Sziszus,
nem tudom mit írjak Neked, azt hiszem úgysem lehet most téged felrázni semmivel.
Amikor én elvesztettem a kisfiamat el akartam költözni. A környéken mindenki tudta, hogy babát várok, ráadásul a házban volt egy lány, akivel egyszerre voltam kiírva szülésre. Nem akartam senkivel találkozni, nem tudtam huszonötször elmondani, hogy mi történt velünk, és hová lett a pocakom
Nem is akartam beszélni róla, és úgy gondolta, hogy a világ végére is elmennék, csak ne kelljen itt maradnom. Sajnos nem sikerült elköltöznünk, nagyon nehéz volt azt a nyarat túlélnem. De sikerült!
Az a kislány, aki az én kisfiammal egyidős lett volna, azóta is itt lakik alattunk, naponta látom, és mindig összeszorul a gyomrom, ha találkozom velük. Most sem könnyű, de már rá tudok nézni, és meg is tudom simogatni a fejét. Eleinte meg sem néztem őt, és gyűlöltem minden pocakos és kisbabás anyukára nézni. Nagyon sok időnek kellett eltelni, míg sikerült. Ha jól emlékszem, csak akkor jött helyre a lelkem, amikor Ritus megszületett. Biztos, hogy te sem leszel addig nyugodt, míg meg nem születik a kisbabád. Nagyon nehéz ezt elhinni, de tuti, hogy neked is lesz egy egészséges babókád.
Csak addig bírd ki valahogy! Én nagyon szorítok neked, és hidd el, tudom, hogy mit érzel.
Puszi, Timi