Kicsit hosszú a történetem, bocs.
Igazából csak a jóra akrotk emlékezni belőle, és ehhez talán hozzájárul, ha kiírom, kimesélem magamból.
Én este 11-kor kezdtem fájni: séta, lépcső, melegvíz. 20 percenként 3x, majd 10 percesek néhányszor. Hajnali egytől 5 perces, még nekem is gyöngének tűnő fájások. A párom minden alkalommal megkérdezte, kiálljon-e az autóval
Mivel én messziről megyek, nekem azt mondták, ötperceseknél induljak. Hát, háromkor elindultunk, bár még mindig nem voltam biztos benne, hogy ez az, aminek lennie kell. Vittem elemózsiát is, hátha csak befektetnek osztályra, esetleg elmúlnak, mire beérünk, de ott éreztem már biztonságban magunkat.
Nem küldtek el.
Vajúdó viszont nincs, így a szülőszobán ültem egy székben, később az előkészítő előtt egy labdán.
A dokim volt az ügyeletes éjjel - akkor ezt jó jelnek véltem, hisz ő vizsgált meg, nem idegen orvos. Utólag... Fáradtan jött vissza reggeli után...
Brutál szülésznő először nagyon kedves volt: homeos bogyókat és méhszájlazítót kaptam, mert nem tágultam (a fájásaim délben is 5 percesek és gyöngék voltak, amit a zárójelentésben úgy írtak le, hogy rendszertelen fájásokkal jelentkeztem...). A dokim telefonon megkérte a szülésznőt, hogy vizsgáljon meg: úgy vágta belém a két ujját, hogy felordítottam volna, ha nem vagyok tekintettel a másik két szülő nőre. Így "csak" nyögtem, és kértem, hogy NE tágítson az ujjai forgatásával. Brutális volt. De bíztatott, hogy végre tágultam, szépen haladok. Később kiderült, hogy a doki szerint kevésbé vagyok nyitva, mint brutális szerint.
Felszabadult egy szülőágy, közben a párom is visszaért, így én a labdán ültem az ágy mellett, azon támaszkodva, a párom a hátam mögött egy hokkedlin, a fejét a hátamon támasztva, és órákon át masszírozta a derekam. Soha nem felejtem el a srácnak, hogy ottmaradt velem!
Az oxitocin hatására erősödtek és sűrűsödtek a fájások, burkot is repesztettek, hogy attól is haladunk majd. Haladtunk... és elkezdtem vérezni. Először nem vettek komolyan, azt mondták, ez rendben van - később megtudtam, amit ott elhittem, hogy ez tényleg normális lehet -, DE ÉN NAGON VÉREZTEM! A másik szülésznő nézett alám a labdán, a sajátom (akire bíztak, nem fogadott) és az orvosom nem. Úgy dobtak fel a szülőágyra, a párom kezébe nyomták az oxigénes csövet, én beremegtem, ahogy állították le a fájásokat. A babám szívhangja csinált egy mélyrepülést, ráadásul foglalt volt a császáros műtő...
Kikapták belőlem Mátét (császárnál meg kell mondani előre a nevét, sőt: hiába tudod, hogy fiad lesz, lánynevet is kérnek - mókás), Apa elmehetett nézni a rendberakását, majd odahozták: rögtön a kis sapkáját levették, és mutatták a nagy göndör haját.
Az őrzőben éjjel ébresztettek, lezuhanyoztak (vagy én csináltam volna?;-)), majd átvittek a szobámba, ahol rögtön bealudtam.
Nekem senki nem mondta, hogy innom kéne... Reggel azzal kezdték, voltam-e pisilni. Hát hogy a fenében lettem volna, amikor amúgy is katéter volt bennem, amit reggel húztak ki?!!!
Az első nap a „császárnőknek” csak fél órákra hozzák oda a babájukat. Második nap megkaptam Mátét, de sokszor leadtam: fájt felülni, olyan volt, mintha ülnének a mellkasomon, amit reggel (és minden reggel és este) elmondtam a kisviziten. Senkit nem érdekelt, hogy nekem fáj, meg nem kapok levegőt... Mondjuk, jól álcáztam: kaptunk fájdalomcsillapítót és nagyon jól néztem ki! De mindig elmondtam.
Ahogy azt is, hogy váladékol a sebem. Erre is azt mondták, hogy nem baj, köttessem át. És ezt a választott, állítólag szuper és biztosan drága orvosom... Csak megnyomogatta a hasam, de szerdától péntek hajnalig nem vette észre, hogy nem rendeződtek vissza a beleim, hogy begyulladt a sebem, és komolyan beszélek, amikor azt mondom, hogy baj van, mert NAGYON FÁJ és NAGYON VÁLADÉKOL.
A cicizéssel (bocs, de mindenki így beszélt róla) is problémák voltak.
Elvileg az első nap meg kellett volna mutassák, hogyan kell ellátni a babám: pelenkázás, köldökápolás, mellre tevés. Csütörtökön jöttek...
Szerda este sikeresek voltunk, Máté aludt egyet az esti szoptatás után. Pénteken már sziklakemény mellekkel mentem újra a csecsemősökhöz, hogy jöjjenek már segíteni: így nem tudok szoptatni, mert egyrészt valamit valszeg rosszul csinálok, másrészt masszírozzák ki a mellem, mert én nem tudom, hogyan kell. És ekkor megtörtént a csoda.
Én péntek hajnalban úgy adtam le Mátét a csecsemősöknek, hogy az ajtó becsukódása után összeomlottam. Remegve alig értem vissza az ágyamba, ahol betakaróztam (az amúgy 40 fokos szobában), és aludtam hatig. Akkor megébredtem, átmentem a nővérekhez, és lehetett valami az arcomon, amiért végre komolyan vettek. Lázmérés, közben a babámat kitolták, mert nem mentem érte. Szóltak az orvosomnak, aki laborokat rendelt, végre megnézte a sebem (jé!, kifakadt), közben visszatoltam a kisfiam, azzal, hogy nem tudom ellátni, mert vizsgálnak.
Pisilni sem volt időm elmenni, az Erzsi nevű csecsemős nővér már ott is volt segíteni (neki kb. 20 perc kellett ahhoz, amihez a többinek 3 nap). Pisilhettem, mert a labor fontosabb, kimasszírozta a mellem, 20 perc múlva visszajött a fertőtlenített mellszívómmal, amivel aztán egész nap fejtem a jó zsíros előtejet, amit odaadtak a kisfiamnak.
Vizsgálat délután: Járányi doktornő kicsit kiakadt (ezt az arckifejezéséből gondolom), amikor megtudta, mit NEM vizsgált meg az orvosom. Kicsit felpörgette az eseményeket, és este már a műtőben voltam: altatás, öblítés.
Műtét előtt kiborulás: elvesztem a méhemet? Bőgés, feszültség. Bekerültem Orsihoz, akinek nagyon sokat köszönhetek a gyógyulásomban. Kedvességével, türelmével, édesanyjának köménymagos levesével a legnagyobb támogatóm volt. KÖSZÖNÖM, ORSI!
Én nem szedhettem olyan gyógyszert, ami mellett szoptathatnék, úgyhogy péntek délutántól úgy fejtem 3-4 óránként, hogy ki kellett öntenem. Kedd délutántól újra elláthattam Mátét, de csak tápszert adhattam.
Szerdán kaptam vissza a kisfiam a mellemre úgy, hogy előző este egy csepp tejem sem volt. Minden fehér köpenyest megkérdetem aznap este és éjjel, hogy: ugye visszajön a tejem. Türelmesek voltak.
Nagy alvás után reggel lefejtem a szokásos mennyiséget, amit még ki kellett önteni. Az egyórás szoptatásnál mellre tettem a kisfiam, és az én okos, ügyes gyermekem azonnal elfogadott, és azóta is folyamatosan szoptatom. Ugyan tápszerkiegészítést kell még kapjon, de van remény, hogy azt majd elhagyhatjuk. Ha nem, akkor is: szoptathatom, anyatejet is kap, és a mellemen mindig megnyugszik.
12 napot voltunk kórházban.
Nem mondom, hogy csak az orvosomon, az orvosokon és a nővéreken múlt, de tény: nem vettek komolyan.
Amiért mindezt megosztom Veletek: ne hagyjátok magatokat, ne vegyetek be fájdalomcsillapítót úgy, hogy ELŐTTE az orvos nem látott, hátha akkor hisznek nektek.
Ha a fogadott orvosotok nem foglalkozna veletek, járjatok nyakára másnak: velem az utolsó két napban Lajis doktornő és a csecsemős doktornő többet foglalkozott, mint a saját, fizetett orvosom – az eredményeimet is tőlük tudtam meg.
Járjatok a nyakára a csecsemősöknek (én az „idősebb generációt javaslom: Erzsi, Rita és a többi őszes hajú hölgy, akik sokkal segítőkészebbek, mint némelyik másik).
Azt hiszem, mindenki megkönnyebbült, mikor kívül tudtak a kapun;-) Bár, azóta is megyek vissza még a sebemmel, végre itthon csiszolódhatunk össze Mátéval, aki egy kicsit el lett kényeztetve...
Az állapotokról: wellness;-) A szoba (a 106-os kivételével, ahol néha kifejezetten hideg van) szauna. Utána mehetsz a hideg víz alá zuhanyozni. A kaja fogyókúrás – legalábbis nekem. Az első napon, amíg székletet nem produkálsz császárosként, léböjt. A mozgást az biztosítja, hogy a folyosó másik végén van az egyetlen használható WC és zuhanyzó.
Én az utolsó napra egyedül maradtam: Orsi után a másik szobatársam is hazament csütörtökön. Őt úgy „engedtem” haza, hogy belebeszéltem a tejet a cicijébe, és rábeszéltem, hogy NE szóljon rá a kisfiára... Még az anyósát is kiraktam a szobából...
A mókás az az egyedüllétben, hogy ha pisiled kell, be kell tolni a babádat a csecsemősökhöz...
Orsi,
A kis cigánylány pénteken sem ment haza, viszont szerda este egy másik bejött szülni. Nagy volt az izgalom: vagy nyolcan kisérték, akik mind megnézték az újszülöttet a szülőszobán – kettesével felváltva járultak elé. Fantasztikus az összetartásuk! Reggelente és napközben is elhozták neki a babáját, ott ültek egész nap a folyosón.
Bocs, hogy ilyen hosszúra sikerült, de talán az én történetem elgondolkodtatta a kórházbelieket is, és talán erőt ad, ah ne adj’ Isten valami történik Veletek. Azt kívánom, hogy soha ne kelljen ez eszetekbe jusson!
Boldog babázást pocakban és azon kívül!