Szia Bagzerka!
Ismeretlenül is nagyon örülök annak,ahogy döntöttél!
Nekem is fájt,amikor a párom közölte velem 5 év együttélés után,hogy vetessem el a gyermekünket.
A helyzetem kilátástalannak tűnt,Anyósom,a drága is azonnal elfordult tőlem,amikor megtudta,hogy babát várok,a szoba-konyhás lakásunkból éppen ki akartak lakoltatni és Pesten nem volt egyáltalán senki,akire számíthattam volna.
A párom pedig hajthatatlan volt és ezt ugyanazokkal a dolgokkal indokolta,mint a Te párod.
Rengeteget sírtam és megalázkodva könyörögtem-nem volt hatása.
Nem láttam kiutat,csak egyetlen dolgot tudtam biztosan:akarom a gyereket és nem fogom elvetetni!!!
Összepakoltam a holmimat és hazaköltöztem a szüleimhez a kis faluba,ahonnan sok-sok évvel azelőtt indultam.
Az UH-okról mindig küldtem másolatot a páromnak és megírtam neki levélben,hogy mi minden történik velünk.
Általában annak örültem,ha nem jött válasz,mert ha igen,az csak fájdalmat okozott.A 7
.hónapban jártam,amikor jött egy több oldalas levél:sokat gondolkodott és nagyon nehezen fogja fel,hogy mi is történik,de próbáljuk meg...
A fiunk vidéken született végül is,azt hiszem érthető,ha nem rohantam csapot-papot hátrahagyva vissza Pestre.
6 hetes volt,amikor visszaköltöztem,próbaidőre.
Tudom,hihetetlenül hangzik,de a párom imádja a fiát,most várjuk a másodikat és augusztusban összeházasodunk.
Elfelejteni soha nem fogom,ami velünk történt,de igyekszem megbocsátani,azóta szépen élünk,persze viták előfordulnak,ahogy másnál is.
Sok férfi később érik meg a szülői szerepre,mint egy nő,főleg,ha mindig azt hallotta az anyjától,hogy egy gyerek nem túl nagy öröm.
Elnézést,hogy hosszú voltam és kissé talán"szirupos",de minden így történt.
Kívánom,hogy az életed a legjobban alakuljon!
Üdvözlettel:
Kata