Tünci jó vásárlást neked mára! De azért még pihenj is. ok?
Én a Martha Taylor könyveket szeretem orvosi krimi
Tényleg van fent valaki iwiw-en?? Én is fent vagyok! Aki be akar jelölni az szóljon küldöm priviben a nevem!!!
Puszi!
Új privát üzeneted érkezett!
2009.10.24 04:59
Jó reggelt!
Fejem még mindig hasogat, juhhé.
Kinéztem, esik és fúj a szél és hideg is van.
Én nem vagyok iwiwen.Grácus, könnyen RÁd találni szerintem, nem valami hétköznapi neved van!
Franak, a Q.V? nem egy könnyű olvasmány..kb úgy haladtam vele, mint a Rózsa nevével...
Mindjárt elmegy az anyu ,én meg szépen visszafekszem, úgy tervezem.
Fejem még mindig hasogat, juhhé.
Kinéztem, esik és fúj a szél és hideg is van.
Én nem vagyok iwiwen.Grácus, könnyen RÁd találni szerintem, nem valami hétköznapi neved van!
Franak, a Q.V? nem egy könnyű olvasmány..kb úgy haladtam vele, mint a Rózsa nevével...
Mindjárt elmegy az anyu ,én meg szépen visszafekszem, úgy tervezem.
2009.10.25 02:48
Sziasztok!
Véletlenül találtam Rátok, ugyan az oldalt nem tudtam teljesen végigolvasni, de végigsírtam néhányótok történtetét.
Igazából nem is tudom, miért érzem szükségét annak, hogy írjak a topicba, hiszen történetem nem friss, néhány évvel ezelőtti. Mégis, fontos nekem, hogy beszélhessek róla, és úgy érzem, talán még mindig feldolgozatlanok lehetnek a velem megtörtént események, hiába jártam később terápiára is. De talán azért is találtam meg a fórumot, mert babát tervezünk ismét, és talán legbelül félek attól, ami korábban történt. Nézzétek el nekem, ha nagyon hosszú távon nem kapcsolódok be a beszélgetésetekbe, de leírom, mi történt velünk.
A teherbeesés nekünk mindig könnyen ment. Van egy kislányom, aki most 2 éves, de ha mindent összeszámolok, ő a 4. terhességemből született. Ezt a számot mindig féltem kimondani barátok előtt, ha lehet, kerülöm az infót. Már csak azért is, mert sosem éreztem úgy, hogy ezért sajnálatot érdemlek, hiszen mindig is biztos voltam benne, hogy fog születni babánk.
Az első terhességemet ambulanciai teszt mutatta ki, de a (kicsit késői) menstruációval "elmúlt". A másodikkal 8. hetesen vetéltem el, pedig (vagy éppen azért?) előtte szuperül éreztem magam. Nem fejlődött rendesen.
A harmadik terhességem alatt építkeztünk, elég nagy idegi megterheléssel járt. A 6. vagy 7. héten elkezdtem hányni, de annyira, hogy már az első napon úgy éreztem, hogy ezt nem lehet a 12. hétig bírni. Végül befektettek a kórházba, ahol úgy teltek el a hetek, hogy hol jobban voltam, hol rosszabbul, néha hazaengedtek, de ha rosszul voltam, kénytelen voltam iszonyú kínok (és szúrós nővérkei tekintetek) közepette visszamenni. Kénytelen voltam megtapasztalni, hogy az emberek (pl. nők, akik már szültek és voltak rosszul) legyintenek, és vidám történeteket mesélnek arról, hogyan teltek anno rosszulléteik napjai. Szűk családomon kívül senki sem volt képes igazán felfogni, hogy ez teljesen MÁS! Még a dokik is csak annyit tudtak, hogy ha egy terhes nagyon hány, néhány napra befektetik a kórházba, kap infúziót, aztán jobban lesz, hazaengedik és kész. Most 61 kiló vagyok, normál, de inkább vékony testalkatú, akkor 50 kilóra fogytam le. És még hátra volt a feketeleves...
Babánknak közben azt ígértük férjemmel (az előzményekre tekintettel), hogy legyen nyugodt, kapaszkodjon rendesen, nőjön, a többit mi kézben tartjuk.
A 13-14. hétig bírtuk, pedig már jobban voltam, mégis vissza kellett mennem a kórházba, mert hirtelen 40 fokos lázam lett, elkapott egy fertőzés, később kiderült, tüdőgyulladásom van. Pénteken mentem be, a baba kalimpál a hasamban. Az ügyeletes doki majdnem hazaküld, hogy a lázat csillapítani kell. Köszi. Hétfőn már nehezen szedem a levegőt, vérzés, újabb UH, a baba él. Kedden a tüdőgyulladást meg kéne röntgenezni, de hogyan? Ment a játszma, ki vállalja a felelősséget. Áttesznek olyan szobába, ahol van külön csövön oxigén. Jön az orvosom, elbeszélgetünk, csinál egy újabb UH-t, nem szól semmit, csak hívja a másik dokit, akivel együtt megállapítják, hogy a baba meghalt. Első reakcióm a NEM! Nem lehet, hogy akiért ennyit szenvedtem, meghaljon! De felkelni sem tudok az ágyról rendesen a tüdőgyulladás miatt. Most már meg lehet csinálni a röntgent, csinálok mindent, amit mondanak, mint egy automata. Már egy nővérke kísér. Közben, ami a legszörnyűbb, sírni fizikailag lehetetlen, mert nem kapok levegőt! Közlik, hogy áttesznek az intenzívre, mert annyira rossz az állapotom. Az intenzíven a doki közli, hogy életveszélyben vagyok. Olyan, mintha fejbe vágtak volna, és a fájdalmamat azon nyomban le kell nyomni legbelülre, hogy küzdeni tudjak azért, hogy életben maradjak. Kérdezem, hogy mégis mennyi az esélyem, hány százalék? Azt mondja, nem mondana százalékokat. Hirtelen az egész nőgyógyászat összekapja magát, és együtt az intenzívesekkel azon kezdenek el dolgozni, hogyan mentsék meg legalább az én életemet. Mikor legyen a műtét és mikor intubáljanak? Aztán kedden este a műtétre elaltattak, közben intubáltak, és utána lélegeztetőgépre tettek. Másfél nap múlva kezdtem magamhoz térni. Ha jól emlékszem, 6 napig voltam gépen, összesen 9 napig az intenzíven. Milyen rövid idő... Ott egyébként szakmailag és emberileg is nagyon normálisak voltak. A zárójelentésből olvastam (velem személy szerint nem sok mindent lehetett megbeszélni félkómás állapotban), hogy súlyos szepszisem volt, többszervi elégtelenséggel. A röntgenen látszott, hogy az EGÉSZ tüdőm be volt gyulladva, felül egy csík segítségével kaptam levegőt. Azt már tudtuk, hogy baktérium okozta a hányás miatt legyengült szervezetemben a fertőzést. A babában is ezt a baktériumot mutatták ki. A terapeutám szerint úszhatott a gennyben...
A sors fintora, hogy később olvastam egy pontrendszerről, ami alapján a súlyos szepszisben lévőknél ki lehet számolni, hogy mennyi az esélye annak, hogy meghal. Én kiszámoltam, bár eléggé laikus vagyok a témához. Nekem 60% jött ki... Jó, hogy a doki nem mondott százalékokat. Ahhoz azért nem éreztem magam elég rosszul, hogy meghaljak, de ha megmondja, talán el is hiszem.
Hogyan lehet feldolgozni azt az örömet, hogy túlélted, mikor a babád közben meghalt? Pedig még fejenállni is tudott, az egyik UH-n láttam... Olyan mélyre kellett lenyomnom a fájdalmat, hogy később már csak nehezen volt előhívható ahhoz, hogy legalább fel tudjam dolgozni. Talán ezért is vagyok most itt.
Azt ajánlották, hogy fél évig ne próbálkozzunk újra. Mi több, mint egy évet vártunk, mert új orvost akartam, aki finoman szólva helyén tudja kezelni a rosszullétemet. Az első lehetségessel való beszélgetés után, akit egyébként sokáig kerestem a neten, és úgy gondoltam, ő lesz az "igazi", szóval a beszélgetés után sírva mentem haza. Egyébként pedig egy sima gyomorrontástól is pánikrohamot kaptam.
Több mint egy év után aztán újra szükségét éreztem annak, hogy számolgassam a heteket, és nekivágtunk. Újra hihetetlen rosszullétek, de a SOTEI-en már megvolt, akihez fordulhattam, és ott megfelelő ellátásban részesültem. Rendszeres infúzióval sikerült kihúzni a nehéz heteket, a 12. hét után már "csak" úgy hánytam, mint egy "normál", erősen hányós kismama. Ne tudjátok meg, előtte mi volt... A 16. héttől már egész jól voltam, nem kellett járni infúzióra. Egyébként megint erősen köhögtem, de nem lett belőle tüdőgyulladás. Viszont, ahogy egyre jobban lettem, úgy lett egyre rosszabbul addig tökéletesen egészséges édesapám (anyukám még kisgyermek koromban meghalt). Hónapok teltek el, mire diagnosztizálták nagyon ritka, gyógyíthatatlan betegségét. Kislányom születése előtt meghalt.
Igazából mégsem érzem szerencsétlennek magam. Mindig úgy éreztem, muszáj küzdeni, édesapámtól tanult "mindent túlélni" életösztönnek köszönhetem, hogy most itt vagyok, és újból gyermeket szeretnénk... Remélem, most elkerülnek a bajok, de azért félek egy kicsit.
Bocsánat, hogy ennyire hosszú voltam, köszönöm, hogy meghallgattatok.
Véletlenül találtam Rátok, ugyan az oldalt nem tudtam teljesen végigolvasni, de végigsírtam néhányótok történtetét.
Igazából nem is tudom, miért érzem szükségét annak, hogy írjak a topicba, hiszen történetem nem friss, néhány évvel ezelőtti. Mégis, fontos nekem, hogy beszélhessek róla, és úgy érzem, talán még mindig feldolgozatlanok lehetnek a velem megtörtént események, hiába jártam később terápiára is. De talán azért is találtam meg a fórumot, mert babát tervezünk ismét, és talán legbelül félek attól, ami korábban történt. Nézzétek el nekem, ha nagyon hosszú távon nem kapcsolódok be a beszélgetésetekbe, de leírom, mi történt velünk.
A teherbeesés nekünk mindig könnyen ment. Van egy kislányom, aki most 2 éves, de ha mindent összeszámolok, ő a 4. terhességemből született. Ezt a számot mindig féltem kimondani barátok előtt, ha lehet, kerülöm az infót. Már csak azért is, mert sosem éreztem úgy, hogy ezért sajnálatot érdemlek, hiszen mindig is biztos voltam benne, hogy fog születni babánk.
Az első terhességemet ambulanciai teszt mutatta ki, de a (kicsit késői) menstruációval "elmúlt". A másodikkal 8. hetesen vetéltem el, pedig (vagy éppen azért?) előtte szuperül éreztem magam. Nem fejlődött rendesen.
A harmadik terhességem alatt építkeztünk, elég nagy idegi megterheléssel járt. A 6. vagy 7. héten elkezdtem hányni, de annyira, hogy már az első napon úgy éreztem, hogy ezt nem lehet a 12. hétig bírni. Végül befektettek a kórházba, ahol úgy teltek el a hetek, hogy hol jobban voltam, hol rosszabbul, néha hazaengedtek, de ha rosszul voltam, kénytelen voltam iszonyú kínok (és szúrós nővérkei tekintetek) közepette visszamenni. Kénytelen voltam megtapasztalni, hogy az emberek (pl. nők, akik már szültek és voltak rosszul) legyintenek, és vidám történeteket mesélnek arról, hogyan teltek anno rosszulléteik napjai. Szűk családomon kívül senki sem volt képes igazán felfogni, hogy ez teljesen MÁS! Még a dokik is csak annyit tudtak, hogy ha egy terhes nagyon hány, néhány napra befektetik a kórházba, kap infúziót, aztán jobban lesz, hazaengedik és kész. Most 61 kiló vagyok, normál, de inkább vékony testalkatú, akkor 50 kilóra fogytam le. És még hátra volt a feketeleves...
Babánknak közben azt ígértük férjemmel (az előzményekre tekintettel), hogy legyen nyugodt, kapaszkodjon rendesen, nőjön, a többit mi kézben tartjuk.
A 13-14. hétig bírtuk, pedig már jobban voltam, mégis vissza kellett mennem a kórházba, mert hirtelen 40 fokos lázam lett, elkapott egy fertőzés, később kiderült, tüdőgyulladásom van. Pénteken mentem be, a baba kalimpál a hasamban. Az ügyeletes doki majdnem hazaküld, hogy a lázat csillapítani kell. Köszi. Hétfőn már nehezen szedem a levegőt, vérzés, újabb UH, a baba él. Kedden a tüdőgyulladást meg kéne röntgenezni, de hogyan? Ment a játszma, ki vállalja a felelősséget. Áttesznek olyan szobába, ahol van külön csövön oxigén. Jön az orvosom, elbeszélgetünk, csinál egy újabb UH-t, nem szól semmit, csak hívja a másik dokit, akivel együtt megállapítják, hogy a baba meghalt. Első reakcióm a NEM! Nem lehet, hogy akiért ennyit szenvedtem, meghaljon! De felkelni sem tudok az ágyról rendesen a tüdőgyulladás miatt. Most már meg lehet csinálni a röntgent, csinálok mindent, amit mondanak, mint egy automata. Már egy nővérke kísér. Közben, ami a legszörnyűbb, sírni fizikailag lehetetlen, mert nem kapok levegőt! Közlik, hogy áttesznek az intenzívre, mert annyira rossz az állapotom. Az intenzíven a doki közli, hogy életveszélyben vagyok. Olyan, mintha fejbe vágtak volna, és a fájdalmamat azon nyomban le kell nyomni legbelülre, hogy küzdeni tudjak azért, hogy életben maradjak. Kérdezem, hogy mégis mennyi az esélyem, hány százalék? Azt mondja, nem mondana százalékokat. Hirtelen az egész nőgyógyászat összekapja magát, és együtt az intenzívesekkel azon kezdenek el dolgozni, hogyan mentsék meg legalább az én életemet. Mikor legyen a műtét és mikor intubáljanak? Aztán kedden este a műtétre elaltattak, közben intubáltak, és utána lélegeztetőgépre tettek. Másfél nap múlva kezdtem magamhoz térni. Ha jól emlékszem, 6 napig voltam gépen, összesen 9 napig az intenzíven. Milyen rövid idő... Ott egyébként szakmailag és emberileg is nagyon normálisak voltak. A zárójelentésből olvastam (velem személy szerint nem sok mindent lehetett megbeszélni félkómás állapotban), hogy súlyos szepszisem volt, többszervi elégtelenséggel. A röntgenen látszott, hogy az EGÉSZ tüdőm be volt gyulladva, felül egy csík segítségével kaptam levegőt. Azt már tudtuk, hogy baktérium okozta a hányás miatt legyengült szervezetemben a fertőzést. A babában is ezt a baktériumot mutatták ki. A terapeutám szerint úszhatott a gennyben...
A sors fintora, hogy később olvastam egy pontrendszerről, ami alapján a súlyos szepszisben lévőknél ki lehet számolni, hogy mennyi az esélye annak, hogy meghal. Én kiszámoltam, bár eléggé laikus vagyok a témához. Nekem 60% jött ki... Jó, hogy a doki nem mondott százalékokat. Ahhoz azért nem éreztem magam elég rosszul, hogy meghaljak, de ha megmondja, talán el is hiszem.
Hogyan lehet feldolgozni azt az örömet, hogy túlélted, mikor a babád közben meghalt? Pedig még fejenállni is tudott, az egyik UH-n láttam... Olyan mélyre kellett lenyomnom a fájdalmat, hogy később már csak nehezen volt előhívható ahhoz, hogy legalább fel tudjam dolgozni. Talán ezért is vagyok most itt.
Azt ajánlották, hogy fél évig ne próbálkozzunk újra. Mi több, mint egy évet vártunk, mert új orvost akartam, aki finoman szólva helyén tudja kezelni a rosszullétemet. Az első lehetségessel való beszélgetés után, akit egyébként sokáig kerestem a neten, és úgy gondoltam, ő lesz az "igazi", szóval a beszélgetés után sírva mentem haza. Egyébként pedig egy sima gyomorrontástól is pánikrohamot kaptam.
Több mint egy év után aztán újra szükségét éreztem annak, hogy számolgassam a heteket, és nekivágtunk. Újra hihetetlen rosszullétek, de a SOTEI-en már megvolt, akihez fordulhattam, és ott megfelelő ellátásban részesültem. Rendszeres infúzióval sikerült kihúzni a nehéz heteket, a 12. hét után már "csak" úgy hánytam, mint egy "normál", erősen hányós kismama. Ne tudjátok meg, előtte mi volt... A 16. héttől már egész jól voltam, nem kellett járni infúzióra. Egyébként megint erősen köhögtem, de nem lett belőle tüdőgyulladás. Viszont, ahogy egyre jobban lettem, úgy lett egyre rosszabbul addig tökéletesen egészséges édesapám (anyukám még kisgyermek koromban meghalt). Hónapok teltek el, mire diagnosztizálták nagyon ritka, gyógyíthatatlan betegségét. Kislányom születése előtt meghalt.
Igazából mégsem érzem szerencsétlennek magam. Mindig úgy éreztem, muszáj küzdeni, édesapámtól tanult "mindent túlélni" életösztönnek köszönhetem, hogy most itt vagyok, és újból gyermeket szeretnénk... Remélem, most elkerülnek a bajok, de azért félek egy kicsit.
Bocsánat, hogy ennyire hosszú voltam, köszönöm, hogy meghallgattatok.
2009.10.25 07:42
Eboni...
döbbenten olvastam a soraidat, hogy hányszor álltál lábra, mennyi erőd volt és vajon honnan merítetted..de ami még enné lis jobban szíven ütött az az ,hogy jelen időben írsz évekkel ezelőtti fájdalomról..sokszor mesélem én is így és olyankor érzem biztosan ,hogy nem lehet ezt feldolgozni, telhet el bármennyi idő, nem tudom a múlt részévé tenni ,valahol mindig ott van a felszínene, egy nagyon vékony lepel alatt..
És ezekután belevágni újra, hinni és próbálni, nagyon nagy dolog, tiszta szívből kívánom, hogy most kíméljen meg az élet és legyen tökéletesen gondtalan várandósságod..legyen most áldott állapot, ne terhesség..
döbbenten olvastam a soraidat, hogy hányszor álltál lábra, mennyi erőd volt és vajon honnan merítetted..de ami még enné lis jobban szíven ütött az az ,hogy jelen időben írsz évekkel ezelőtti fájdalomról..sokszor mesélem én is így és olyankor érzem biztosan ,hogy nem lehet ezt feldolgozni, telhet el bármennyi idő, nem tudom a múlt részévé tenni ,valahol mindig ott van a felszínene, egy nagyon vékony lepel alatt..
És ezekután belevágni újra, hinni és próbálni, nagyon nagy dolog, tiszta szívből kívánom, hogy most kíméljen meg az élet és legyen tökéletesen gondtalan várandósságod..legyen most áldott állapot, ne terhesség..
2009.10.26 08:58
Jó reggelt Lányok!
Eboni! Megrendítő a történeted, és követendő példa a kitartásod, az akaraterőd. Csak így tovább, szívből kívánom, hogy a következő próbálkozásotok sikerrel járjon, és szenvedésektől mentes legyen.
Tüncinek szurkolunk! Remélem csak jó hírekkel szolgál majd!!!!
Szép hetet Mindenkinek!
Zsófi
Eboni! Megrendítő a történeted, és követendő példa a kitartásod, az akaraterőd. Csak így tovább, szívből kívánom, hogy a következő próbálkozásotok sikerrel járjon, és szenvedésektől mentes legyen.
Tüncinek szurkolunk! Remélem csak jó hírekkel szolgál majd!!!!
Szép hetet Mindenkinek!
Zsófi
2009.10.26 12:06
Sziasztok Lányok!
Köszönöm a meleg szavakat. Ez a fórum és ti hívtátok elő belőlem ezeket az érzéseket, és éltem meg őket jelen időben újra. Úgy tudom, a történtek feldolgozásához ez (az újra átélés) is nagyon fontos.
Amikor elvesztettük a babánkat, körülöttem hirtelen mindenki terhes lett. Én irigykedve néztem az újabb és újabb kismamára, és szomorú voltam. Párom viszont azt mondta, hogy ő meg nagyon tud örülni annak, hogy én itt vagyok, és nem kell hozzám kijárnia a temetőbe...
Úgy gondolom, ezek után csak jó jöhet. Azt már tudom, hogy túl lehet élni egy terhességet (babával együtt), innentől kezdve bízom abban, hogy könnyebben megy majd az egész.
Viszont még egyszer drámai leszek, de a történethez egy dolog hozzátartozik:
Amikor a tüdőgyulladás és mindenféle életveszély ELŐTT (ez a történet lényege szempontjából fontos) feküdtem a kórházban, és hol jobban, hol rosszabbul voltam, édesapám (is) gyakran járt be hozzám. Próbálta tartani bennem a lelket, mert a sok hányás közepette elég depressziós voltam. Kérdezte, hogy eszembe jut-e valami jó dolog? Semmi. Na, és miről szoktam álmodni? Hát, elmeséltem neki aznap délutáni álmomat:
Mindenféle zavaros dolog mellett az álom vezérfonala az volt, hogy VALAKIT fel kellett kísérnem a mennyországba, meg kellett mutatnom neki az utat. Egy lépcsőn mentünk fel, ő belépett az ajtón, én meg visszajöttem...
Ez tényleg így volt.
Eboni
Köszönöm a meleg szavakat. Ez a fórum és ti hívtátok elő belőlem ezeket az érzéseket, és éltem meg őket jelen időben újra. Úgy tudom, a történtek feldolgozásához ez (az újra átélés) is nagyon fontos.
Amikor elvesztettük a babánkat, körülöttem hirtelen mindenki terhes lett. Én irigykedve néztem az újabb és újabb kismamára, és szomorú voltam. Párom viszont azt mondta, hogy ő meg nagyon tud örülni annak, hogy én itt vagyok, és nem kell hozzám kijárnia a temetőbe...
Úgy gondolom, ezek után csak jó jöhet. Azt már tudom, hogy túl lehet élni egy terhességet (babával együtt), innentől kezdve bízom abban, hogy könnyebben megy majd az egész.
Viszont még egyszer drámai leszek, de a történethez egy dolog hozzátartozik:
Amikor a tüdőgyulladás és mindenféle életveszély ELŐTT (ez a történet lényege szempontjából fontos) feküdtem a kórházban, és hol jobban, hol rosszabbul voltam, édesapám (is) gyakran járt be hozzám. Próbálta tartani bennem a lelket, mert a sok hányás közepette elég depressziós voltam. Kérdezte, hogy eszembe jut-e valami jó dolog? Semmi. Na, és miről szoktam álmodni? Hát, elmeséltem neki aznap délutáni álmomat:
Mindenféle zavaros dolog mellett az álom vezérfonala az volt, hogy VALAKIT fel kellett kísérnem a mennyországba, meg kellett mutatnom neki az utat. Egy lépcsőn mentünk fel, ő belépett az ajtón, én meg visszajöttem...
Ez tényleg így volt.
Eboni
2009.10.26 13:24
Sziasztok!
Én is jól kisírtam magam megint, ahogy egy-két történetet olvastam.
Most leírnám az enyémet:
2007 februárjában egy belső hang hatására csináltam egy tesztet: pozitív! 12. hétig hányós-hányingeres terhesség, 12. hét után (az esküvőnk napjával kezdődően) csodálatos pocakos hónapok, 2007 11 06-án császáros szülés, gyönyörű kisfiú, Károly.
15 hónapos volt a kisfiam, mikor megint jött az a belső hang: ismét pozitív a teszt! Még szoptattam, a dokim azt mondta, kezdjük el szépen leválasztani, biztos, ami biztos.
De éreztem, hogy ezzel a terhességgel nincs minden rendben, mert nem jöttek az émelygések, nem volt cicifájás, csak a fáradtság, de az nekem nem volt elég. Ezzel a tudattal 2008 12 31-én reggel barna maszatot találtam a bugyimon, tudtam, hogy ez nem vicc. Irány a doki, ő már csak egy szabálytalan petezsákot talált és a vizsgálat közben el is kezdtem rendesen vérezni. 8 hetes voltam. Rettenetesen nehéz volt, szerettük volna a babát.
A doki utáni első pisilésnél a wc-ben a vér (most nem mondok nagyot) egy angyalkát formált, szárnyakkal, glóriával. Tudtam, éreztem, hogy lány lett volna.
Éltük az életünket és a márciusi mensim utáni ciklusban ismét pozitív lett a tesztem, volt szívhang, volt ficánkolás, hányás, minden, ami kell. Kicsit parásabb voltam az előzmények miatt, ezért el-eljártam 4D-s ultrahangokra. Az egyik ilyenen, a 16. héten a szonográfus csóválta a fejét, hogy nem tetszik a kisbabám bélrendszere, illetve kevesebb a magzatvizem, mint kellene.
Akkor, ott vált 100%-ossá, hogy kislányom lesz, a neve Ágnes.
Visszarendelt 3 nappal későbbre egy neves genetikushoz, hogy nézzen meg újra.
3 napig imádkoztam, hogy csak valami pillanatnyi bibi legyen, rátelepedtem a netre, utánaolvastam, hogy a magzatvíz napról-napra változik, annyira mégsem kell betojni.
Furcsa volt, hogy a gyönyörűen gömbölyödő pocakom egyre laposabb...
Vissza mentünk a genetikushoz, aki ahogy végignézte a kislányomat, nem kertelt: el kell vetetni, nincs veséje. Élettel összeegyeztethetelen az állapot.
Nem fogtam fel még ott, valami őrült szeszéllyel élt bennem a remény, hogy nem, majd kiderül, hogy nem így van.
De ahogy kiléptük a rendelőből, a védelem, amit ott éreztem, elmúlt és a férjem karjaiba zuhantam és csak zokogtam, hogy a szeretett kislányom a pocakomban halálra van ítélve.
Még 5 pokoli napot kellett ebben a tudatban élnem, aztán befeküdtem, kaptam tágítót, a bizottság úgy döntött, hogy altatásban kaparnak, nem szülök, mert habár 18 hetes a terhesség, le van maradva a kislányom.
Később mondta a doktornő, hogy az amúgy 20 perces rutimnűtét azért sikeredett nálam 1 órásra, mert nagyobb volt a baba, mint gondolták. Megszakadt a szívem, sokadszor.
S hogy a kegyelemdöfés is meglegyen, amikor a kezembe vettem a szövettan eredményét és elolvastam (én hülye), ismét meghaltam kicsit...
Ez az én történetem, a műtét 2 hónapja és 2 napja volt, augusztus 24-én. Azóta hol jobban vagyok, hol belesüppedek a gyászba. A lelket a férjem és a kisfiam tartják bennem. Még fáj ránéznem egy boldog pocakos kismamára, egy újszülöttre (pláne ha kislány), de azt hiszem készen állok egy terhességre.
Én is jól kisírtam magam megint, ahogy egy-két történetet olvastam.
Most leírnám az enyémet:
2007 februárjában egy belső hang hatására csináltam egy tesztet: pozitív! 12. hétig hányós-hányingeres terhesség, 12. hét után (az esküvőnk napjával kezdődően) csodálatos pocakos hónapok, 2007 11 06-án császáros szülés, gyönyörű kisfiú, Károly.
15 hónapos volt a kisfiam, mikor megint jött az a belső hang: ismét pozitív a teszt! Még szoptattam, a dokim azt mondta, kezdjük el szépen leválasztani, biztos, ami biztos.
De éreztem, hogy ezzel a terhességgel nincs minden rendben, mert nem jöttek az émelygések, nem volt cicifájás, csak a fáradtság, de az nekem nem volt elég. Ezzel a tudattal 2008 12 31-én reggel barna maszatot találtam a bugyimon, tudtam, hogy ez nem vicc. Irány a doki, ő már csak egy szabálytalan petezsákot talált és a vizsgálat közben el is kezdtem rendesen vérezni. 8 hetes voltam. Rettenetesen nehéz volt, szerettük volna a babát.
A doki utáni első pisilésnél a wc-ben a vér (most nem mondok nagyot) egy angyalkát formált, szárnyakkal, glóriával. Tudtam, éreztem, hogy lány lett volna.
Éltük az életünket és a márciusi mensim utáni ciklusban ismét pozitív lett a tesztem, volt szívhang, volt ficánkolás, hányás, minden, ami kell. Kicsit parásabb voltam az előzmények miatt, ezért el-eljártam 4D-s ultrahangokra. Az egyik ilyenen, a 16. héten a szonográfus csóválta a fejét, hogy nem tetszik a kisbabám bélrendszere, illetve kevesebb a magzatvizem, mint kellene.
Akkor, ott vált 100%-ossá, hogy kislányom lesz, a neve Ágnes.
Visszarendelt 3 nappal későbbre egy neves genetikushoz, hogy nézzen meg újra.
3 napig imádkoztam, hogy csak valami pillanatnyi bibi legyen, rátelepedtem a netre, utánaolvastam, hogy a magzatvíz napról-napra változik, annyira mégsem kell betojni.
Furcsa volt, hogy a gyönyörűen gömbölyödő pocakom egyre laposabb...
Vissza mentünk a genetikushoz, aki ahogy végignézte a kislányomat, nem kertelt: el kell vetetni, nincs veséje. Élettel összeegyeztethetelen az állapot.
Nem fogtam fel még ott, valami őrült szeszéllyel élt bennem a remény, hogy nem, majd kiderül, hogy nem így van.
De ahogy kiléptük a rendelőből, a védelem, amit ott éreztem, elmúlt és a férjem karjaiba zuhantam és csak zokogtam, hogy a szeretett kislányom a pocakomban halálra van ítélve.
Még 5 pokoli napot kellett ebben a tudatban élnem, aztán befeküdtem, kaptam tágítót, a bizottság úgy döntött, hogy altatásban kaparnak, nem szülök, mert habár 18 hetes a terhesség, le van maradva a kislányom.
Később mondta a doktornő, hogy az amúgy 20 perces rutimnűtét azért sikeredett nálam 1 órásra, mert nagyobb volt a baba, mint gondolták. Megszakadt a szívem, sokadszor.
S hogy a kegyelemdöfés is meglegyen, amikor a kezembe vettem a szövettan eredményét és elolvastam (én hülye), ismét meghaltam kicsit...
Ez az én történetem, a műtét 2 hónapja és 2 napja volt, augusztus 24-én. Azóta hol jobban vagyok, hol belesüppedek a gyászba. A lelket a férjem és a kisfiam tartják bennem. Még fáj ránéznem egy boldog pocakos kismamára, egy újszülöttre (pláne ha kislány), de azt hiszem készen állok egy terhességre.
2009.10.26 14:05
Tünci továbbra is fekszik, abban a szobában, ahol Violával is volt, nehéz így nyugodtnak lenni, de viseli. Baba úgy mozog, hogy látszik a hasán, méhlepény rendben, méhszáj zárt.
Az ember azt hinné megérdemelünk már egy problémamentes várandóságot, de nem.
Encu, tudom, mit érezhettél, nekem a 20. héten mondták, hogy nyitott hátgerinc, meg kellett szülnöm, de van itt még sok-sok angyalka az enyémen kívül is.
Decemberben akkor próbálkozhattok?
Az ember azt hinné megérdemelünk már egy problémamentes várandóságot, de nem.
Encu, tudom, mit érezhettél, nekem a 20. héten mondták, hogy nyitott hátgerinc, meg kellett szülnöm, de van itt még sok-sok angyalka az enyémen kívül is.
Decemberben akkor próbálkozhattok?
Betti
2009.10.27 07:33
Lehet, hogy hamarosan már jönni is tud majd Tünci.
Itt esik az eső, egész éjjel fájt a fejem, remélem ez a reggeli kávé helyrerakja valamennyire.
Elég pörgős lesz a napom. Tesóm itt van, a másik a klinikán, onnan kell vinnem ma valami vizsgálatra, de azonos időben a klinikára is mennem kell, úgyhogy logisztika, meg gyors vezetés, utána Meki kaja, ez a kívánság, aztán hugom vissza a kórházba, mi rohanunk haza, mert tegnap voltak a gázosok és hát amit gyanítottam, igaz is, nem működik a padlófűtés...valami nem jó van bekötbe, 2.-re jönnek, de közben bejelentkezett a barátnőm, hogy szegeden van, egy éve nem járt erre, de közben van egy határidős munkám ma, és még egy mozit is beígértem a kicsinek estére........na.
De még a kávémat azt mondtam megiszom nyugiba, utána felkurblizom magam.
Itt esik az eső, egész éjjel fájt a fejem, remélem ez a reggeli kávé helyrerakja valamennyire.
Elég pörgős lesz a napom. Tesóm itt van, a másik a klinikán, onnan kell vinnem ma valami vizsgálatra, de azonos időben a klinikára is mennem kell, úgyhogy logisztika, meg gyors vezetés, utána Meki kaja, ez a kívánság, aztán hugom vissza a kórházba, mi rohanunk haza, mert tegnap voltak a gázosok és hát amit gyanítottam, igaz is, nem működik a padlófűtés...valami nem jó van bekötbe, 2.-re jönnek, de közben bejelentkezett a barátnőm, hogy szegeden van, egy éve nem járt erre, de közben van egy határidős munkám ma, és még egy mozit is beígértem a kicsinek estére........na.
De még a kávémat azt mondtam megiszom nyugiba, utána felkurblizom magam.
Betti
2009.10.27 13:26
Sziasztok!
Még új vagyok itt - bár már egy másik topikban leírtam a történetemet - de remélem, hogy mint sorstársaim tudtok egy kis vigaszt nyújtani.
29 éves vagyok , holnap lesz három hete, a 31. hétben elveszítettem a magzatomat, minden előjel nélkül: a nyakára tekeredett a köldökzsinór.
Az én babácskám nappal szeretett aludni, éjszaka "dolgozgatni" , de vhogy mégis nyugtalanított, hogy másfél napja nem mozdul-vagy legalábbis én nem vettem észre. A második nap estéjén láttuk a kis fejét meg a kis talpacskáját a pocakomon így megnyugodtam..de aztán vhogy csak nem hagyott békén a gondolat így felhívtam a dokimat, aki berendelt fájásmérésre. A szülésznő nem hallotta egyértelműen a szívhangot ezért lekísért UH-ra, hogy ne kínozzon sokáig, megnézi merről van a baba és rátesz a CTG-re. A dokim vagy 5 percig nézegetett aztán közölte a hírt, hogy nincs szívhang, a babám halott, azonnal meg kell szülnöm a saját érdekemben.
Hát ennyi....a szülésnél egyértelműen látszott a halál oka, a boncolás is ezt támasztotta alá.Tökéletesen egészséges és nagy baba volt (pedig csak 4 kg-t híztam).
Nagyon igyekszem minél hamarabb túllendülni a nehezén - kisebb nagyobb sikerekkel megy is, de azért még sokszor sírva fakadok.... szedem a 2*1 Bromoscriptint - egyátalán nem érzek mellékhatását - még nov.5-ig...viszont az agyam képtelen leállni.
Kérdeztem az orvosomat, hogy mikor próbálkozhatok újra kisbabával, azt mondta 6 hónap, egy másik 2 évet mondott. November közepén telik le a 6 hét. Én a 6 hónapot sem tudom kivárni, iszonyú hosszúnak tűnik. Úgy érzem csak akkor tudok igazán megnyugodni és túllendülni ezen az állapoton, ha újra kisbabát várok.
De annyi kétség van bennem! Képes lesz-e a testem visszaállni a "normális" terhességem előtti állapotába : anno már az első próbálkozós hónapban teherbe estem. Gondolom én hogy normál, mert sose vizsgáltak nálam peteérést,tüszőrepedést, hormonokat....lehet, hogy csak véletlenül estem teherbe...Rettegek tőle, hogy nem lesz gyerekem. Félek, hogy a hormontartalmú gyógyszer, amit szedek esetleg károsan befolyásolhatja a megtermékenyülést, ami persze kérdéses, hogy bekövetkezik-e, és mikor.... Honnan fogom tudni, hogy tényleg van-e peteérésem (van értelme a hőmérőzésnek, LH tesztnek??)
Ettől is olyan lelketlennek érzem magam, hogy nem a meghalt babámat siratom folyton, hanem azon kattogok, hogy mikor lehetek újra terhes, meg hogy egyátalán sikerülni fog .... Van esélye annak, hogy megint gyorsan sikerül, vagy a "Bromo" mellékhatás-nélkülisége épp ennek ellenkezőjét mutatja(a tejem se jött meg mondjuk) ?
Van vki köztetek, aki ugyanígy járt mint én!?
A férjem jobban viseli, folyton biztat, hogy sikerülni fog és lesz újra babám, én is próbálom szugerálni magamba, de legbelül nagyon-nagyon félek.
Még új vagyok itt - bár már egy másik topikban leírtam a történetemet - de remélem, hogy mint sorstársaim tudtok egy kis vigaszt nyújtani.
29 éves vagyok , holnap lesz három hete, a 31. hétben elveszítettem a magzatomat, minden előjel nélkül: a nyakára tekeredett a köldökzsinór.
Az én babácskám nappal szeretett aludni, éjszaka "dolgozgatni" , de vhogy mégis nyugtalanított, hogy másfél napja nem mozdul-vagy legalábbis én nem vettem észre. A második nap estéjén láttuk a kis fejét meg a kis talpacskáját a pocakomon így megnyugodtam..de aztán vhogy csak nem hagyott békén a gondolat így felhívtam a dokimat, aki berendelt fájásmérésre. A szülésznő nem hallotta egyértelműen a szívhangot ezért lekísért UH-ra, hogy ne kínozzon sokáig, megnézi merről van a baba és rátesz a CTG-re. A dokim vagy 5 percig nézegetett aztán közölte a hírt, hogy nincs szívhang, a babám halott, azonnal meg kell szülnöm a saját érdekemben.
Hát ennyi....a szülésnél egyértelműen látszott a halál oka, a boncolás is ezt támasztotta alá.Tökéletesen egészséges és nagy baba volt (pedig csak 4 kg-t híztam).
Nagyon igyekszem minél hamarabb túllendülni a nehezén - kisebb nagyobb sikerekkel megy is, de azért még sokszor sírva fakadok.... szedem a 2*1 Bromoscriptint - egyátalán nem érzek mellékhatását - még nov.5-ig...viszont az agyam képtelen leállni.
Kérdeztem az orvosomat, hogy mikor próbálkozhatok újra kisbabával, azt mondta 6 hónap, egy másik 2 évet mondott. November közepén telik le a 6 hét. Én a 6 hónapot sem tudom kivárni, iszonyú hosszúnak tűnik. Úgy érzem csak akkor tudok igazán megnyugodni és túllendülni ezen az állapoton, ha újra kisbabát várok.
De annyi kétség van bennem! Képes lesz-e a testem visszaállni a "normális" terhességem előtti állapotába : anno már az első próbálkozós hónapban teherbe estem. Gondolom én hogy normál, mert sose vizsgáltak nálam peteérést,tüszőrepedést, hormonokat....lehet, hogy csak véletlenül estem teherbe...Rettegek tőle, hogy nem lesz gyerekem. Félek, hogy a hormontartalmú gyógyszer, amit szedek esetleg károsan befolyásolhatja a megtermékenyülést, ami persze kérdéses, hogy bekövetkezik-e, és mikor.... Honnan fogom tudni, hogy tényleg van-e peteérésem (van értelme a hőmérőzésnek, LH tesztnek??)
Ettől is olyan lelketlennek érzem magam, hogy nem a meghalt babámat siratom folyton, hanem azon kattogok, hogy mikor lehetek újra terhes, meg hogy egyátalán sikerülni fog .... Van esélye annak, hogy megint gyorsan sikerül, vagy a "Bromo" mellékhatás-nélkülisége épp ennek ellenkezőjét mutatja(a tejem se jött meg mondjuk) ?
Van vki köztetek, aki ugyanígy járt mint én!?
A férjem jobban viseli, folyton biztat, hogy sikerülni fog és lesz újra babám, én is próbálom szugerálni magamba, de legbelül nagyon-nagyon félek.
2009.10.27 13:33
Szia cimpulusz
Először is nagyon sajnálom, ami veletek történt.
Nekem is meg kellett szülnöm a babát és ugyanez gyógyszert szedni utána és a testem teljesen normálisan visszaállt, nem volt semmi mellékhatása. Szerencsére. Irtó hamar képes regenerálódni. Anno 4 hónap várakozást írt elő a doki.
Melyik kórházhoz tartozol?
Nem tudok most többet írni, kérdésem is lenne, de a napi rohanásba csak benéztem. Estére igyekszem.
Úgy látszik most én fogadom az új csatlakozókat itt, vagyunk ám többen is, nagyon aranyos, kedves lányok, csak valahogy mindenki el van tűnve most.
Először is nagyon sajnálom, ami veletek történt.
Nekem is meg kellett szülnöm a babát és ugyanez gyógyszert szedni utána és a testem teljesen normálisan visszaállt, nem volt semmi mellékhatása. Szerencsére. Irtó hamar képes regenerálódni. Anno 4 hónap várakozást írt elő a doki.
Melyik kórházhoz tartozol?
Nem tudok most többet írni, kérdésem is lenne, de a napi rohanásba csak benéztem. Estére igyekszem.
Úgy látszik most én fogadom az új csatlakozókat itt, vagyunk ám többen is, nagyon aranyos, kedves lányok, csak valahogy mindenki el van tűnve most.
Betti
2009.10.27 14:24
Először is Tüncikém, minden energiám megy most Neked. Rengeteget gondolok Rád, tarts ki, tudom, hogy nagyon nehéz...szóval mennek az erőadagok.
Betti, hogy telt az évforduló, részleteket!!! Hallod, ma sem unatkozol.
Franka, Jázi, Szinti, Zsófi, többiek, ki hogy, merre, kivel, miért, mióta, meddig van?
Betti, hogy telt az évforduló, részleteket!!! Hallod, ma sem unatkozol.
Franka, Jázi, Szinti, Zsófi, többiek, ki hogy, merre, kivel, miért, mióta, meddig van?
Zaha
2009.10.27 14:26
Eboni, szia.
Jól tetted hogy leírtad, szerintem mindenképp jó újra és újra átélni, nem tudom, miért. Én nem értek egyet azzal, hogy a sebeket nem szabad feltépni. Néha fel kell, úgyis visszaforrnak. Én pl. rendszeresen kapargatom, hogy megint vérezzen kicsit, és utána gyógyulgat. Aztán megint megkapargatom.
Iszonyat nehéz lehetett ez a kettős küzdelem, a Te életedért és a babáért. Illetve hát akkor már érte nem kellett...
Megkérdezhetem, hogy a kislányoddal hányadik hétig voltál várandós?
Nagyon jól fogod fel a dolgokat, ha mondhatok véleményt, bizony, muszáj küzdeni, és hát az az igazság, hogy ott van a kisfiad, nincs is nagyon más választás.
Nagyon szorítok Neked, hogy mihamarabb kistesót várhassatok a nagyoknak.
Encu, Téged is üdvözöllek itt. Nagyon sajnálom...
Olyan friss ez még, teljesen normális, amit érzel, és még hosszú-hosszú idő, hogy egy kicsit is könnyebb legyen, de menni fog. Tudod, nekem a dokim azt mondta, hogy ki kell heverni valamennyire, meg kell szenvedni és utána egy kövekező baba tud fátylat borítani rá. Igaz, hogy csak fátylat, de akkor is.
Bármikor, ha szükséged van egy pár jó szóra, egy kis együttérzésre, vagy csak arra, hogy kiírd ami belül van, mi itt vagyunk.
Karcsikád nagyon kis gyömöszölnivaló
És a Te történeted, kedves Cimpulusz...szörnyűség. Itt az egyik topictársunkkal, Frankával is ez történt, csak későbbi terhességben, ő talán még jobban érti, érzi, de a lényeget azt hiszem mindannyian.
Nekünk mindanyiunknak nagyon sokat segített, segít ez a topik, ha valamennyire is jól esik, gyere bármikor.
Egyébként Bromocriptint én is szedtem, de én még mindig nem tervezek gyereket, így nem tudom, milyen hatása lehet.
Jól tetted hogy leírtad, szerintem mindenképp jó újra és újra átélni, nem tudom, miért. Én nem értek egyet azzal, hogy a sebeket nem szabad feltépni. Néha fel kell, úgyis visszaforrnak. Én pl. rendszeresen kapargatom, hogy megint vérezzen kicsit, és utána gyógyulgat. Aztán megint megkapargatom.
Iszonyat nehéz lehetett ez a kettős küzdelem, a Te életedért és a babáért. Illetve hát akkor már érte nem kellett...
Megkérdezhetem, hogy a kislányoddal hányadik hétig voltál várandós?
Nagyon jól fogod fel a dolgokat, ha mondhatok véleményt, bizony, muszáj küzdeni, és hát az az igazság, hogy ott van a kisfiad, nincs is nagyon más választás.
Nagyon szorítok Neked, hogy mihamarabb kistesót várhassatok a nagyoknak.
Encu, Téged is üdvözöllek itt. Nagyon sajnálom...
Olyan friss ez még, teljesen normális, amit érzel, és még hosszú-hosszú idő, hogy egy kicsit is könnyebb legyen, de menni fog. Tudod, nekem a dokim azt mondta, hogy ki kell heverni valamennyire, meg kell szenvedni és utána egy kövekező baba tud fátylat borítani rá. Igaz, hogy csak fátylat, de akkor is.
Bármikor, ha szükséged van egy pár jó szóra, egy kis együttérzésre, vagy csak arra, hogy kiírd ami belül van, mi itt vagyunk.
Karcsikád nagyon kis gyömöszölnivaló
És a Te történeted, kedves Cimpulusz...szörnyűség. Itt az egyik topictársunkkal, Frankával is ez történt, csak későbbi terhességben, ő talán még jobban érti, érzi, de a lényeget azt hiszem mindannyian.
Nekünk mindanyiunknak nagyon sokat segített, segít ez a topik, ha valamennyire is jól esik, gyere bármikor.
Egyébként Bromocriptint én is szedtem, de én még mindig nem tervezek gyereket, így nem tudom, milyen hatása lehet.
Zaha
2009.10.27 14:28
Kedves Encu és Cimpulusz!
El sem tudom mondani mennyire sajnálom ami veletek történt.
Ez borzasztóan nehéz, és igazából nincs recept a gyógyulásra. Mindkettőtöknek teljes szívemből kívánom, hogy minél előbb egészséges kisbabátok szülessen.
Cimpulusz! Maximálisan megértem az érzéseidet, én ugyanezt éreztem az első hetekben... Minél előbb, újra teherbe esni, újra kisbabát várni. És nekem is volt érte lelkiismeret-furdalásom rendesen. De ahogy teltek a hetek, ez az érzés átcsapott valami másba: félelem a következő terhességtől, illetve hát egyre többet gondolok arra, hogy az én Picurkám most már mekkora lenne, nemsokára kéne megszületni, ha nem történt volna baj. Igazából úgy érzem, hogy csak nemrég kezdtem Őt gyászolni. Az első hetekben lekötött a "miért"-ek sokasága, illetve a "kattogás", hogy mikor lehetek újra terhes.
Tudod sokfélék vagyunk, nem törvényszerű, hogy egyformán éljük meg a dolgokat. De Neked még nagyon friss ez a szörnyű élmény, és nagyon sok időre van szükség, amíg elkezd tompulni a fájdalom. Kitartást kívánok hozzá, és nagyon sok erőt!
Nekem sokat segített ez a topik, jó volt tudni, hogy vannak sorstársak, bármennyire is sajnálatos, hogy vannak.... Mert addig egyedül éreztem magam a problémával, és biztos voltam benne, hogy ilyesmi csak velünk fordul elő. Bár persze tudtam, hogy nem így van, de addig senkitől nem hallottam ehhez hasonló szörnyű történeteket.
Bromocriptint én is szedtem, de nekem ettől függetlenül beindult a tejem.... Mondjuk más bajom nem lett tőle. És még egy dolog: 6 héttel a szülés után, a kontrollon már minden a legnagyobb rendben volt a méhemmel, méhszájjal, mintha mi sem történt volna. Nagyon gyors a regenerálódás, nem is gondoltam volna.
Zsófi
El sem tudom mondani mennyire sajnálom ami veletek történt.
Ez borzasztóan nehéz, és igazából nincs recept a gyógyulásra. Mindkettőtöknek teljes szívemből kívánom, hogy minél előbb egészséges kisbabátok szülessen.
Cimpulusz! Maximálisan megértem az érzéseidet, én ugyanezt éreztem az első hetekben... Minél előbb, újra teherbe esni, újra kisbabát várni. És nekem is volt érte lelkiismeret-furdalásom rendesen. De ahogy teltek a hetek, ez az érzés átcsapott valami másba: félelem a következő terhességtől, illetve hát egyre többet gondolok arra, hogy az én Picurkám most már mekkora lenne, nemsokára kéne megszületni, ha nem történt volna baj. Igazából úgy érzem, hogy csak nemrég kezdtem Őt gyászolni. Az első hetekben lekötött a "miért"-ek sokasága, illetve a "kattogás", hogy mikor lehetek újra terhes.
Tudod sokfélék vagyunk, nem törvényszerű, hogy egyformán éljük meg a dolgokat. De Neked még nagyon friss ez a szörnyű élmény, és nagyon sok időre van szükség, amíg elkezd tompulni a fájdalom. Kitartást kívánok hozzá, és nagyon sok erőt!
Nekem sokat segített ez a topik, jó volt tudni, hogy vannak sorstársak, bármennyire is sajnálatos, hogy vannak.... Mert addig egyedül éreztem magam a problémával, és biztos voltam benne, hogy ilyesmi csak velünk fordul elő. Bár persze tudtam, hogy nem így van, de addig senkitől nem hallottam ehhez hasonló szörnyű történeteket.
Bromocriptint én is szedtem, de nekem ettől függetlenül beindult a tejem.... Mondjuk más bajom nem lett tőle. És még egy dolog: 6 héttel a szülés után, a kontrollon már minden a legnagyobb rendben volt a méhemmel, méhszájjal, mintha mi sem történt volna. Nagyon gyors a regenerálódás, nem is gondoltam volna.
Zsófi
2009.10.27 14:37
Nekem meg kb. 1,5 hónap után jött egy jó időszakom, azt hittem kezdek túllenni rajta (én hülye....). Tartok max. 2 hétig, és utána kezdődött újra, de másképp. Kínzóan, gyötrőn, tele önváddal azért a 2 elviselhető hétért. Akkor jöttem ide, akkor döntöttem el, hogy pszichológushoz megyek. Most megint jobb egy picit, nem tudom mitől, és nem tudom meddig tart.... Talán az, hogy nemsokára próbálkozhatunk újra felcsillantja a reményt, nem tudom. De az biztos, hogy TI itt rengeteget segítettetek, köszönet érte!
2009.10.27 14:52
Sziasztok, továbbra is kitartást és boldog(abb) életet kívánok mindenkinek!
Zaha,
tényleg muszáj küzdeni, nincs más választás. Apukám halála óta viszont úgy érzem, az igazán, önfeledten boldog pillanatok nagyon megritkultak életemben, még annak ellenére is, hogy megszületett a kislányom. Ilyen boldog pillanatokat szeretnék még átélni, talán most már megérett az idő erre is.
Örülök, hogy jobban érzed már magad, és igazán okos nagyfiad van ám!
A tüdőgyulladásos terhességem a 13-14. héten szakadt meg, nem tudtuk, kisfiú lett volna, vagy kislány. Hát, ő igazán mindent megtett az életért, szeretném hinni, hogy én is őérte.
Eboni
Zaha,
tényleg muszáj küzdeni, nincs más választás. Apukám halála óta viszont úgy érzem, az igazán, önfeledten boldog pillanatok nagyon megritkultak életemben, még annak ellenére is, hogy megszületett a kislányom. Ilyen boldog pillanatokat szeretnék még átélni, talán most már megérett az idő erre is.
Örülök, hogy jobban érzed már magad, és igazán okos nagyfiad van ám!
A tüdőgyulladásos terhességem a 13-14. héten szakadt meg, nem tudtuk, kisfiú lett volna, vagy kislány. Hát, ő igazán mindent megtett az életért, szeretném hinni, hogy én is őérte.
Eboni
2009.10.27 17:29
Bocs, csak közben el kellett húznom fodrászhoz.
Szóval Zsófi, nem is tudom. Még biztos a gyász miatt is, még nem tudom elképzelni, hogy ne ők legyenek nekem, az hogy ez történt, azon is elgondolkodtatott, hogy belefér-e az életünkbe, az időnkbe több gyerek. Akkor, mikor Hajnit és Zalust vállaltuk, nem gondolkodtam ezen, akartuk és kész. Most megtorpantam, és sokat agyalok ezen. Mindkettőnknek húzós a munkánk, én ugyan nagy nehézségek árán itthon vagyok normális időben, a férjem csak este jön meg. És imádja Vincét, de nem az a típusú apuka, aki bármikor "leakasztható", vagy aki órákat eljátszik a gyerekkel. Ő nagyon szeretne még egy babát, én nem is egyet, de még nem tudom.
Betti, gyere, mesélj!
Többiek?
Eboni, köszi. A legszebbeket kívánom.
Szóval Zsófi, nem is tudom. Még biztos a gyász miatt is, még nem tudom elképzelni, hogy ne ők legyenek nekem, az hogy ez történt, azon is elgondolkodtatott, hogy belefér-e az életünkbe, az időnkbe több gyerek. Akkor, mikor Hajnit és Zalust vállaltuk, nem gondolkodtam ezen, akartuk és kész. Most megtorpantam, és sokat agyalok ezen. Mindkettőnknek húzós a munkánk, én ugyan nagy nehézségek árán itthon vagyok normális időben, a férjem csak este jön meg. És imádja Vincét, de nem az a típusú apuka, aki bármikor "leakasztható", vagy aki órákat eljátszik a gyerekkel. Ő nagyon szeretne még egy babát, én nem is egyet, de még nem tudom.
Betti, gyere, mesélj!
Többiek?
Eboni, köszi. A legszebbeket kívánom.
Zaha
2009.10.27 18:49
Tüncike puszil nagyon mindenkit, de még ma nem engedték ki, kap valami gyógyit és azt nézegetik rajta.
De talán holnap.
Nem is tudom, mit írjak, a történetekhez, pontról-pontra látom magam, amiken én is keresztül mentem, szinte mindent megéltem én is.
Mostanában az tűnik álomnak, hogy megtörtént, olyan távolinak tűnik, ugyanakkor tudom, hogy pillanatok alatt lehet visszazuhanni.
Én is féltem a következőtől, meg a következőtől, de azt nem gondoltam volna vagyis nem számítottam rá, hogy ilyen lesz, ilyen érzések jönnek majd fel.
Zaha, évforduló jó volt, puccos helyre mentünk nagyon, libamellet ettem narancsmártásban, zöldségekkel és kínai levest, de hát azt hittem bemegyek és leborulok a szakács mester előtt.
De talán holnap.
Nem is tudom, mit írjak, a történetekhez, pontról-pontra látom magam, amiken én is keresztül mentem, szinte mindent megéltem én is.
Mostanában az tűnik álomnak, hogy megtörtént, olyan távolinak tűnik, ugyanakkor tudom, hogy pillanatok alatt lehet visszazuhanni.
Én is féltem a következőtől, meg a következőtől, de azt nem gondoltam volna vagyis nem számítottam rá, hogy ilyen lesz, ilyen érzések jönnek majd fel.
Zaha, évforduló jó volt, puccos helyre mentünk nagyon, libamellet ettem narancsmártásban, zöldségekkel és kínai levest, de hát azt hittem bemegyek és leborulok a szakács mester előtt.
Betti
2009.10.28 11:33
Sziasztok!
Minden plussz energiám Tüncié és a babáé!!!!++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
Nagyon nagyon drukkolok nekik és remélem miharabb jó híreket olvashatok itt!
Nagyon sajnálom az új történetek megíróit is
Remélem nekik is jön egy kis jó újra...
Puszi Mindenkinek és bocsi, hogy csak úgy betolom az orrom, de annyira kedvellek titeket - és bár a történtek miatt, vagy amúgy is, de mindannyian ritka értékes csajszik vagytok!!!
Minden plussz energiám Tüncié és a babáé!!!!++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
Nagyon nagyon drukkolok nekik és remélem miharabb jó híreket olvashatok itt!
Nagyon sajnálom az új történetek megíróit is
Remélem nekik is jön egy kis jó újra...
Puszi Mindenkinek és bocsi, hogy csak úgy betolom az orrom, de annyira kedvellek titeket - és bár a történtek miatt, vagy amúgy is, de mindannyian ritka értékes csajszik vagytok!!!
Én vagyok a világ legboldogabb anyucija:-)))
2009.10.28 13:08
betti: milyen riadalom? Jaj szegény Tüncilány.....úgy sajnálom. Annyira megérdemelne egy problémamentes boldog terhességet. (mint itt mindenki).
Betti olvastam mennyire rohangálós napod volt. Vigyázz azért magadra. Nehogy túlhajtsd magad!
Nagyon félsz még mindig? Vártad h túllegyél a 20.héten mert remélted h kicsit könnyebb lesz...az lett? Ne haragudj ha tolakodó vagyok a kérdéseimmel, nem akarok ám.
Betti olvastam mennyire rohangálós napod volt. Vigyázz azért magadra. Nehogy túlhajtsd magad!
Nagyon félsz még mindig? Vártad h túllegyél a 20.héten mert remélted h kicsit könnyebb lesz...az lett? Ne haragudj ha tolakodó vagyok a kérdéseimmel, nem akarok ám.
2009.10.28 13:42
sziasztok!
Sajnálom, hogy megint vannak "újak".. Persze tudom, hogy mindig is lesznek ilyen borzalmak, de akkor is olyan..
Üdv itt köztünk! elég sz**, hogy nem valami kötögetős topikban futottunk össze.
Tavaly ilyenkor még a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz a jövőm.
Eboni,
olvasni is rémes ezt a sok rosszat hányás, láz, szepszis, tüdőgyulladás...
Biztos sokat segít abban, hogy feldolgozhasd, hogy ott van már veled az élő gyereked. Régen nem is hallottam róla, hogy a terhesség szenvedés is lehet.. egy csomó problémával. Csak annyit láttam magam körül, hogy valaki teherbe esik, nagy hasa lesz, és egyszercsak már babázik is. Ez volt a természetes. Végülis nekem sem voltak gondjaim..
Megkérdezhetem ki volt a dokid?
Az apukádról eszembe jutott egy lány, akivel együtt vártuk a babánkat. Neki rákos volt az apukája, aki 2 héttel a baba születése előtt meghalt. Ő írta akkor, hogy az egyik szeme sír, a másik nevet.. És ez tényleg annyira ráillik a helyzetre, nem csak frázispuffogtatás.
Encu,
most augusztusban halt meg a kislányod? akkor ez még nagyon friss. Nem csoda, hogy fáj ránézned egy kismamára..
Még nem is hallottam ilyet, hogy 18 hetes babát műtéti úton "szednek ki".
Sajnálom, hogy megint vannak "újak".. Persze tudom, hogy mindig is lesznek ilyen borzalmak, de akkor is olyan..
Üdv itt köztünk! elég sz**, hogy nem valami kötögetős topikban futottunk össze.
Tavaly ilyenkor még a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz a jövőm.
Eboni,
olvasni is rémes ezt a sok rosszat
hányás, láz, szepszis, tüdőgyulladás...
Biztos sokat segít abban, hogy feldolgozhasd, hogy ott van már veled az élő gyereked. Régen nem is hallottam róla, hogy a terhesség szenvedés is lehet.. egy csomó problémával. Csak annyit láttam magam körül, hogy valaki teherbe esik, nagy hasa lesz, és egyszercsak már babázik is. Ez volt a természetes. Végülis nekem sem voltak gondjaim..
Megkérdezhetem ki volt a dokid?
Az apukádról eszembe jutott egy lány, akivel együtt vártuk a babánkat. Neki rákos volt az apukája, aki 2 héttel a baba születése előtt meghalt. Ő írta akkor, hogy az egyik szeme sír, a másik nevet.. És ez tényleg annyira ráillik a helyzetre, nem csak frázispuffogtatás.
Encu,
most augusztusban halt meg a kislányod? akkor ez még nagyon friss. Nem csoda, hogy fáj ránézned egy kismamára..
Még nem is hallottam ilyet, hogy 18 hetes babát műtéti úton "szednek ki".
2009.10.28 13:49
Cimpulusz,
ahogy már írák, az én kislányom is megfulladt a nyakára tekeredett kzs. miatt.
Rutin ctg-re mentem, ahol szintén nem találta a szívhangot a szülésznő és mondta a szokásos szöveget (azóta tudom már, hogy ez kamu.. mert a halálhírt csak uh alapján közölheti az orvos). Szóval keresgette a szívhangot, majd 2-3 perc után, sutyorgott valamit egy nővérnek, és elküldött UH-ra, hogy ott ""megnézzék, hogy hogy fekszik""((((((((((
Gyanús volt, hogy az orvosomat is odarendelték. Senki nem nézett rám, alig köszöntek vissza, amikor bementem. Szóval ők már tudták, hogy a gyerekem halott.
Ez 2 héttel a tervezett szülinapja előtt volt. Elektív császár lett volna.
Ha normál úton szültél, akkor - úgy tudom - elég a 3 hónap várakozás. Nekem a császár miatt minimum fél évet mondtak.
Bromocriptint én is szedtem, nem volt tőle semmi bajom. A tejtermelés kb. 3 héttel később leállt. És pontosan 6 héttel szülés után megjött. Azóta is teljesen rendben van a ciklusom. Bár a peteérésről, hormonszintekről fogalmam sincs.
Szerintem, Te még nem fogtad fel, hogy mi is történt (öööö..ezzel nem az értelmi szintre célozgatok). Szóval nem vagy lelketlen, azért mert tervezgetsz. Az agyad - a hozzáértők szerint - így védekezik, mert ezt egyszerre képtelenség felfogni, átélni. Sajnos lehet, hogy később még mélyre csusszansz, de annak is megvan a "funkciója". Meg kell gyászolnod a halott babádat, hogy utána könnyebb lélekkel (micsoda költői képek!) vághass bele a következő baba tervezésébe.
Nekem is egy másik baba járt a fejemben már szülés közben is. erről kérdezgettem az orvosokat, számolgattam a hónapokat. Tényleg nem voltam magamnál.
De azóta sokminden történt. Vagyis inkább nem történt.
ahogy már írák, az én kislányom is megfulladt a nyakára tekeredett kzs. miatt.
Rutin ctg-re mentem, ahol szintén nem találta a szívhangot a szülésznő és mondta a szokásos szöveget (azóta tudom már, hogy ez kamu.. mert a halálhírt csak uh alapján közölheti az orvos). Szóval keresgette a szívhangot, majd 2-3 perc után, sutyorgott valamit egy nővérnek, és elküldött UH-ra, hogy ott ""megnézzék, hogy hogy fekszik""
((((((((((
Gyanús volt, hogy az orvosomat is odarendelték. Senki nem nézett rám, alig köszöntek vissza, amikor bementem. Szóval ők már tudták, hogy a gyerekem halott.
Ez 2 héttel a tervezett szülinapja előtt volt. Elektív császár lett volna.
Ha normál úton szültél, akkor - úgy tudom - elég a 3 hónap várakozás. Nekem a császár miatt minimum fél évet mondtak.
Bromocriptint én is szedtem, nem volt tőle semmi bajom. A tejtermelés kb. 3 héttel később leállt. És pontosan 6 héttel szülés után megjött. Azóta is teljesen rendben van a ciklusom. Bár a peteérésről, hormonszintekről fogalmam sincs.
Szerintem, Te még nem fogtad fel, hogy mi is történt (öööö..ezzel nem az értelmi szintre célozgatok). Szóval nem vagy lelketlen, azért mert tervezgetsz. Az agyad - a hozzáértők szerint - így védekezik, mert ezt egyszerre képtelenség felfogni, átélni. Sajnos lehet, hogy később még mélyre csusszansz, de annak is megvan a "funkciója". Meg kell gyászolnod a halott babádat, hogy utána könnyebb lélekkel (micsoda költői képek!) vághass bele a következő baba tervezésébe.
Nekem is egy másik baba járt a fejemben már szülés közben is. erről kérdezgettem az orvosokat, számolgattam a hónapokat. Tényleg nem voltam magamnál.
De azóta sokminden történt. Vagyis inkább nem történt.
2009.10.28 15:05
Lányok, én tudom, hogy nem vagyunk jóban Istennel, de kérjük, hogy segítsen.
A délutáni uh-n találtak a méhlepény és a méhfal között Tüncinél egy 4*1cm-es haematómát. A doki csak azt mondta, reménykedjünk, hogy visszatapad.
Nagyon sírt szegény, csak feküdni tud. A baba jól van, de ez e méhlepény dolog nyugtalanító nagyon.
Nem is tudom mivel tudnánk segíteni...olyan jó lenne közelebb lakni hozzá, hogy be tudjak menni, de ha tartósan bent marad kocsiba rakom magam.
A délutáni uh-n találtak a méhlepény és a méhfal között Tüncinél egy 4*1cm-es haematómát. A doki csak azt mondta, reménykedjünk, hogy visszatapad.
Nagyon sírt szegény, csak feküdni tud. A baba jól van, de ez e méhlepény dolog nyugtalanító nagyon.
Nem is tudom mivel tudnánk segíteni...olyan jó lenne közelebb lakni hozzá, hogy be tudjak menni, de ha tartósan bent marad kocsiba rakom magam.
Betti
