vége.
Na itt már izgatott voltam, nagyon nagyon túl akartam már lenni a dolgon. Elindultunk az nstéim helyszínére, a szülőszobába. Közben útba ejtettük a beöntéses szobát. Kérdezte, hogy akarok e egyáltalán, de én akartam, mert nem akartam ezen stresszelni szülés közben. El akartam kerülni az ilyen jellegű baleseteket.
22.45re végül elérkeztünk a szülőszobába, ahol fel kellett feküdnöm a szülőágyra, hogy a dokim megvizsgálhasson (visszaért ő is). Ez a felfekvés volt a legrosszabb aznap este. Annyira fájt, hogy szavakba nem tudom önteni. Megnézett, burkot repesztett, kevés volt már nagyon a víz. Csomó ideig piszkált, mert nem akarta elhinni, hogy csak annyi volt amennyi. No aztán mindenki készülődött én meg csak vergődtem a 0 perceseimmel, mert állandóan jöttek az összetéveszthetetlen régen várt fájásaim. Közben Imire gondoltam, akit hazaküldtem, mert szegényem a kocsiban ücsörgött lent a parkolóban. Ez a tudat nagyon zavart, rossz volt, ezért elküldtem. Jobb volt így nekem, hogy tudtam otthon van, jó helyen. Ülve vajúdtam, láblelógatva és már a kitoláshoz érkeztünk, nyomtam, nyomtam, nyomtam, hogy segítsem a kisfiamat lefelé. Próbáltak biztatni, hogy milyen jó vagyok és hogy tök sokat haladtunk, mert minden fájásnál 1 mmt halad lefelé a fiúcska :S. Na ezt nem kellett volna hallanom, majdnem eret vágtam.
Aztán már nem ültem, hanem felvettem a pózt és nyomtam, amikor kellett. Közben persze visítottam, őrjöngtem, kiabáltam, könyörögtem, hogy segítsenek rajtam, de semmit nem kaptam. Továbbra sem.
A nyomás, tolás nem ment könnyen. Rosszul vettem a levegőt. Ugyebár hasba kell venni, nem tüdőre, különben elszédülök, bevérzik a szemem. Egy toló fájásra 3 nyomást tudtam produkálni, ebből kb 1 volt használható. Ugyanis elsőre szinte mindig tüdőre vettem a levegőt, mire viszont hasra kaptam, elfogyott a szusz. Második levegővételre dettó, de sokkal hamarabb rájöttem, hogy hová is kell nyomni. Tényleg ez a kakilós dolog... Nem hittem volna. Végül a harmadik levegőre elmúlt a fájás. Így ment egy darabig, miközben az orvosom nyomta a hasam, ő is tolta a babát kifelé. (mint kiderült csak a fundust támasztotta ki, hogy a gyerek ne csússzon vissza, ha már letuszkoltuk 1 mmt). Már mindenki fáradt. Jött még egy doki, felváltva könyököltek a mellkasomba. Hát kb. itt törhették el a bordáimat, fel sem tűnt, csak utána.
Aztán jött a csúnya része a dolognak. Fájásgyengeség. Egyszerűen nem jöttek a fájások, pedig már látszódott Imikém haja, fél cmre volt a céltól. Beragadt a szülőcsatornába szegényem. Nyomatták belám az infúziót, hogy legyen még pár fájás, állítólag annyi ömlött belém, amennyit más 5 óra alatt kap meg. Én 20 perc alatt elnyeltem, de semmi valamire való eredmény. A másik gond az volt, hogy mindeközben Imike szív drasztikusan leesett. Ekkorra már mindenki ideges volt. Én nem is tudom hol jártam, sztem elájultam, vagy nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy megy a k*va anyázás, mindenki tiszta ideg, az én lábaimat pedig szíjazzák le. Közben gátat is metszettek, éreztem, nem találták el a kis fájásaimat, így éreztem, hiszen zéró fájdalomcsillapító volt bennem. De törődtek is akkor velem, láttam, hogy baj van, olyan vészhelyzetes baj. Nem féltem. Nem volt erőm félni. Csak ordítva szemléltem az eseményeket és nem hittem abban, hogy ennek egyszer vége lesz. Aztán újabb eszméletvesztés??? Nem tudom. Olyan fájdalom, hogy szavakat nem találok és egyszer csak a mellkasomra tettek egy véres kis lényt, a fiamat, akihez az első szavaim ezek voltak:
sajnálom, sajnálom, sajnálom március 4én 0 óra 25 perckor.
Csak sírni tudtam, mert tudtam, hogy történt valami, gond volt. Aztán csak követtem a szememmel, mert hamar elvették, ugyanis rám még várt egy altatás. Nem is bántam, mert közben elmondták, hogy mi történt. Imike kicsi szíve kis híján leállt már, ezért fogóval segítették a világra. Mint kiderült, a nyakacskájára volt tekeredve a köldökzsinór. Hát nem hiába mondtam neki, hogy sajnálom, sajnálom, sajnálom.
Közben mindenki sürgött körülöttem, jött az altatóorvos, mondtak vmit, de nem érdekelt, már vártam az alvást, nem akartam erre az egészre emlékezni. Még mindig nagyon fájt, közben vegyes érzelmek dúltak bennem. Mintha megbuktam volna egy vizsgán, noha készültem. És minden erőfeszítésem ellenére nem sikerült. Vmi ilyesmit éreztem. Jó volt az alvás. Pillanatok alatt öntudatlan állapotba kerültem. Mikor felébredtem, Anita takarított körülöttem. Minden csupa vér volt. Nagyon kába voltam, de olyan rendes volt, hogy odaadta nekem a kisfiam. Kezembe adták végre ezt a kis csöppséget. Szólni sem tudtam, csak néztem és még mindig nem értettem semmit. Az én gyerekem. Túl vagyok rajta. Túl VAGYUNK rajta. Már nincs semmi baj.
Közben Anita mesélt, hogy mi volt és azt is, hogy Imi itt volt, visszajött. Megérezte talán, hogy indulhat. És olyan nagyon rendes volt az orvosom, hogy becsempészte őt és megmutatta neki a kisfiát. Örökké hálás leszek neki. Szóval odaadta a telefonomat, felhívtam Imit és csak sírtunk a telefon két végén, miközben a kezemben tartottam a gyermekünket. Ő még mindig a parkolóban a kocsiban, én még mindig a szülőágyon. Megint nem beszéltünk, megint nem kellettek a szavak, csak sírtunk.